Korunk, 1938. július-december (13. évfolyam, 7-12. szám)

1938-08-01 / 7-8. szám - Bölöni György: Tihanyi

T IHANYI Irta: BÖLÖNI GYÖRGY L­ihanyi Lajost, a festőt, a fenomént, junius derekán eltemettük Párizsban. ,,A festő Gondonin nem azért élt, — írta pár év előtt a nagy koloristáról, akit halála utáni magyar műkereskedők felfedeztek, —­­hogy szép temetése legyen. Ez nem tőle függött, mint ahogy a kórházi­* ágyat sem ő választotta ki magának, ahol meg kellett halnia“. Mintha saját nekrológját irta volna Tihanyi, ő sem egy szép temetésért élt és szegényes ágyát a Cochin-kórházban, ahol meghalt, neki is a sors ren­delte ki. . .* Kurtanadrágos kamasznak láttam először Budapesten, " amint a Vendégek közt forgolódott a nevezetes Balaton-kávéházban. A Balaton az apja kávéháza volt, az 1910 előtti magyar politikai ellenzék ütötte fel itt tanyáját Justh Gyula vezérsége körül,­­akinek tiszta szellemét, acél jellemét és a már megszégyenítő komoly demokráciáját, illenék el nem feledni). 1­1.­­ Tihanyi itt e pesti kávéházban nőtt fel és magába szívta a pesti­­'fórum levegőjét, a sok emberrel való barátkozás ígéretét, a minden iránt érdeklődés csíráját. Én Holló Lajos „Magyarországijának par­lamenti tudósító benjamin­ja voltam ekkor és mint gyermek-riportert az újságszerzés szüksége gyakran becsalt a kávéházba. Ilyenkor felfi­gyeltem Tihanyira, aki teljesen eltompult hallásával és nehéz beszédjé­vel igyekezett a dolgokat magyaráztatni és felfogni. Pár év múlva, kint ültem egyszer Párizsban a Café de la Paix ter­­raszán. A Boulevard járó­kelőinek sokaságában, a véletlen elém sodorta Tihanyit. Uccajárusok mutatványos portékái iránt érdeklődött. Mert, hogy füle fel nem fogta a hangot, bizalmatlan lett és még inkább mindent tudni akart. Kíváncsisága fel kívánta törni a világ nagy, de­­legparányibb titkait is.­­Még egyszer egy éjszaka a­­,Folies Bergeres“ leányvásárjában láttam, amint csókot áruló, olcsó kokottok évődtek vele. Megismerni csak később ismertem meg pár év múlva Budapesten. Hazakerülve modern magyar képekből kiállításokat rendeztem vidéken. Tehetséges, fiatal kollekciót akartam összeválogatni és Cigány Dezső figyelmeztetett Tihanyira: „Tehetséges fiú, de siket, ne ijedj meg től­le.“ Nem is ijedtem meg. Becsülésem és barátságom akkor kezdődött, amikor ez a ritka tehetség elém teregette képeit. Később Kernstock, Pór Bertalan, Márffy, Berény, Czigány, Orbán, Fémes-Beck Vilmos, a szob­rász és Tihanyi megalakították a „Nyolcak“ társaságát. Ezt a mozgalmat is, mint magát Tihanyit, a háború előtti szabad, magyar nemzeti élet szülte és fejlesztette. Belenyúlik ez az idő a mesz­­sziségbe, mintha emléke is alig derengne, mégis: a magyar szellemi élet legigyekvőbb évei voltak ezek. A Világ­ban és tiszavirág életű művészi la­pocskákban igyekeztem Tihanyi tehetségének utat törni. Képeit is úgy szerettem, mint a barátot, a furcsa és mindenkivel mindig rebellis em­bert, aki kérlelhetetlen igazat gondoló és igazmondó volt nyelvével és ecsetével. KORUNK 13. évf. 575—724. 37

Next