Korunk, 1939. július-december (14. évfolyam, 7-12. szám)
1939-08-01 / 7-8. szám - Csehi Gyula: Az ancien régime utolsó évtizedei
EZERNÉTSZÁZNYOLCVANKILEZMC Július ll.-én a francia nép s velük az emberiség azokra a hősökre és tömegekre emlékesült,akik százötven évvel ezelőtt megfogalmazták és vállalták napjaik feladatát: a modern polgári társadalom felszabadítását és megteremtését. Ez alkalommal a Korunk is „vigyázó“ szemeit azokra az 1789 körüli „frantziaországi változásokra“ veti, amiket Bacsányi egyik versében, kora egészét összefogó átérzéssel ragadott meg és üdvözölt, felismerve bennük a történelmi figyelmeztetést és a kortársi, emberi feladatot. Híven a XVIII. századbeli magyar szellemiség legjobb hagyományaihoz, a Korunk munkatársait sem kötelezhette más, mint szemügyre venni 1789 örökségét és utalni ez örökség még mindig időszerű eszményeiből fakadó kortársi és emberi feladatokra. AZ ANILIEN RÉGIME UTOLSÓ ÉVTIZEDEI A francia forradalom értékelésénél óvakodnunk kell a modern társadalmi harcok fogalmait visszavetíteni azokra az eseményekre, melyeknek a világ már 150. évfordulóját ünnepli. A régi rend összeomlását nem a „kizsákmányoltak“ lázadása a „kizsákmányolok“ ellen idézte elő. A francia forradalom korántsem a korgó gyomor forradalma, hanem sokkal inkább az evés közben megjött étvágyé, hiszen ha céljait és eredményeit tekintjük, első látásra kitűnik, hogy elsősorban a gazdag polgárság hatalmát szentesítette, azét a polgárságét, amely hihetetlen ügyességgel tudta maga köré gyűjteni az elgyengült, visszaélései és kiszipolyozó adópolitikája miatt mind hevesebben gyűlölt kényuralmi rendszer összes ellenségeit: a városi szegénységet és elsősorban a valóban „kizsákmányolt“ parasztságot. A parasztot hárman is nyúzták: a földbirtokos, akinek még a paraszt tulajdonban levő földek fölött is hűbéri eredetű jogai voltak s a klérus és az állam. A paraszt adót fizetett, munkaszolgáltatással tartozott, dézsmát adott s szinte egyedül viselte az összes közterheket. Ilyen körülmények között a falvak nyomora idült betegségévé lett a tőkés gazdálkodás küszöbén álló francia társadalomnak. Már La Bruyére is rámutatott a Caractéres egy fejezetében, mely az egész 17. századbeli klasszikus irodalomnak egyetlen a nép bajaival foglalkozó passzusa: „Falvainkban vadállatok lélnek, hitek és nőstények; feketék, elkínzottak, naptól felperzseltek; oda vannak kötve a földhöz, amelyet legyőzhetetlen főomnoksággal túrnak, forgatnak; valami tagolt hangot is hallatnak; amikor kétlábra emelkednek látod, hogy arcuk emberi és valóban emberek. Éjszakára kunyhókba húzódnak, ahol fekete kenyéren és gyökereken élnek. A többi embert megkímélik a megélhetésükhöz szükséges vetés, szántás és aratás fáradságától, megérdemelnék hát, hogy ne lássák hiányát annak a kenyérnek, amit ők vetettek“. (La Bruyère: Les Caractéres, 1688) A parasztok nyomorának egy másik oldalát mutatja be J. J. Rousseau egy ifjúkori élménye: „Hosszú barangolás után betértem egy parasztházba, holtfáradtan és farkas-éhesen. Azt hittem, hogy itt is úgy van, mint Svájcban vagy Genfben ahol minden jómódú embernek módjában áll vendégbarátságot gyakorolni. KORUNK 14. évf. 576-720.37