Korunk, 1940 (15. évfolyam, 1-9. szám)
1940-01-01 / 1. szám - Lukács György: A harmonikus ember eszménye és az irodalom
2 .Lukács György: A harmonikus ember eszménye és az irodalom jobb képviselőiben olthatatlan vágy él e soha el nem ért harmónia után. Marx óta tudjuk, miért nem térhet vissza soha többé az emberiség fejlődésének ez a „normális gyermekkora“. De a vágy ennek a harmóniának a visszavívására a renesszánsz óta töretlenül él a haladás legkitűnőbb képviselőiben. Az antik gondolkodás, az antik költészet és művészet felébresztésének mindenesetre kézzelfogható okai vannak e korszak közvetlen osztályharcaiban. Kétségtelen, hogy a római jog, mint egy aránylag fejlett árugazdaság összefoglaló rendszere, erős fegyver a polgárság kezében a feudalizmus primitív privilégium-rendszerével szemben. Igaz, ezek a harcok illúziókkal vannak összefonódva, de heroikus illúziókkal, amelyek abban a hitben ringatóznak, hogy az antik népképviselet megújítható a tőkésrend alapján is, kétségtelen azonban, hogy éppen ezekre a heroikus illúziókra szükség volt ahhoz, hogy a középkori romot forradalmian lehessen félresöpörni. De ezen túl, az antik világ felújításában (a renesszánsz idején és után is) benne van az az önmagának ellentmondó tendencia, amely már túlmutat a polgári horizont határvonalán. A renesszánsz nagy emberei viharos lelkesedéssel és zsenialitásuknak a mi számunkra ma elképzelhetetlen sokoldalúságával dolgoztak valamennyi társadalmi termelőerő fejlesztésén. Céljuk a társadalmi élet helyi, szűk és kornírt középkori korlátainak szétzúzása volt, olyan társadalmi helyzet létrehozása, amelyben minden emberi képesség, minden lehetőség a természeti erők alapos megismerésére és az ember alárendelésére, felszabadul. S ezek a nagy emberek világosan látták, hogy a termelőerők tényleges fejlesztése azonos az ember termelő képességeinek fejlesztésével. Szabad emberek uralma a természet fölött, szabad társadalomban: ez a harmonikus ember renesszánsz ideálja. Engels azt mondja az emberiségnek erről a legnagyobb progresszív átalakulásáról: „Azok a férfiak, akik a polgárság modern uralmát megalapították, a legkevésbé sem voltak polgárian korlátoltak“. De Engels egyszersmind tisztán látja, hogy még a legjelentékenyebb emberek ilyen nagy és sokoldalú fejlődése is csak egy, még fejletlen tőkésrenden belül lehetséges: „Annak az időnek a hőseit még nem nyűgözte robbá a munkamegosztás, melynek korlátozó, egyoldalúvá tevő hatását olyan gyakran látjuk utódaiknál.“ Mennél jobban kifejlődnek a tőkésrend termelőerői, annál jobban kifejlődik a tőkésrendi munkamegosztásnak ez a rabságba nyűgöző hatása. Már a manufaktúra korszakában a munkás egy munkaféleség szűk és megcsontosodott specialistájává válik s ennek az időnek államszervezete már kezdi a maga alkalmazottait gondolattalan és lélektelen bürokratákká átgyúrni. A felvilágosodás korának vezető gondolkodói, akik a középkor maradványai ellen még hevesebben küzdöttek, mint a renesszánsz embere, mert becsületes gondolkodók, akik nem hallgatnak el semmit, már jelzik az ellentmondásokat a termelőerők fejlesztése körül, noha előharcosai ennek a fejlődésnek. Ferguson például így „denunciálja“ a tőkésrendi munkamegosztást, amely szeme előtt folyik: „Sok olyan ipar van, amely tényleg nem kíván szellemi képességet. A munka ezekben akkor sikerül legjobban, ha az érzést és az érzelmet elnyomjuk s ennek a tevékenységnek éppúgy a tudatlanság az anyja, mint a babonának“. S hozzá fűzi még