Közgazdaság, 1947. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1947-01-05 / 1. szám

KÖZGAZDASÁG A GAZDASÁGI DEM­O­K­R­Á­CIA H­E­TI­L­A­P­J­A SZERKESZTŐBIZOTTSÁG: FARAGÓ LÁSZLÓ, FARKAS FERENC, MAJOR RÓBERT, MARKOS GYÖRGY TI. évfolyam, 1. szám Ara 2.— forint 1947 január 5 A HÁROMÉVES TERV ALAPJAI A FORINTMÉRLEG RENDELET SZÉNTERHELÉS ÉS SZÜKSÉGLET A hároméves terv margójára A stabilizáció terve után, mely a két mun­­káspárt közös erőfeszítésének volt az eredménye, a Kommunista Párt újabb, hároméves beruhá­zási tervvel lépett karácsony előtt a nyilvános­ság elé. Ez a kezdeményezés termékeny vitát óhajt megindítani a magyar befektetések kérdé­séről. A magyar közvélemény, mind a tervet magát, mind a­ vitát róla, a legnagyobb örömmel üdvözölte. Szükség volt egy beruh­ázási terv kidolgozására és szükséges­, hogy ezt a tervet — amelynek logikus, világos felépítésében Gerő Ernő kézőnyoma ismerhető fel — a magyar gaz­dasági és politikai élet, valamint a tudomány vezető körei behatóan­ megv­itassák. Szükséges ez azért, mert még élénken emlé­kezet­ü­­nk­ben van a Bethlen-féle egy milliárd pengős­sxindrázások sorsa, még emlékez­nünk a Gömbös, Darányi, Im­réd­y és Teleki rezsimek beruházásainak alakulá­sára, láttuk, mint porladtak szét óriási összegek Horthyék Magyarországán, közigazgatási épüle­tek, adóhivatalok építésére, míg rongyos évi 6 millió pengőt nem tudtak kiszorítani az állami büdzséből, mondjuk a falusi lakosság ivóvizé­nek megtisztítására. Láttuk, hogyan vonták el a falat kenyeret a munkás, a szegényparaszt és az értelmiség szájától, hogy ágya-, tanki-, repülőgép­es munkci­ógyártásba fektessék, láttuk, hogy ho­gyan panamázott el a régi Magyarország súlyos tíz és százmilliókat, hogyan szivárgott el a kül­földi kölcsönök jelentékeny része províziók, sápok, paxisálék formájában, még mielőtt a köl­csönök rendeltetési céljukra fordíthattak volna. De még ha az egyes állami szervek külön-külön ki is dolgozták volna saját beruházásaik tervek még ha minden nagy magángazdasági üzem több­éves befektetési tervvel dolgozott volna is, szük­séges lett volna, hogy az ország egy lépést ismét előre tegyen, a modern gazdaság legfontosabb alapelve: a tervgazdálkodás irányál­a, mely nemcsak a résztervek egybehangolását követeli, hanem nagy és egységes alapgondolatot a köz­gazdaság fejlesztésére. Azt az anarchiát, amely nem tudja megállapítani az egyes gazdasági feladatok fontosságának sorrendjét, nem tud megkülönböztetést tenni a behozatalra fordítandó kivitel támogatásának nagysága és fontossága között, mert nem ismeri a behozandó nyersanyas­­ok szükségességi rangsorát, mely nem mer érté­­elni fontosabb és kevésbé fontos hiteleket érde­mük szerint és nem tudja azokat központi, nem­zeti és közgazdasági szempontok szerint meg­bírálni, s ezt az anarchiát végül is fel kellett számol­ni minden népnek, így a magyarnak is. Helyesen hangsúlyozta Gerő Ernő előadásá­ban, mellyel a hároméves tervet a közvélemény megvitatásának átadta, hogy ez még nem szo­cializmus. Korántsem nevezhető szocialista rend­nek az a tervgazdaság, amely a legfontosabb ter­melési ágak államosítása alapján, de rendkívül fontos más termelési ágaknak (mint a mezőgaz­daság, vagy a bankszervezet, a könnyű és a kis­ipar) a magángazdasági formák között való meg­hagyásával egybehangolja a gazdasági élet szer­veit és igyekszik az állam vezetésével szabályozni fejlődésük ritmusát. Nem volt szocializmus a há­borús tervgazdaság sem, pedig az a gazdasági élet erőforrásainak még sokkal totálisabb ellen­­­őrzését jelentette, mint a népi demokrácia számos államának többéves tervei. Nem volt szocializ­­mus, mert nem a dolgozók életszínvonalának­­ emelése volt a célja, hanem a háború, tömeg­­gyilkosság, a pusztítás, amit ők abban a híres jelmondatban folaltak össze: »Ágyút vaj he­lyett!« Ha a magyar hároméves terv maga még nem is jelent szocializmust- haladást­­ jelent a szo­cializmus irányába. Mert a szocialista politika célja­­ kétségtelenül ugyanabban az irányban képzelhető el, min­t a terv célja: a munkások, a parasztok, értelmiség életszínvonalának emelése és a termelőerők ellenőrzése irányában. A há­roméves terv az 1838-as életszínvonalat veszi mértéknek és ennek százalékos arányában építi fel célkitűzését: az első évben ennek 85 százalékát, a második évben 180 százalékát, a harmadik év­ben 109 százalékát akarja elérni. Ennek a célnak érdekében azonban nem elsősorban a könnyű­ipar, vagy a mezőgazdaság, vagy a közlekedés fejlesztését támogatja, hanem a legnagyobb mér­tékben az energiagazdálkodás és a nehézipar fejlesztésére helyezi a súlyt. A másfél milliárd békepengőre rugó beruházásokból, melyek a terv főösszegét jelentik, 460 milliót szándékozik a terv bányászati, 223 milliót ipari, 389 milliót közleke­dési és 281 milliót mezőgazdasági beruházásokra fordítani. A beruházások üteme évről évre nőne, az első évben 416 millió, a másodikban 498 millió, a harmadikban 599 millió kerülne beruházásra. A terv alapfeltétele a nemzeti jövedelem fo­kozatos emelkedése. Kétségtelen, hogy itt részben kölcsönhatásról beszélhetünk, mert magának a tervnek a megvalósítása is lényegesen hozzá fog járulni a nemzeti jövedelem emeléséhez. Az is kétségtelen azonban, hogy amennyiben előre nem látható, vagy emberi akarattal nem befolyásol­ható természeti körülmények (például nagy szá­razság, fagy, árvízveszély, stb.) a nemzeti jöve­delem emelkedését megakadályoznák, a terv egyik alapfeltétele megdőlne. A leglényegesebb kritika a tervvel szemben az, hogy a nemzeti jövedelem emelkedését az ez évi kb. 3.2 milliárd békepengő­ről az első évben 3.8 miliárdra, majd 4.5 mil­­liárdra és végül 5.3 milliárdra, túlságosan opti­­misztikusan tételezi fel. Ez a kritika legalábbis az első év tekintetében nem látszik helytállónak. A jelen gazdasági év éppen mezőgazdasági tekin­tetben olyan kieséseket hozott, mint az átlag alatti kukoricatermés és a gyenge­ átlagos ga­bonatermés alakulását, amely kedvező időjárás esetén egyetlen jó terméssel jelentősen emelheti a nemzeti jövedelmet, nem szólva egy jó termés továbbgyűrűző hatásairól, a paraszti lakosság és a városi munkásság zászlóerejének megnöve­kedése következtében egyaránt. A jelenlegi, kényszerű okoknál fogva erősen korlátozott tö­megfogyasztás következtében jelentős munka­intenzitási tartalékok is szerepelnek a magyar termelésben, melyek fokozott fogyasztás esetén, fokozott ipari és bányászati termelésben fognak jelentkezni. Azonkívül feltételezhető, hogy a be­ruházások a termelés racionalizálása által komoly mértékben emelik majd ipari, bányászati és re­mélhetőleg, mezőgazdasági termelésünket is, bár ez utóbbi tekintetben rövid látra nem szabad túl­zott optimizmussal számolni. Egyes kritikusok kifogásolták, hogy túl magas az a 11 százalékos beruházási kvóta, melyet a terv befektetések által a nemzeti jövedelemből el akar vonni. Valóban: az Egyesült Államokban a háború előtt a beruházások mértéke 2—3 százalék körül mozgott és Magyarországon sem haladta meg a tőkefelhamozód­ás mértéke a 6—8 százalé­kot. Viszont ne felejtsük el, hogy a tőkefelhalmo­zódás mértéke ma már nem kizárólag a magán­gazdaságtól függ, h­anem­ a nemzetgazdaság nagy szektoraiban az állam diktálja az iramot és ha az állami gazdaságpolitika az ár-, a jövedelem- és adópolitika egybehangolásával gyorsabb tőke­- felhalmozódási ütemet ír elő, mint a gazdag nyu­gati államokban, vagy a szét nem rombolt,, béke­beli Magyarországon, akkor ezt még mindig az újjáépítés, a háborús károk helyrehozásának szükségletei diktálják. A szegénységnek viszonyl­­agosan is takarékosabban kell gazdálkodni, mint a gazdagoknak, de ez nem jelenti azt, hogy a szegény gazdaság nem lehet racionálisabb, nem érheti utól és nem múlhatja felül ezáltal az ér­telmetlen luxusban szétporladó múlt beruházási politikáját. Maga az a tény, hogy a beruházások egy­behangoltam tervszerűen történnek, hogy a legnagyobb összegek a legnagyobb szükség he­lyére irányut­hatnak, hogy az állam külkereske­delmi politikájában a szomszéd államokkal és a világgazdaságnak Magyarország számára fontos területeivel, tervszerű és irányított kooperációt tud majd folytatni — önmagában garantálja azt, hogy a terv hatásfoka nagyobb lesz, mintha ugyanilyen összegeket a háború előtt fordítottak volna beruházásokra, mert nem mindegy az, hogy egy invesztíciós terv egységes elgondolásból, vagy mozaikszerű ötletekből épül-e fel. A Kommunista Párt hároméves tervének egységes, gyakorlatilag megvalósítható, a szo­cializmus irányába mutató alapgondolata van: a nagy tömegek életnívóját rendszeres, az energia­gazdálkodás és a nehézipar gyors fejlesztésén, de ugyanakkor a közlekedés és a mezőgazdaság támogatásán alapuló beruházási politikával emelni. Kívánatos, hogy ebből a tervből alapos megvitatás után — melyből minden párt vegye ki a maga részét — kormányprogram legyen. Kívánatos, hogy a dolgozók megértsék: úgy, ahogy a stabilizáció az ő érdeküket szolgálta, ez a terv is az ő tervük, az ő életüket akarja emelni, emberibbé és színesebbé tenni. Ezért kívánatos, hogy ismerje fel az egész magyar nép: a három­éves terv a magyar népi demokrácia középponti építő gondolata. KÁLDOR GYÖRGY A londoni világkereskedelmi konferencia Szövetkezet és kereskedelem Az első fizetésképtelenség Világgazdasági hírek Tőzsde — Hitel — Tőkepiac

Next