Közjegyzők Közlönye, 1999 (3/46. évfolyam)
1999 / 1. szám - A TUDOMÁNY TOLLÁBÓL - Neschwara, Christian: Az 1850., 1855., 1871. évi osztrák közjegyzői rendtartások: a közép-európai közjegyzőség alapjai
Közjegyzők Közlönye kább ellenkezőleg: az osztrák közjegyzők hatáskörét az 1848-at megelőző időszakban még tovább korlátozták. A közjegyzők még a korábbi időszaknál is jobban rákényszerültek, hogy - mindenekelőtt ügyvédként - melléktevékenységeket gyakoroljanak, úgyhogy 1848-ig gyakorlatilag ügyvéd-közjegyzőség működik. Csupán az 1815-ben végérvényesen Ausztria birtokába került Lombard Velencei Királyság területén él tovább az 1806-ban módosított formában bevezetett francia közjegyzőség, ott is jelentős korlátozásokkal. III. Az 1850-es közjegyzői rendtartás 1815 után szaporodtak ugyan az olyan állásfoglalások, amelyek kritikusan szóltak a közjegyzőség ausztriai lebecsüléséről, hiányoztak azonban a francia mintájú modern közjegyzői rendtartás meghonosításához szükséges politikai feltételek és alkotmányjogi alapok. Ezek megteremtésére majd az 1848-as forradalom évében kerül sor. Az alkotmányos alaptörvény kibocsátása - éppúgy mint 1789-ben Franciaországban - a köztes hatalom felszámolását és ezzel a földesúri bíráskodás megszüntetését is eredményezte. Ezzel igény támad egy olyan állami intézményre, amelyre rá lehet ruházni a peren kívüli eljárásterület funkcióit, és erre kínálkozik most már a francia mintájú közjegyzőség meghonosítása. Ezért, amikor 1848-ban megkezdődött a közjegyzői működési rend kidolgozása, olyan minták - mindenekelőtt a rajnai közjegyzői rendtartás - szolgáltak a tájékozódás alapjául, amelyeket a francia közjegyzői rendszer már megvalósított. Az egalitariánus állameszméhez való igazodás persze Ausztriában 1848-ban nem jutott olyan messzire, mint Franciaországban 1789-ben, a korábban helyhatósági-állami közokiratügy privatizálását is tudatosan lefékezték: az igazságügy-miniszter óvakodott attól, hogy a francia rendszer mintaszerűségére rámutasson. Azt az elképzelést állították előtérbe, hogy a közjegyzőség bevezetésével tulajdonképpen a közjogi jegyzőséget állítják helyre; ez az indoklás teljesen megfelelt a konzervatív kormánytagok irányvonalának, akiknek a történelmileg kialakult jog szolgált tájékozódási alapul, és ezért a forradalom és annak vélt vívmányai ellen voltak. Az 1850-es osztrák közjegyzőségi szabályzat csupán a francia minta korcs ikertestvére lett: sokkal szűkebbre szabta a közjegyző kötelező igénybevételének eseteit, a közjegyzői okirathoz mint közokirathoz nem kapcsolta hozzá a végrehajthatóság előnyét is. Az pedig, hogy a közjegyzői kamarákat az állami bíróságokhoz csatolták, csak szerény hivatásrendi autonómiát hozott a közjegyzőségnek. Annyiban azonban megfelelt a szabályozás a közjegyző jogszolgáltatáson belül betöltött funkciójának, amennyiben befejezett jogi tanulmányok és szakmai felkészülési idő megkövetelése mellett - a francia jogtól eltérően - külön vizsgát is előírt. Új, Európában addig példa nélküli utat jár az osztrák közjegyzői szabályzat azzal is, hogy a peren kívüli eljárásba bírósági megbízottként kapcsolja be a közjegyzőket, ezt azonban csupán fakultative írja elő, és ezzel a bíróságok belátására bízza. Végül pedig az sem volt lehetséges, hogy a közjegyzőséget teljesen különválassza az ügyvédségtől, a közjegyzőség csupán olyan városokban volt összeegyeztethetetlen az ügyvédséggel, amelyekben bíróság működött. A közjegyzői szabályzat nem volt kiterjeszthető az állam egész területére - az 1849-es egységes alkotmány ellenére sem. Kimaradt a hatálya alól Galícia és Bukovina, ahol még nem fejeződött be az igazságszolgáltatás újjászervezése, valamint a magyar tartományok és ugyanígy a Lombard Velencei Királyság is. Azért vették ki őket, mert a két említett terület már 1848 előtt külön alkotmányjogi helyet foglalt el az Osztrák Császárságon belül. Magyarország sajátos igazságügyi szervezettel is rendelkezett, amelyre nem illett az osztrák közjegyzőség, a Lombard Velencei Királyságnak pedig már bevált közjegyzőségi rendszere volt, itt tehát továbbra is az 1806-os közjegyzői szabályzat maradt érvényben. Ugyanez áll Dalmáciára is, ahol a francia uralom idején, 1810-ben bevezetett közjegyzői rendtartások maradtak továbbra is hatályban, a tartomány visszacsatolása után, 1827-ben végrehajtott módosításokkal. A közjegyzői rendtartás, különösen a kötelező közjegyző-igénybevétel teljes hatályba lépését azonban a többi tartományban is attól tették függővé, hogy megfelelően be vannak-e töltve a közjegyzői állások. E tekintetben is nehézségekkel kellett számolni. Ezért az igazságügyi gyakorlat és a bíráknak, ügyvédeknek és közjegyzőknek előírt vizsgák szabályozásával összefüggésben csak a bírói és ügyvédi vizsgát tekintették a közjegyzői vizsgával egyenrangúnak. Ezen felül átmeneti intézkedéseket hoztak, amelyekkel bíráknak és ügyvédeknek, de a földesúri bíráskodás volt igazságügyi hivatalnokainak is lehetővé tették, hogy gyakorlat és vizsga nélkül közjegyzőként működhessenek. Ebből a - minőségileg nem homogén kínálatból kell merítenie az igazságügy-miniszternek mindaddig, amíg a jelöltek karon belüli képzése lehetővé nem tette a közjegyzői kar önkiegészítését. A közjegyzői állások 1850 végén megkezdődött betöltése is csak Alsó- és Felső-Ausztriában, valamint Salzburgban volt eredményes; csupán ezekben a tartományokban lehetett már 1851-ben hatályba léptetni a kötelező közjegyző-igénybevételt. A közjegyzőségek hiányos személyzeti ellátottsága miatt azonban kudarcot vallott a közjegyzői kar önkormányzata is. Alsó-Ausztria kivételével a hivatásrendi érdekek képviseletét a többi tartományban a bíróságok látták el, azaz az érdekképviselet a kartól idegen olyan erők kezében volt, amelyek ezenkívül még terhes versenytársat is láttak a közjegyzőségben. Emiatt nem is talál a körükben elfogadottságra, hogy a peren kívüli eljárásban közjegyzőket bízzanak meg mint bírósági megbízottakat. Nem volt tehát megvalósítható a törvényhozónak sem a peres és a peren kívüli bírói gyakorlat, sem pedig az ügyvédség és a közjegyzőség különválasztására irányadó szándéka. Annak érdekében, hogy a vidéki lakosság számára is biztosítani lehessen a közjegyzői okiratba foglalás lehetőségét, el kellett fogadni a közjegyzőségnek az ügyvédséggel való összekapcsolását is. Az ügyvédek szemében azonban a „csak” közjegyzők versenytársakként jelentek meg, mert szűk hatáskörük folytán arra is rákényszerültek, hogy képviseletet vállaljanak polgári jogi eljárásokban, amire persze csak az egyszerűsített szóbeli eljárásban, a sommás eljárásban volt engedélyük. Mindenekelőtt az bizonyult hiányosságnak, hogy a közjegyzői okirat nem volt végrehajtható, mert enélkül a jogi életben haszontalannak tűnt fel a közjegyző kötelező igénybevételével, a közjegyzői okirat készítésével járó ráfordítás; az ellenállás viszont végső soron nagyobb és tartósabb is volt, mint várták. Alternatívaként ezért - mindenekelőtt vidéken - a zugfirkászt választották. A közjegyzőségi szervezetben 1850-ben több hibás intézkedésre került sor. Kudarca már 1850 végén kirajzolódott. A közjegyzőség további létét ezt követően komolyan megkérdőjelezték 1852 elején, amikor hatályon kívül helyezték az 1849-es alkotmányt, és elfordultak az ehhez kapcsolódó liberális-alkotmányos vívmányoktól. A konzervatív kormánytöbbség és az alkotmányellenes császár politikájával olyan kormányzati rendszert követett, amely némi módosítással a forradalom előtti, történelmileg kialakult államszerkezethez kapcsolódik. Már 1852-ban átállították a váltókat a közjegyzőség felülvizsgálata irányába, első intézkedésként megszüntették a közjegyző kötelező igénybevételét.