Kurír - reggeli kiadás, 1993. augusztus (4. évfolyam, 208-237. szám)

1993-08-29 / 235. szám

1993. augusztus 29. Hej, vadászok! Úgy hat óra lehetett, amikor a Tibi, az öccse meg annak a haverja, a Béla találkoztak. A Gödörbe beszélték meg, hátra, persze ráhagyással. Meló után voltak mindannyian, és a Gödör, bár nem olcsó, azért drágának sem mondható. Szóval meló után voltak mindannyian. A Tibi az­oulágerkedik az öccse mellett, aki kőműves, a Béla meg ács, ha kell, de burkol is, sőt a bádogozásban is otthon van. A Tibi sört kért meg barackot, az öccse szódát, a Béla meg fröccsözött. Csendesen iddogáltak kinn, a fák alatt, sok szó nem esett. Pocsék meleg volt azon a héten, még estére sem csillapodott. Iddogáltak, törölgették magukról az izzadságot, amikor a Béla valami furcsa, követelő hangon megszólalt. - Nekem combot kell, hogy hazavigyek! Özcombot - tet­te még hozzá a Béla. Olyan volt, mint valami megszállott. A Tibi, az persze rögtön be­pörgette­ magát. A két gyere­kén kívül más sohase sikerült neki az életben, csak ez a do­log. A vadászat, ő találta ki, ő szervezte. Eddig minden úgy volt, ahogy ő akarta, most meg valaki bele akar pancsolni az üzletébe. - Vaddisznóra megyünk, az a biztos - rikácsolta dühében a Tibi. - Ahogy megbeszéltük. - De nekem comb kell. Öz­­comb! - vágott a szavába a Béla. Egy nagy görcs volt az az ember, tele lassan mozduló in­dulattal, ahogy fejét lógatva is­mételgette az asztal lapjának: - Özcomb, értitek, őzcomb. - Majd meglátjuk - szólt közbe a Tibi öccse, de ezek ketten oda se hallgattak. - Azt mondtam, vaddisznó­ra megyünk - dühöngött a Tibi. Az öklén elfehéredtek a bütykök, ahogy az asztal lapját szorongatta. Szinte köpte a szavakat, de a Bélára nem ha­tott semmi. - A Lacika négyéves - ma­gyarázta lehajtott fejjel -, meg­ígértem, özcomb kell. A Tibi már emelkedett, ül­tében az oldalához nyúlkált, ahol a kését tartotta. Egy két­élű, fogazott, valódi rambós túlélőkést. Nagyon büszke volt rá, ha az idegességtől remegő keze azonnal rátalál a kés tok­jára, aztán a biztonsági zárra, majd a markolatra. Aztán ki tudja, mi történik, ha nem ab­ban a pillanatban érkezik meg a Feri. A kamazos Feri. A ré­mesen csikorgó fékek hangjára kapták fel a fejüket. - Na, mi a f... van? - kér­dezte a Feri, még jóval a bejá­rat előtt, így beszélt ez a Feri, ilyen volt ő mindig. Harsány, és hogy is mondjam, lényegre­­törő. Nagyon kemény gyerek a Feri. Szerintem azért is lett kamazos. - Ez a nagy marha őzcom­bot akar - bökött a Tibi a Bé­la felé. Közben a kamazos Feri végigjattolt mindenkivel. Ami­kor a Bélához ért, csak annyit mondott: és akkor mi van? A Tibin látszott, csak az alkalom­ra vár, hogy visszaszerezhesse a tekintélyét, de a Feri, a Feri az nem hagyta szóhoz jutni. - Ez itt - folytatta a Feri, valahova maga mögé intve a fejével , a sógorom haverja. - Egy húszévesforma fiú lé­pett elő a Feri mögül. Jó nagydarab srác volt, hatalmas lapátkezekkel. Szerintem alko­holista. Abból gondolom, ahogy tapadt rá a szeme a Tibi fejesére. Olyan volt, mint akit megbabonázott egy látomás. A nevét is mondta a Feri, vala­mi Gábor vagy Attila, de nem is igazán fontos. - Megmondtam - támadt most a Tibi a kamatos Feri­nek -, hogy csak a kocsit hozd. Csak szaros húscafatok jutnak a végén, ha idecsődítesz mindenkit. - Mit éberkedsz? - így a Feri. - Rendes gyerek ez. Két felesért elálldogál neked egész éjszaka. Nem hússal élsz, mi? - intette magához a fiút. Az csak bólogatott, és le nem vet­te volna a szemét a pohárról. — Az egyiknek comb kell — kötekedett tovább a Tibi —, a másik meg idecsődíti a kör­nyék összes alkoholistáját. Ez az én bulim, a kurva életbe­­ állt oda a Feri elé.­­ Nélkü­lem nem mennétek semmire. — Te meg a Kamarom nélkül jutnál ugyanoda — vigyorgott egykedvűen a Feri. Vállat vont, aztán elindult a kocsija felé. A Béla csak hallgatott, még csak fel sem állt, amíg a vesze­kedés tartott. A Tibi öccse sza­ladt a Feri után, közben a bátyját kutya...Ja, de kemé­nyen ám. A Feri a Tibi öccsé­vel jött vissza, és csak annyit mondott: - Na, mi van? Megyünk vagy nem megyünk? A Tibi még duzzogott egy darabig, aztán kiadta az ukázt, a borvizes réten találkoznak. A Gábor vagy Attila nevű meg a Béla a Feri Kamarába ültek, a Tibi meg az öccse Ladájába. Azt talán csak a Gábor vagy Attila nevű hallotta, még mi­közben kicsurgatta a Tibi po­harából a maradékot, hogy a Béla mit mondott. - Nekem combot kell, hogy vigyek - mormolta magában a Béla, aztán ő is elindult. Olyan volt már a mozgása is, mint va­lami megszállotté. Természetesen a vadaspark­ba mentek. *** Külön-külön mentek a borvi­zes rétre. A kamazos Feri a hátsó úton, a Tibi öccse meg nagy kerülővel. Kezdetben a Tibi régi Zaporozsecével va­dásztak, de a harmadik vagy negyedik alkalommal kis híja volt, hogy ott nem maradtak mindannyian. Csak azóta - persze van annak talán egy éve is - vették be a Ferit a Ka­mazzal. Nagyobb a kockázat, de biztonságosabb, és több az esély a sikerre. A borvizes rét egészen észa­kon van, a vadaspark legeldu­gottabb részén. A turistautak messze elkerülik, a sok tocso­gó meg ingovány miatt. Egy Kamaznak persze semmi a sá­ros út. A forrás meg a szaka­dék is erre van, de hogy pon­tosan merre, azt csak a Tibi­ tudta. Évek óta járt ki ide, leg­inkább télen, damillal meg ku­koricával, aztán két-három nap múlva fordult egyet, hogy megnézze, milyen a termés. Nyolc-tíz madarat is megfo­gott hetente. Ez akkor volt, amikor a Tibi elvesztette az ál­lását. Lakatos volt, ha jól em­lékszem. Keresett munkát vagy fél évig, aztán elkezdett inni. Több mindennel próbál­kozott, és hogy nem jött be neki semmi, kezdett el kijárni a vadasparkba. Azóta úgy­­ahogy rendbe jöttek a dolgai. Az öccsénél is keres vala­mennyit, hús is kerül hetente kétszer az asztalra, csak a piát, azt nem hagyta abba. Hogy miért hívták azt a ré­tet borvizes rétnek, azt nem tudom, csak azt, valami csodá­latos. Hatalmas tölgyek állják körbe, apró zöld sziget, tele vi­rággal. Egy varázslat az a tisz­tás, jobban nem tudom magya­rázni. Ahogy törtek át az erdőn, le-lecsapva a fák alsó ágait, csak a motor bőgését hallgat­ták. Nem szólt egyikük sem. A Feri a vezetésre koncentrált, a Béla az őzcombra gondolt, a Gábor vagy Attila nevű meg valószínűleg az alkoholra. Ta­lán tíz percig várakoztak az út­nak alig nevezhető csapás szé­lén, amikor megérkezett a Ti­bi meg az öccse. Csupa sár volt a Lada oldala. A Tibi öccse káromkodva vágta be az ajtót, a bátyját meg az életet szidta. Különben nem egy ide­ges fajta, talán csak rutinból káromkodott, de az is elkép­zelhető, valóban bedühödött. A Tibit ezzel szemben mintha kicserélték volna. Olyan volt, amilyennek mindannyian szerettük. Egy vagány, jópofa srác. Hat óra lehetett, talán fél hét. Erős volt még a nap, bár ott a fák között azért elviselhe­tő volt a meleg. A Tibi a késé­vel játszadozott, miközben a tervet magyarázta. A mocsarak felé kerülünk, mondta a Tibi, a késével jelezte az irányt, ilyenkor biztos ott hentereg­nek. Ha sikerül idejében meg­riasztani őket, magyarázta, csakis a tisztáson át menekül­hetnek, és ott meg a Feri várja őket. Na, hogy tetszik? - kér­dezte a Tibi. A kamazos Feri megvonta a vállát, aztán csak annyit mondott, neki tulajdon­képpen mindegy. A Tibi öccse beleegyezőn bólogatott. A Gá­bor vagy Attila nevűnek szava sem volt, nem kérdezte senki. - Mondtam már - mondta a Béla -, nekem őzcomb kell. Más nem jó. - Béla, hagyd már ezt a marhaságot az őzcombbal - kérlelte a Tibi öccse. - Igaza van a bratyesznak, a vaddisznó a biztos. - Felőlem - mondta unott képpel a Feri, és leköpte a Ka­maz kerekét. - Ha a Bélának ez a heppje. Mindannyian a Tibit figyel­ték, csak a Béla fixírozta kitar­tóan a talajt. A Tibi még min­dig a késével babrált, és vala­hogy feltűnően nyugodt volt. - Hát jó - egyezett bele vigyorogva. - Lemegyünk a forráshoz, de közel a mocsa­rakhoz. Naplementéig csak történik valami. Úgyhogy a Feri visszatola­tott a Kamazzal a tisztás végé­ig, oda, ahol az út kibukkan a fák közül. A Béla mindenkép­pen hajtani akart, így aztán a Tibi öccse meg a Gábor vagy Attila nevű húzódtak meg a rét két oldalán, a fák árnyékában, a szakadék felőli részen. Mire elhelyezkedtek, a Tibi meg a Béla már eltűntek az er­dő sűrűjében. Óvatosan haladtak, a Tibi vezetett. Valami ijesztő bizser­gés járta át a testüket, az ide­gek, az izmok úgy jeleztek minden pillanatban, mint egy végtelenül precíz és érzékeny műszer. Lopva, szájon át vet­ték a levegőt, szívük őrült, za­varos ritmusban táncolt a mellkasukban. Északról kerül­ték meg a tisztást. Tökélete­sen együtt mozogtak, mintha egy test, egy gondolat lenné­nek. Egy ritmusra léptek, egy ritmusra nyúltak a félrehajtott ágak után. Vagy fél óráig ha­ladtak így csendben, észrevét­len, amikor a Tibi hirtelen mozdulatlanná dermedt. Húsz-huszonöt méterre lehet­tek egy dágványos, bokrokkal ritkásan benőtt mélyedéstől. Fa nem marad meg ilyen he­lyen, a napfény akadály nélkül erjesztheti a mélyedésben összegyűlt vizet. A pocsolyá­ban kisebb vaddisznókonda dagonyázott. A malacokat in­nen nem láthatták, csak négy­et kifejlett példányt számoltak össze. Kínzó lassúsággal teltek a percek, mozdulni sem mer­tek. A nap már lemenőben volt, az erdő mélyéből egyre közeledett a sötétség. A konda is mind gyakrabban mozdult a hűlő dágvány sarában. A Tibi lassan hátrafordult, és merev nyakkal bólintott. A Béla gyorsan elkapta a Tibi karját és szorította, mint valami őrült, közben egyre csak ne­met intett a fejével. A Tibi hiába rángatta a karját, a Béla szorítása csak nem csökkent. A Tibi a kése felé nyúlt, mire a Béla elkapta a másik karját is. Némán, fojtottan, lihegve bir­kóztak egy darabig, minden erejüket beleadva a küzdelem­be, mégis vigyázva, nehogy zajt csapjanak. Abban a pillanatban látta meg a Béla a fák koronája alól előbukkanó hatalmas, szürke agancsot. A szarvas felvetette a fejét, táguló, rózsaszín orrlikai veszélyt szimatoltak. A Bélát elhagyta az ereje, döbbenten meredt az állatra. A Tibi egyensúlyát vesztve zuhant vé­gig az avaron, törve-zúzva ma­ga körül az ágakat. És akkor elbődült a szarvas, a vadkan pedig mély, hörgő hangon pa­rancsolta ki a kondát a dág­­ványból. A Béla még mindig megkövülten meredt a szarvas­bikára, a Tibi eszmélt hama­rabb. Hó-hej, valami ilyesmit ordított talpra ugorva. És akkor megindultak a vaddisznók, átgázolva a csali­­toson, lefelé, a borvizes rét­nek. Képtelen, kaotikus hang­zavar verte fel hirtelen az er­dőt. A malacok visítozva isz­­koltak lefelé, nyomukban az ordító, füttyögető Tibivel. És valahol a tisztás mélyén felbő­gött a Kamaz motorja. Siví­­tott, hörgött a motor, majd szétrobbant az erőtől, várva, hogy a Feri fölengedje a kup­lungot. A megriadt szarvas az első üvöltés hangjára megpróbált visszahátrálni a fák közé, de az agancsa beakadt az ágakba. Szabadulni próbált a szeren­csétlen, de hiába. A Béla csak erre tért magához. Eszelős, őrült ordítással vetette magát a szarvas felé. Oda sem figyelt az arcába csapó ágakra, átgázolt a sártengeren, bukdácsolt, akár a részegek. Estében markolt a földbe, vakon szórta a görön­gyöket, amerre az állatot sejtet­te. És akkor, az amúgy is riadt állat, a háta mögé csapódó gö­röngyök zajától remegve kitört az ágak fogságából. A Béla csak egy villanásnyit látott a hatal­mas, csillogó, barna testből, ahogy egy szédítő szökelléssel a nyílt terep felé vetette magát. A Béla minden erejét össze­szedve rohant a menekülő szarvas után. A Tibi csatakos hátát pillantotta meg legelő­ször, egészen közel maga előtt. Aztán a hangok is eljutottak a füléig. Az állatok bőgése, a motor zúgása. Jobbról, jobb­ról, ordította valaki. Aztán pe­tárdák robbantak, majd egy másik hang azt sikította: Ke­rítsd! Kerítsd! De a Béla csak a menekülő szarvast látta, a meg-megtor­­panó, bőgő, ide-oda száguldó állatot. A fák sűrűjéből elővi­­harzó teherautót is csak akkor vette észre, amikor a kocsi, akár a villám, belecsapott a menekülő állatok forgatagába. A Feri a vaddisznókra fi­gyelt, csak azokat látta. A szar­vas az utolsó pillanatban vágó­dott eléje. A meglepetéstől el­rántotta a kormányt, a kocsi megcsúszott' ■ 'ír'1 sáros úton. Csak egy borzalmas csattanást hallott, meg a szétrobbanó szélvédő üvegpermetét érezte az arcán, aztán belerohant az utat szegélyező korlátsorba. A hátsó kerekek még pörögtek, amikor a Kamaz lefulladt mo­torral visszazuhant a földre. A Kamaz legázolt két mala­cot, a szarvast meg valahol a lapockája táján csapta el. Az ütés borzalmas ereje földobta az állatot a levegőbe, és vagy öt méterrel arrébb ért földet. Úgy tűnt, nem mozdul többé. A Béla meg a Tibi akkor ér­tek oda, izzadtan, fuldokolva az eszelős rohanástól. A Feri már kászálódott kifelé a Ka­mazból, a Tibi meg azt vizs­­gálgatta, ami a malacokból maradt, amikor megmozdult a szarvas. Talán harmadik próbálko­zásra sikerült talpra vergődnie, és a véres rongycsomóként fi­tyegő lábát vonszolva, nyomo­rultként csúszkált, vergődött a tisztás felé. Minden lépésnél orra bukott, de újra és újra talpra állt, és előbbi kecsessé­gének romjain bicegett to­vább. Csak a Béla indult el felé. Nem látott, nem hallott, csak rohant a nyomorult állat felé. Azt hitte, ordít, pedig elment a hangja, csupán valami hörgés­­féle tört fel a torkából. A többiek ordítoztak a háta mögött, de hogy mit, azt a Bé­la már nem hallotta. Utolsó erejével a szarvasra vetette ma­gát. Egymásba gabalyodva tűntek el a borvizes rétet lezá­ró, derékig érő bozótosban. Aztán már csak a szakadék következett. Úgy öt métert zuhanhattak. Minden hang nélkül léptek ki a mélységbe, a Béla meg a szarvas. Csak valami tompa puffanásra futotta tőlük. A Tibi, az öccse meg a ka­mazos Feri négykézláb kúsztak a meredély széléig. Ott feküd­tek, úgy öt méter mélységben, nem messze a peremtől. Azt hiszem, csak hiszem, a Béla talán kinyújtott karral el is érhette volna. RIPORT 7

Next