Paedagogiai encyclopaedia - Verédy Károly (Töredék, 1886)
P - Petőfi Sándor
Petőfi tag a költészetnek élt. Próbálkozott a drámában s a regényben (Hóhér kötete) is, de valódi sikert csak költeményeivel aratott. 1846-ban egy írói társulatot létesítendő, megalkotta a »Tizek társaságát« (Jókai, Pálffy, Degré, Pákh, Tompa, Kerényi, Lisznyai, Obernyik, Bérczy), melynek czélja volt a szépirodalmat, mint életpályát függetleníteni s önállásra juttatni. Ugyanez év végén fordulópont állt be életében. Megtalálta eszményképét Szendrey Júliában, a szintén hivatott költönőben, kit 1847-ben el is vett. P. összes költeményeit 1847-ben rendezte sajtó alá s tisztelete jeléül Vörösmartynak ajánlotta. Ugyanekkor vállalkozott Vörösmarty és Aranynyal Shakespeare műveinek lefordítására s Coriolanust le is fordította. Költeményeiben az őstermészet fenséges egyszerűségében nyilvánul. Költészete a legbensőbben össze van forrva életével s csak nehezen lehet határt vonni az igaz és költött között. A népies nem irány nála, hanem természet. Népdalaink szelleme élt és működött benne, mit költeményeinek nagy része, de főleg »János vitéz«-e igazol, mely teljesen a népéletből van merítve. Művei nem mesterséges alkotások, a benső életszükségnek természetes szüleményei; azért nem látszik azokon sehol az erőlködésnek, a rímkeresésnek legcsekélyebb jele sem; azért újak, eredetiek az ő alakjai mind. Nyelve tiszta, a magyar nép tősgyökeres kifejezéseit vive be az irodalomba, az idegen ízlést megdöntötte s költészetünket nemzetivé tette, mi által nemzeti kultúránk fejlesztésére jótékonyan folyt be. S valóban, Petőfi, irodalmunkban eddig feltűnt legnagyobb mérvű költői tehetség. Igazolják halhatatlan művei, melyeket 27 éves koráig alkotott. Joggal kiált fel Vajda János »Emlékezései«-ben: »Hol van a világnak egy másik ilyen jelensége, a ki 27 éves koráig ennyit s ily műveket teremtett ? Mialatt pedig kenyerét szinészkedéssel, katonáskodással és hirlapirással kereste ? Mit alkothatott volna ez a kifogyhatatlannak tetsző képzelmi erő, ha Göthe vagy Hugó korát megéli ? Szinte nem merjük az aránylagos fokozódás lehetőségét föltételezni. Hiszen ekkor valóban szét kellett volna törnie az emberi míveltség keretét. Mintegy vigasztalásul arra gondolunk, hogy hátha úgy járt volna, mint a fa, mely nem termett gyümölcsöt, mert korán és túlságos dúsan virágzott. De hátha mégis, hátha mégis .. .« Ezt a lélektani kérdést 1849. július 31-én ketté vágta egy muszka katona. Politikájának vértanúja lett. Nemes lelkének ideálja a haza nagysága, a népszabadság s az emberi jogok korszakának beköszöntése volt. E nagy eszmék szolgálatában állt; ezek voltak vágyainak magaslatai, melyek megközelítését csak a nép felemelése által hitte, mert meg volt győződve, hogy a nemzet függetlensége kiküzdésének föltétele a népben, annak romlatlan ős-erkölcseiben rejlenek. S amint szerette a népet, úgy gyűlölte az arisztokrácziát korszerűtlen retrograd iránya s magyartalansága miatt. Ez jellemének természetes következménye volt. Fanatikus magyarság jellemző elvből, amint hogy minden tettében bizonyos elvszerűség volt vezérlője. Szerette volna példájával minden honfitársa szívébe oltani ugyanazt a fanatikus magyarságot, mely az ő keblét