Lobogó, 1970. július-december (12. évfolyam, 27-53. szám)

1970-09-16 / 38. szám

A versenyt Kiss Lajos vezérőrnagy, az MHSZ főtitkára nyitotta meg Antennaerdőben „Csipog” a tér az MHSZ Veszprém megyei székháza előtt. Rádióadók és vevők, komoly áb- rázatú versenyzők, magasra tartott kezükben antennákkal. A versenyzők körül hatalmas tö­meg; mindenki kiváncsi ezekre a technikai csodákkal felszerelt sportolókra, akik fülükön fejhall­gatóval, látszólag a vakvilágba, valójában a rádióhullámok vezérletével, az adó felé tartanak. Kuriózum a közönség számára. Az MHSZ megyei székházában Csaba Gyula ezredes az MHSZ Országos Központ osztály- vezetője a szocialista országok katonai attaséit tájékoztatja az MHSZ munkájáról. Az attasék diplomatikusan bólogatnak, de tekintetükön látni az elismerést. A tájékoztató után néhány kérdés is elhangzik. Például: megkaphatnák-e annak a rádióépítő-készletnek a dokumentáció­ját, amit az imént bemutattak. A téren pedig a versenyzők „melegítenek”, készülékeiket próbálják. Az első benyomásunk; még soha nem indult ilyen fiatal versenyzőgárda komoly, nemzetközi rádiótechnikai versenyen, mint most. A csapattagok nagy része minden országból tinédzserkorú. Természetesen, itt vannak a tapasztalt, idősebb, sok versenyt megjárt rókavadászok is« Közülük az egyik, a magyar Mátrai István, aki 1967-ben, Csehszlovákiában nyert Esélyei? — Nem jósolok előre — mondja Mátrai István. — Minden lehetséges. Az tény, hogy előnyben vagyunk legnagyobb ellenfelünkkel, a szovjet csapattal szemben, mert ők sík terepen készültek, a veszprémi pálya pedig tele van emelkedőkkel. Kérdés, Kuzmlnék hogyan alkal­mazkodnak majd az itteni körülményekhez. Kuzmin Vagyim régi ismerős. Huszonnégy éves, nős, elektromérnök, és három éve van az élvonalban. Két hónappal ezelőtt kislánya született, érthető, hogy bemelegítés közben is per­cenként megnézi a fényképét. — En sem jósolok — mondja. — Mátrait és honfitársamat, Mihail Babint tartom legna­gyobb ellenfelemnek. Természetesen, szeretnék az élcsoportban végezni, ha lehet, dobogón. Megszólal a hangosbemondó. — Kérjük a versenyzőket, fáradjanak az autóbuszokhoz. A bizottság ismerteti a verseny- pályát. Mátrai István és Kuzmin Vagyim együtt indul, beszélgetve. Talán jó tanácsokat adnak egymásnak, de a versenyen mindketten a másik előtt akarnak végezni. A versenyt végül Kuzmin Vagyim nyerte. MÖNUS MIKLÓS 3. Airton, a vadember A brazil futball ma is­mét a csúcson van. Hét éve is Ott volt, amikor Bra­zíliában jártam, A főisko­lás sportolók nagy verse­nyének, az Universiade- nak Porto Alegre, a gau- chók fővárosa volt a szín­helye. Utazásom előtt el­határoztam, hogy megpró­bálok egy kicsit körülnéz­ni a brazil futballban. Ter­vemet valóra is váltottam. Voltam bajnoki és barát­ságos mérkőzéseken, be­széltem vezetőkkel, edzők­kel és játékosokkal. Peté­vel és Garrinchával ugyan nem találkoztam, akkor ép­pen nem tartózkodtak Bra­zíliában, mégis nagyon sok érdekes dolgot láttam. A legérdekesebb élményeim egyike megismerkedésem volt — Airtonnal. A Gremio Stadionban Rio Grande do Sul ál­lam labdarúgó-bajnoksá­gáért vívták a Gremio— Farroupílha mérkőzést. Ezen a találkozón láttam először Airtont, a Gremio akkori középhátvédjét. Ha­mar feltűnt a magas, kar­csú, rendkívül harmonikus mozgású játékos. Egyik lát­ványos szerelése megérde­melten kapott nagy tapsot. Az ellenfél nagyszerű helyzetben kitörő középcsa­tárát keresztezte le. Ép­pen akkor ért oda, amikor a csatár már lövésre len­dítette a lábát. Azt vár­tam, hogy berobban a lö­vés útjába. Airton azon­ban ennél többet tett. Hosszú lábának könnyed mozdulata egy gondolat­tal megelőzte a csatárt. El­pöccintette előle a labdát, s aztán testével már fedez­te is. Arra számítottam, hogy a következő mozdu­lattal hazaadja kapusának De nem, Airton sokkal rangosabb játékosnak tart­ja magát, semhogy ilyen olcsó megoldást válasszon. Csinált egy testeseit balra, aztán kifordult jobbra, s máris körülbelül harminc méteres, hosszú átadással szöktette balszélre húzó­dott középcsatárát. A Gremio vezetői mesél­ték, hogy amikor legutóbb a Santos Porto Alegrében játszott, Airton szinte le­radírozta a pályáról Pe­tét. De hát akkor miért nem tagja a válogatottnak? Erre is megkaptam még azon a mérkőzésen a vá­laszt. Airton ugyanis kicsit könnyelmű, szereti daikál- ni a labdát. Meg is lepte őt a Farroupilha egyik csa­tára. ellökte és elvette tő­le a labdát. Majdnem gólt kavott a Gremio. Airton- nak nem tetszett az eset, s amikor a következő al­kalommal ütközött ezzel a csatárral, bizony csúnyán elintézte. Akkorát lökött rajta a csípőjével, hoav az repült vaay három métert, és úgy hullott a földre, mint szárazra vetett béka. — Látja, ezért nem iga­zán nagy játékos Airton — jegyezte meg egyik infor­mátorom. — Jobb futbal­lista, mint bármelyik San- tos-játékos, többször szóba került a válogatáskor is. de mindig kimaradt, mert nem tud uralkodni magán. Igazi vadember... Villa és autó Néhány nappal később ennek az Airtonnak a la­kására vitt el Walter Gal- vani, az egyik brazil újság­író kolléga azzal, hogy is­merkedjem meg egy átla­gos brazil játékos körülmé­nyeivel. A Gremio stadion köze­lében. angol típusú, csinos kis villában lakott. Csen­getésünkre koromfekete fiatalasszony nyitott ajtót. Kollégám közölte, hogy Airtont keressük. A sötét szépség eltűnt, és néhány perc múlva megjelent Airton. Nem mondhatnám, hogy túlságosan örült vol­na nekünk. Almosán pislo­gott, nyilván délutáni ál­mából riasztottuk fel. Galvani így mutatott be: — Messziről jött ven­dég ... Airton kicsit felélénkült, és bevezetett bennünket egy parányi fogadószobába. Amikor megtudta, hogy magyar vagyok, szélesen elmosolyodott: — Én is voltam Buda­pesten. Kitűnő pályán ját­szottunk, és jó futballisták voltak az ellenfeleink. Pöttömnyi kisgyerek gu­A „vadember” barát­ságosan búcsút int rult a szobába. Airton más­fél éves kisfia. Szeretettel ölelte magához. Eszembe jutott, hogy azt mondták róla: „Airton igazi vadem­ber ...” Így, közelről, egy­általában nem látszott an­nak. Megkérdeztem, hogy fut­ballistát nevel-e a fiából? Airton szeretettel szoron­gatta a kölyök dundi kar­ját: •— örülnék, ha jó futbal­lista lenne, de nagyon csa­lódnék, ha csak futballista lenne. Nagyon egyszerű ember­nek látszott. Porto Alegré­ben született, egy városszé­li fakalyibában. Iskolába nem járt, az utcán nőtt fel, igazi „moloque”, azaz ui- cagyerek volt. Olvasni is csak felnőtt korában tanult meg. Tizenegy éves korá­ban kezdett futballozni, és tizenöt éves kora óta profi játékos. A Gremio számá­ra egy magyar ember fe­dezte fel. — Zekeli — mondta. — ö volt akkor a Gremio ed­zője. Nehezen derítettem ki, hogy egy Székely nevű ma­gyar edzőről van szó, aki egy kiscsapatban látta meg Airtont. A Gremio egy ócska falelátóért vásárolta meg. Nem csinált rossz üz­letet. A nyurga fiú a csa­pat erősségévé nőtte ki ma­gát... Elmondta, hogy szeret Porto Alegrében élni. Leg­szívesebben külvárosi bará­tai között tölti az idejét. Nagyon sajnálja, hogy gye­rekkorában nem tanult. Milyen jó lenne, ha valami szakmával rendelkezne. Terveiről faggattam. — A futballista pályafu­tása rövid — mondta. — Nálunk a legtöbb játékos harmincéves korában már öregnek számít. Nekem is már csak két-három évem van... Mi lesz azután Airton­nal? Kuzmin Vagyim

Next

/
Thumbnails
Contents