Lobogó, 1971. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-13 / 2. szám
. Egyrendbeli társadalmi tulajdont károsító lopás és egyrendbeli izgatás miatt előzetes letartóztatásba helyezték a 15 éves fiút. Az ügyészi indoklás szerint azért vált szükségessé az előzetes letartóztatás, mert fennáll a bűnismétlés veszélye, mert súlyos a bűncselekmény, és mert nem hagyható tovább abban a környezetben, amelyben él. Anakronizmus? Csak a látszat, hogy adott esetben — ebben az esetben — a börtön jótékonyabb hatást gyakorol, mint „a környezet, amelyben él”. A börtönőr fölvezeti az ügyészi szobába. Leveszi kezéről a szíjbilincset. A fiú méltatlankodik: — Ilyen piti ügy miatt?! — Betörtetek, loptatok, horogkereszteket rajzoltál egy papírra... Ez neked piti ügy? — kérdezem. — Ahhoz képest, hogy az Uránia Mozi páncélszekrényéből is kiemeltünk dohányt, ez igenis piti ügy. — Nem akarod elmondani, hogyan történt? — kérdezem. Vállat von. — Ha meg akarja írni, elmondhatom. 2. — Hát,egy este, csavargás közben találkoztam Hubával. Azt mondta: — Csövezzünk egyet! — Rávágtam, hogy jó, mert engem úgyis körözni fognak. Megdumáltuk, hogy leugrunk megnézni, milyen a téli Balaton. Nálam nyolc, Hubánál 15 forint volt. Az éjszakát egy fészerben töltöttük. Délben kimentünk a Déli pályaudvarra, és Kelenföldig váltottunk jegyet, gondoltuk azzal legalább Fehérvárig elutazunk. De pechünk volt. A kalauz lerakott Nagytétényben. Az állomáson összetalálkoztunk Erzsivel. Régóta ismertük. — Ő is benne volt a galeriben? — Nem. Úgy tudom, neki nem volt balhéja még. Megdumáltuk őt is, hogy jöjjön velünk. Ráállt. A következő vonatra felszálltunk mind a hárman, egy szemjegy nélkül. Pusztaszabolcsnál leszállítottak. Ott megint felszálltunk egy esti, Fehérvárra menő vonatra. Jött a kalauz. Újabb balhé, és leszállított Seregélyes-Szőlőhegyen. Ott a padokat, Hubával, úgy szórakozásból összetörtük, majd becammogtunk a seregélyesi vasútállomásra. A váróteremben Erzsi elaludt, mi meg Hubával elmentünk körülnézni. Az állomás mellett volt egy italbolt. Csak azon vitatkoztunk a sráccal, hogy az ablakot törjük be, vagy a tetőn másszunk be. A bejárati ajtótól balra egy szeméttartó állt, arra felmásztunk, a kúpcserepek mellett megbontottuk a tetőt, és bemásztunk a padlástérre. Be is szakadt alattunk a mennyezet nádpallója. Igaz, hogy ott fent tusakodtunk, ki menjen előre, kié legyen a dicsőség... — A dicsőség? — kérdezek közbe. Elcsodálkozik az együgyű kérdésen: — Hát!... Mégis, elsőnek a srác ment. Rögtön pénz után kutattunk. Sajna, csak 70 forint volt ott, de azt zsebrevágtam. Találtunk egy aktatáskát is, abba becsomagoltuk, amit találtunk: cigarettát, konzerveket, rágógumikat. Aztán nekiálltunk bankettezni. Több tányér kocsonyába beleettünk, konzerveket nyitottunk, pezsgőt, bort. A pálinkát a demizsomból ittuk. Huba be is rúgott. Aztán egymásra raktuk az asztalokat, hogy visszamásszunk a padlásra. Nagy röhej volt. Huba majdnem visszaesett, úgy tántorgott. — És a horogkereszteket mikor rajzoltad? — Ja! Hát ott bent. A pénz mellett volt az italbolt bélyegzője. Tégla alakú. Egy szalvétára nyomkodtam horogkereszt formákat. Aztán rajzoltam a golyóstollammal is. — Miért? — Csak szórakozásból ezt is. — Hol láttál horogkeresztet? — Filmeken. Szeretem a klassz, bunyós és kalandos filmeket. • — Tudod ennek a jelentőségét? — Persze. Hitlerék, önuralmat akartak. Az fekszik nekünk. — Ki az a „nekünk”? — Hát nekünk, a galerinek. A pillanatnyi csöndben megszólal az ügyész, szinte maga elé ejti a szavakat: — Három fivérem esett el a háborúban ... 3. Nyeglén ül a széken. 15 éves. Jó arcú, jó alakú fiú. Ruhája rendes, tiszta. Beszéde folyamatos, csak keresi a vagány kifejezéseket. Olykor kijavítja, ha pénzt mond dohány „helyett”. Az ügyészre nézek: nem lehet ez igazi vagány! Feleletként átadja a környezettanulmányt. Apja, anyja, két nővére dolgozik. Nagyon rendes család. A fiút két évvel ezelőtt másik iskolába tanácsolták, mert telefonokat rongált, egyik tanárját inzultálta, iskolatársai panaszolták, hogy durva és káromkodik. Félévben három tantárgyból bukott. A család mindent elkövetett a fiú érdekében. Az apa igazságos szigorával, az anya és a két nővér szeretetével. Az osztályfőnök véleménye: „Túlkoros, speciális osztály tanulója. Durva, rosszindulatú, trágár beszédű. Lenne esze a tanuláshoz. A szülők állandó kapcsolatot tartottak az iskolával. De az anya féltő szeretete eltusolta az apa elől a fiú cselekményeit. Az iskolatanács tárgyalt a nagyon rendes apával, aki kétségbeesetten panaszolta, hogy már az egész család tönkrement a fiú utáni járkálásban. — Előfordult, hogy a szülők behozták nyolc órára, és a fiú az első tízperc szünetben megszökött.” 4. — Folytasd! Rám néz. A hó konokul hull az ügyészi szoba ablakára. — Visszamentünk Erzsiért. Gyalog, a sínek mellett elindultunk. Útközben megmondtuk a csajnak, hogy szereztünk kaját. Betörtünk. Két kiflit adtam neki, konzervet nem akart. Megérkeztünk Börgöndre. A váróteremben elaludtunk. Rendőrök keltettek fel, hajnali hat órakor. Beismertük a balhét. Nem is tagadhattuk, mert mindjárt az aktatáskát nézték meg. — De ha öt perccel előbb felébredek, akkor most nem vagyok itt. Nem gondoltam, hogy lebukok. — És mi van Hubával? — Gyermekkorú — mondja az ügyész. — Nem vagyunk illetékesek vele szemben eljárni. — Pedig az többet betört, mint ahány kilincset fogott — dühösködik a fiú. — Nem volt célod az élettel? — Egyszer gondoltam, hogy gáz- és vízvezetékszerelő leszek, de elszúrtam. — Mi nem tetszett otthon? — Túl sokat törődtek velem. — Apád szigorú? — Gyűlölöm. Egyszer elmentem a Rómaira, késő este jöttem haza, és felpofozott. — Hány éves korodban? — Tízéves voltam. Aztán mindig elcsavarogtam egy-két napra vagy hétre. — És a galeri? Azok megértőbbek voltak? — Hát... Nekem csak szórakozásból kellett, hogy legyen egy kis izgalom. — Mi jelentett izgalmat neked? — Hát, hogy betörtünk. De abban én még nem vagyok profi. — Zsebpénzt kaptál hazulról? GALERI bűnözés Hogy Hazafiság és ifjúság Iskolai problémák (Hozzászólás Kárpáti Sándor cikksorozatához) Már régen túlhaladott álláspont, hogy az ifjúság neveléséért kizárólagosan az iskolát tegyük felelőssé. Nevel a rádió, a televízió, az irodalom, a filmszínház, a sajtó, a munkahely, a szórakozóhelyek, s természetesen, a családi környezet. Nem kívánok a felsorolt nevelési tényezők ilyen vagy olyan hatásáról, vagy annak arányairól szólni itt. Egy azonban vitathatatlan: az iskolától nem kevés energiát követel e tényezők pozitív hatásainak erősítése, és még többet a negatív hatások tompítása. A társadalmi fejlődés átmeneti jellege az iskolában is érvényesül. Ha bátortalan vagy éppen rendszertelen a nevelőmunka, s ennek részeként a hazafias nevelés iskolánkban, ennek alapvetően „kívülről” ható okai vannak elsősorban. A különböző szervektől érkező, jó szándékú segítség igen sokszor éppenséggel gátolja a hatékonyabb nevelőmunkát. Bizonytalanná teszi a tervezést, és még inkább a végrehajtást. Az iskola felsőbb — és úgymond: „társ”-irányítása gondot okoz, időt rabol. Például a honvédelmi nevelés bevezetésekor, amelynek szükségességével igen, de módszerével nem lehet egyetérteni, a tanév elején az igazgatókat instruálták a sporthatóságok, a Nőtanács, a Hazafias Népfront, az Úttörőszövetség, a Magyar Honvédelmi Szövetség, a vöröskereszt, a KISZ és végül az oktatási-művelődésügyi osztály. Idevonatkozó munkatervi pontjait az iskolán keresztül kívánja érvényesíteni valamennyi szerv. Véleményem szerint, célszerűbb lett volna, ha az oktatási-művelődésügyi osztályok koordinálják a mondanivalókat, és a tennivalókat meghatározzák. Vagy utalni szeretnék az osztályfőnöki órák tantervi témáira, amelyek megszületésük után szinte azonnal deformálódtak. Az ide biztosított aktuális órák terhére be kellett iktatni különböző felvilágosító előadásokat, meg a végzős orvostanhallgatók részére is négy egészségügyi előadást, a honvédelmi nevelés bizonyos témaköreit. Ezenkívül a tanév közben jelentkező különböző problémák, tájékoztatók is az osztályfőnöki órákat terhelik. Pedig az osztályfői órák feladata egyebek között hetenként egyszer szintetizálni a közösséget ért nevelőhatásokat, feleletet adni a felmerült problémákra, így mélyíteni a hazaszeretetet. Hosszú évek óta beszélünk, cikkezünk a nevelésközpontú iskoláról. A gyakorlatban azonban oktatásközpontúak vagyunk. Hajt a tantervi anyag színvonalas elvégzésének kötelessége, az ismeretek átadásának fontossága. A tanulók és szülők versenyt futnak a jó osztályzatokért. Ott meredezik előttük a veszély, hogy nem kerülhet be a tanuló a középiskolába, az egyetemre. Szomorú és irracionális, hogy az iskolában és a társadalomban a „szürke kitűnőség” lett az ideál, elhanyagoljuk az egyéni képességek fejlesztését. Holott a pedagógus tudja, a felettes hatóság tudja, hogy a hajlamoknak megfelelő irányú feljesztése hasznos a társadalomnak, és boldogabbá teszi az egyént is. Azonban bármennyire is sokirányú az ifjúságot érő hatás, mégis az iskolai nevelés meghatározó jellegének biztosítása lenne fontos. Ehhez szükséges a tanulóifjúság megterhelésének csökkentése, gondos kerülése annak, hogy a tanórákon kívüli foglalkozásokon játsszuk az iskolásdit. Mindehhez szükség lenne a pedagógusokat is időhöz juttatni. Az utolsó két és fél évtized alatt nemzedékeket neveltem, munkámat, mint valamennyi pedagógus társamét, sikerek és kudarcok kísérték. Nyugodtan mondhatom azonban, hogy ifjúságunk tekintélyes részének vannak eszményei, s ezek az eszmények — amennyiben konkrét történelmi hősökhöz kapcsolódnak —, Periklésztől Leninig, I. Istvántól Rózsa Richárdig, a haladás, nem pedig a stagnálás vagy a visszahúzó erők eszményei. Saját felméréseim azt igazolták, hogy ezek az eszmények évről évre mindinkább a szocialista hazafiság, a szocialista embereszmény harcosainak választott ideáljaiban jutnak kifejezésre. Figyelemre méltó, hogy igen sok tanuló a közösségért fáradhatatlanul, szorgalmasan, becsületesen és szerényen dolgozó kommunista meggyőződésű embereket tekinti példaképének. Úgy érzem, hogy a tanulók ilyen gondolkodása elsősorban az iskola nevelőmunkáját dicséri, Összegezve: iskolai nevelőmunkánk hiányosságai javarészt a tanulói és nevelői túlterhelésből fakadnak. Az intellektuális nevelés háttérbe szorítja az érzelmi nevelést... Nagyon veszélyes lenne túlértékelnünk az ifjúság nevelésében a felszabadulás után elért eredményeinket. Az éleződő osztályharc, a hatalom megszerzése közbeni időben, egy-egy fázisában e harcnak — ennek hatásait az iskolai nevelőtestületek sem kerülték el — a hovaállás ifjúságunknak sem volt könnyű. De ugyanolyan veszélyes — s szerintem igazságtalan is — a helyenként elhangzott teljes elmarasztalás. Tény, hogy mai ifjúságunk hazafiságának tartalmi jegyei társadalmi átalakulásunkat tükrözik, sokkal pozitívabbak, mint felszabadulásunk előtt voltak. Ez a hazafiság humanista vonású, mert népünk sorsát összeköti a szocializmust építő népek sorsával, és nemzetibb, mert a hazát az ifjúság döntő többsége a magáénak vallja. Seneca, amikor büszkén jelentette ki, hogy hazáját nem azért szereti mert nagy, hanem mert az övé, akkor az impérium kevés számú teljes jogú polgárára gondolt. Ha ifjúságunk hazáját büszkén tekinti magáénak, ezt joggal teheti az egész ifjúság nevében. Tanulóifjúságunk zöme ragaszkodik a hazához, becsüli elért eredményeinket, büszke fejlődésünkre. További fejlődésünk zálogát a Szovjetunióval és a többi szocialista országgal való együttműködésben látja. Ez az ifjúság nem nacionalista, elmarasztalható értelemben. Veszélyesebb jelenség a kozmopolita fertőzés lehetősége. Az mindenhol jó.