Lobogó, 1971. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-13 / 2. szám

Ha valaki, idejét és energiáját nem­­kímélve, átlapolta volna az ezredfor­duló éveinek irdatlan tömegű sajtóját, bizonyára meglepődött volna azon, hogy nyúlfarknyi hírt sem talál a „megvakultak expedíciójáról”. Igaz ugyan, hogy akkoriban már el­tűntek a lapokból a rikító, nagybetűs címek, eltűntek a szenzációs űrhajós történetek, mégis szokatlan, hogy erről az utazásról sehol nem írtak semmit. Az egész história legfeljebb apróbetűs lábjegyzet formájában szerepelt, de nem az űrhajózás történetéről szóló könyvekben. Northtrop Savage a „Dubna-eset” megjelöléssel említette nagy Általános lélektanában, Bogdan Kaminski pedig, még a szereplők nevét is kihagyva, az egyedi esetek közé sorolta, A vegetatív idegrendszer károsodásai a világűrben című kézikönyvében.­­Az eset teljes leírása, a jegyzőköny­vek, a hajónapló, a szakértői jelenté­sek, de még a legkisebb papírszeletek is nyomtalanul eltűn­tek a Központi Irattár egyik vastag falú páncélszekré­ ,­­­nyében. Időközben meghaltak a szereplők is. Űrhajósok, parancsnokok, szakértők, engedtek az élet és az idő törvényei­nek, elsüllyedtek a földbe, a történe­lembe vagy a megváltoztathatatlan múltba. Nem akadt köztük fecsegő. Persze, teljesen titokban tartani egy Mars-expedíció sorsát mégsem lehetett. Sokan dolgoztak a „Dubna” előkészíté­sén, s elég sokan a visszairányításán is. Egy-egy elejtett szó, egy-egy célzás — és a legenda megszületett. Néhány mo­zaikszem elég volt, az emberek képze­lete hozzátette a többit. A fantáziálást és a kép kiegészítését az is segítette, hogy a „Dubna” esete után tilos öve­zetté nyilvánították a Mars körzetét. A legenda szerint a „Dubna” nagy­szerű, elsőosztályú űrhajó volt. Már­­már olyan mesés vonásokkal ruházták fel, mint a régi görög költő az Argót, az argonauták beszélő hajóját. Egy szovjet városról nevezték el, ott dolgo­zott valamikor az Egyesült Atomkutató Intézet. Szilárd hajtóanyaggal műkö­dött, felszerelték a legmodernebb, nagy kapacitású számológéppel. A számológép kettős gép volt, a le­génység „ikreknek” hívta, megtanítot­ták mindenre, amire az úton szükség lehetett, s természetesen megtanították a tanulásra is. A hajó jó néhány kisebb­­nagyobb robotot vitt magával, távirá­nyítású, vagy önállóan kutató szerke­zeteket, tv-kamerákkal felszerelt elő­őrsöket, bonyolult műs­zereskocsikat és egészen egyszerű talaj­gépeket. A „Dubna” az utolsó űrhajó volt a Marson, de nem az első. Előtte már számos műhold kereste fel a titokzatos vörös bolygót, a földi kutatóállomásoknak elküldte rádión és televízión az adatok tömegét. Egy soro­zat műszerekkel felszerelt szerkezet ta­lajt is ért a Marson, homokos, törmelé­kes laza talajt, helyi vizsgálatokat vég­zett, s továbbította az eredményeket. Ezután szálltak le az emberek. Ugyanazt a módszert alkalmazták, mint a Holdraszállásnál. Az űrhajó orbitális pályára állt a Mars körül, levált róla a két embert szállító Marskomp, vi­szonylag könnyen leereszkedett a ho­mokra, az űrhajósok kiléptek, végigcsi­nálták a másodpercre megszabott mun­kaprogramot, fényképeztek, kőzeteket gyűjtöttek, elhelyezték a megfigyelőket, utána békésen visszarepültek az anya­hajóra, majd együtt a Földre. Amit magukkal­­hozhattak, elhozták. Nem látták a híres felhőket, sem a sárgákat, sem a fehéreket, nem észlel­tek viharokat, nem látták az úgyneve­zett „hósapkát” sem. Mindennek meg­figyelése a „Dubnára” és embereire várt­ , 2008 februárjában indult a „Dubna”. Programja a legapróbb részletekig ott volt az „ikrek” emlékező egységei­ben. Eltérően az eddigiektől, ez az űr­hajó arra készült, hogy közvetlenül visszatérjen a Földre. A visszaindító rakéták rejtjellel működtek, a rejtjelet az „ikrek” csak a program végrehaj­tása után adta meg. Helyes elgondolás volt, vagy sem, ezt ma már nem lehet eldönteni, tény, hogy az űrhajósok ennek az intézkedésnek köszönhették életüket. öten utaztak a „Dubna” kabinjaiban. Nevüket ama bizonyos páncélszekrény őrzi, a legenda csak általánosítva be­szél a Kapitányról, a Helyettesről, a Biológusról, a Geológusról, és a Mér­nökről. Külsejükről sincsenek adatok, mégis a legenda a Kapitányt hosszú­nak, soványnak és öregnek mondja, a Biológust pedig erősnek és vállasnak. A többieket mindenki olyannak kép­zeli, amilyennek akarja. Orvost nem vittek magukkal. Eleinte minden könnyen, simán, elő­írásszerűen ment. A Kapitány dörmö­­gött, nem tetszett neki, hogy semmi ki­fogásolhatót nem talált a hajón. Mikor a Helyettes megkérdezte, mi baja, vá­laszul morgott valamit az istenek álha­tatlanságáról, aztán egy verset idézett: Jó lesz hát, hogy megfuss a rossztól Kérned a Láthatatlanoktól Mézedbe fanyar cseppeket. Nem végzi jól, láttam elégszer. Akire mindig tele kézzel Szórnak áldást az istenek.” A Helyettes elbámult, nem sejtette, hogy ez a mogorva és sovány férfi ver­seket őriz az emlékezetében, aztán vállat vont, és visszafordult a rádióhoz. . A mézbe csöppentett fanyar csep­­pekre elég sokáig kellett várniuk. Elhaladtak a Gyűrű mellett, üdvözöl­ték a benne dolgozó csillagászokat. 384 ezer kilométer után leszálltak a Hol­don, hogy fedélzetre vegyék a Geoló­gust, aki egy nappal korábban még ar­ról vitázott a Központi Laboratórium igazgatójával, érdemes-e mélyfúrásokat kezdeni a Holdon. Dühös volt, mert nem adtak neki igazat. A vitát a „Dubna” legénységével folytatta, mintha ők bármit tehettek volna az ügy érdekében. A Geológus különben is úgy beszélt velük, mint hülye gyerekkel. Kitört rajta az ismeretterjesztés betegsége. Először járt ilyen hosszú úton, titkolt félelmét és szorongását akarta talán le­gyűrni, de beszélt, beszélt, beszélt. Elmondott mindent, amit az űrhajó­zás történetéről és a Hold meghódítá­sáról mindenki tudott. Beszélt arról, hogy Verne ágyúgolyóban akarta a Holdra juttatni utazóit, és hogy Co­lumbiád volt az ágyú neve, 270 méter hosszú és 2,7 méter átmérőjű volt, és hogy 800 tonna lőgyapottal akarták megtölteni. Hosszan magyarázta, hogy ennek az ágyúgolyónak az utasai el­pusztultak volna a nagy nyomástól és attól, hogy a levegőben átizzott volna a golyó. Még azt is kiszámította, hogy a szökési sebességet sem érték volna el. A kapitány többször figyelmeztette, hogy unják előadásait, de a Geológus nem hagyta abba. A többiek nevettek, amikor titokzatosan közölte velük, hogy a Nap közepének hőmérséklete 15—20 millió Celsius-fok; fanyaron mo­solyogtak, mikor megtudták, hogy a kínaiak King város ostrománál, 1232- ben már használtak rakétákat, és dü­höngte, amikor felsorolta, hogy petró­leummal, folyékony hidrogénnel, hidra­­zinnal, analinnal és terpentin-szesszel is lehet rakétát hajtani. A Mérnök majdnem leütötte, amikor megtudta, hogy a Venusra a konstel­láció miatt csak minden huszadik hó­napban lehet űrhajót indítani. A „Dubna” ekkor már a Mars köze­lében járt, a képernyőkön egyre köze­lebbinek látszott a bolygó, megvillan­tak holdjai, a Phobos és a Deimos, lát­szott az összehúzódó hósapka is. A kapitány éppen a leszállás helyét tanulmányozta, amikor a képernyő las­san, fokozatosan elhomályosodott, el­szürkült, aztán egészen megfeketedett. A Mars eltűnt róla. Megdörzsölte a szemét. Becsukta, kinyitotta. Nem történt semmi, a nagy képernyő továbbra is fekete maradt. Egyszerűen f­eltűnt. A Kapitány előrehajolt, odanyúlt. Ujjai alatt tisztán érezte az üveg síkosan sima, domborodó felületét. Megrázkó­dott. Csengő szólalt mellette, a telefon. Odanézett, ott is fekete volt minden, nem látta a készülék villogó piros lám­páját. Tapogatózni kezdett, megtalálta a kagylót. Felvette. . — Kapitány? — hallatszott a Bioló­gus halk, ijedt hangja. — Igen ... — Kapitány... — mondta a Bio­lógus —, baj van ... Azt hiszem ... Azt hiszem, hogy megvakultam ... Nem lá­tok semmit. Ekkor harsant fel a­­riasztóberendezés szirénája. Irtózatos erejű sugárzást jelzett. (Folytatjuk) Még az­­ ötvenes évek derekán az Egyesült Államok hírszerző apparátu­sának vezérkara szigorúan titkos gyű­lésre ült össze­.Dönteniük kellett: elfo­­gadják-e azt a javaslatot, miszerint a hírszerzés jövője­ az optikai felderítés. Szuper égi kém Nem volt hosszú a vita. Rövid idő alatt egyhangú határozat született, s ennek alapján kapott megbízást a Lockheed-cég a kémrepülőgép prototí­pusának elkészítésére. Clarence Kelly Johnson főkonstruktőr hamarosan be is mutatta terveit. A hang terjedési se­bességénél gyorsabb és húsz kilomé­ter magasságba emelkedő gép az U—2 nevet kapta. Alig néhány év telt el, s ezek a szu­per égi kémek sorra tűntek fel az Egyesült Államok külföldi légitámasz­­pontjain. Mint a nagy magasságokban levő légrétegek időjárási viszonyait ta­nulmányozó gépeket mutatták őket be. De senki számára sem volt kétséges, hogy az U—2-esek nem az eget, ha­nem a földet kutatják. Mindez 1960. május 1-én vált bizonyossá, amikor — és ez világszenzációt keltett — a szovjet rakétatüzérek „leszedték” 20 ezer méter magasságból Powers ame­rikai hadnagy gépét. A kémrepülőt mélyen bent a Szovjetunió felett lőtték \OICZKA PÉTER: 1 % TUDOMÁNYOS "//, FANTASZTIKUS ELBESZÉLÉS 2. A Samos típusú mesterséges hold SALAMON PÁL: PROVINCIA Salamon Pál új regényének főhőse egy tanár, akinek meglepő ötletei, eredeti gondolatai gyakran ejtik za­varba tanítványait, kollégáit és fő­ként feletteseit. (Magvető) A POKOLBA TARTÓ VONAT Tudományos-fantasztikus elbeszélé­seket tartalmaz ez a szép borítású kö­tet. A 14 sci-fi-ben szerepelnek robo­tok, idegen élőlények és gondolkodó gépek; a cselekmény a jelenben és a távoli jövőben játszódik. (Gondolat) LEOPOLD LAHOLA: VÉLETLEN ISMERETSÉG A neves szlovák író elbeszéléseiben mesteri módon tárja fel a győztesek és a vesztesek lelkületét — minden írása tökéletesen szerkesztett, megren­dítő dráma. (Európa) KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL: NŐK APRÓBAN A szórakoztató, szellemes regény súlyos társadalmi problémákat helyez a mikroszkóp tárgylencséjére. A könyvet második kiadásban jelentette meg a Magvető. ALBA DE CÉSPEDES: A BABA A népszerű olasz írónő regényének egy ügyvéd a főszereplője, aki 40 éves korában vadul megkíván egy 1I éves buta, de buja szépségű kispol­gárlányt. (Európa) KALÁSZ MÁRTON: ÉJFÉLI KÖRMENET Kalász Márton válogatott verseinek igényesen szép gyűjteménye ez a kö­tet. A költő lírájának kikristályoso­dási folyamatát követhetjük végig a könyvben. (Magvető)

Next