Lobogó, 1971. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-13 / 2. szám

Ú­gy gondoltam, tiszta és áttekint­hető témát választottam, komp­likációktól menteset, ahogy mondani szokás — egy hagyomány el­­szfk­külését kell végigvezetnem, rávi­lágítani néhány fájdalmas pontra — és azzal vége. A fiatalság csoportos ének­léséről, mint az összetartozás, lendület és életöröm spontán megnyilvánulásá­ról van szó, amely szinte magától kap — inkább kapott — szárnyra, ahol a fiatalság összegyűlt, kirándult, erdők mélyén és vizek partján. És örült a természetnek, a színeknek és mindan­nak, amiben hinni szép és jó volt. Rá kellett jönnöm induláskor, bonyo­lult ügybe keveredtem. Kénytelen vol­tam segítséget hívni, Révész László kar­mester, a Munkásőrség Központi Zene­karának vezetője személyében. Együtt próbáltuk végiggondolni a dolgot. Az alkalmakról Alkalom most is van, ez nem kétséges. Az egyre terebélyesedő, egész­séges irányba fejlődő ifjúsági mozga­lom hatalmas tömegeket mozgat meg; gondoljunk például a természetjárók körére, a túrákra, a nyári építőtábo­rokra stb., amikor — objektíve — min­den együtt van. Ám a tapasztalat azt mutatja, a fiatalok szívesebben hall­gatják a táskarádiókat vagy a hang­szórókon sugárzott műsort. Énekelnek is, de nem túl gyakran, és akkor is zavarban vannak: mit énekeljenek? A tömegéneklésnek nálunk csodála­tos hagyományai vannak. Az 1940-es években — nem is beszélve a háború kitörése előtti nehéz időkről — ter­mészetes volt, hogy május 1-én vagy bármilyen más megmozduláskor az emberek énekelni kezdtek. Hajlamos vagyok arra, hogy képekben gondol­kozzam. Elképzelem például az ismert ille­gális találkozóhelynél, a „Vörös kő­sziklánál” az erdő sötétjéből kibuk­kanó fiatal kirándulócsoportot, amint elhelyezkednek a szikla tövében, tüzet raknak, és a csapkodó, rőt lángok meghitt közelében — oly természetes könnyedséggel, ahogy a szél kereke­dik fel — énekelni kezdenek. Felzen­­dül a dal, meg-megbicsaklik, de ma­gára talál, ritmusba igazodik, és az előbb szétszórt társaság fegyelmezett kórussá változik. A Vasas-ifik nagy túrákat tettek, élükön Ságvári End­rével. Horányban például egész esté­ket énekeltek át, és csodálatoskép­pen fel sem merült, van-e mit éne­kelni. A dal kibuggyant, pontosan úgy, mint a láng a rőzse alól. — A kórusok szerepével kéne fog­lalkoznunk — mondta Révész kar­mester. — A kórusok nagy erőt kép­viselnek. Ha az ifjúsági mozgalom biztosítaná ennek a műfajnak az „életben tartását”, ez feltétlenül kisu­gározna. Sok táborban jártam: a Hanságban például, Badacsony-Toma­jon, ahol hallottam éneket — például munkába induláskor csillant fel ez a jellegzetes kedv és hangulat —, de csupa régi dalt hallottam. A modern versek zavarba hoznának, ha zenét kéne írnom hozzájuk. Nem alkalma­sak rá. Azt hiszem, itt már közel já­runk a lényeghez. Tudom, érzem, hogy a vágy megvan az éneklésre. Amikor például a munkásőrkórussal műsort adunk, és a végén a közön­séghez fordulva, közös éneklést javas­lok — azt hallani kellene! Egyre pompásabb, népesebb — nemzetközi gárdát vendégül látó — tá­borok nyílnak meg nyaranta, mint például Nógrád­verőcén. A programok gazdagok, színesek is... Nem tudom, nem lenne-e szerencsés már az első napokban önkéntes alapon életre hív­ni egy kórust, amely az esti tábor­tüzeknél énekelne — persze, nem a magas művészeti szint lenne itt a cél, hanem az ének semmihez nem hason­lítható hangulata, lebilincselő ereje, természetes szépsége. A munkásmozgalom nehéz éveiben egy-egy dal az eszmét képviselte — elénekelni bátor tett volt és nagy él­mény. A daltermésről ismét saját impresszió: 1970 őszén, egy szemsajdítóan tiszta vasárnapon, a la­­josforrási Ság­vári-ünnepségen, pom­pás tábori hangulat uralkodott. A pasztellszínű sátrak, a megsárgult, vö­röslő erdő által közrefogott tisztáson tüzek égtek, gulyásfőző-verseny zaj­lott, minden nyüzsögni, mozogni lát­szott, és a tisztás közepén egy ha­talmas katonai közvetítőkocsi állt- Bömbölő hangon 25 év előtti mozgal­mi dalokat játszott, majd beat-zenére váltott, amire farmernadrágban, tri­kóban táncolni kezdtek. — Azt mondják — szólt ismét a karmester —, a fiatalságot a beat érdekli Enyhe túlzás ez. Egysíkú szemlélet. A mai fiatalokat, tapaszta­lataim szerint, igen sok minden fog­lalkoztatja. Szinte végtelen variáció­val állunk szemben: egy emberben sok minden elfér egymás mellett. Szerintem az alkalom szüli az ének­es­­ést. Fordítva nem megy. Úgy­­ gondolom, a szerzői szempontokat tisztázni kéne, nem megfoghatatlanul általános igényt támasztani, mert ez a­ jellegtelen művekhez vezet. Elsősor-­­­ban szövegírói telitalálatra van szűk­es­ség, egy szerencsés motívumra, amely­­ képes „beleégetni magát a köztudat­ba”. Ez év júniusában alakult meg­­S a KÖT­A (Kórusok Országos Taná-­­­csa), amely a KISZ-t is bevonta mun­­g­kájába. Ellene vagyunk minden eről­­tetettségnek. Ez a most megalakult­­ szervezet talán léphetne egyet előre, a Nemes ügyet szolgálna vele. A dalok­ ** nak mindig nagy erejük volt, ezt ne felejtsük el. BARÓTI SZABOLCS A Gutenberg Kor­in Kórusaink, amelyek sikereket vívtak ki, és ame­lyek komoly erőt képviselnek. a Munkásőrség Központi Kórusa A dalok ereje Éneklő egyetemisták: az Eötvös Loránd Tudományegyetem énekkara Egy lélektani pillanat, amikor a brigád ha ismer egy dalt — nótára gyújt Egy régi erdei kirándulás. Majd mindenki énekel. Előtérben: Ságvári Endre

Next