Lobogó, 1971. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-13 / 2. szám
Úgy gondoltam, tiszta és áttekinthető témát választottam, komplikációktól menteset, ahogy mondani szokás — egy hagyomány elszfkkülését kell végigvezetnem, rávilágítani néhány fájdalmas pontra — és azzal vége. A fiatalság csoportos énekléséről, mint az összetartozás, lendület és életöröm spontán megnyilvánulásáról van szó, amely szinte magától kap — inkább kapott — szárnyra, ahol a fiatalság összegyűlt, kirándult, erdők mélyén és vizek partján. És örült a természetnek, a színeknek és mindannak, amiben hinni szép és jó volt. Rá kellett jönnöm induláskor, bonyolult ügybe keveredtem. Kénytelen voltam segítséget hívni, Révész László karmester, a Munkásőrség Központi Zenekarának vezetője személyében. Együtt próbáltuk végiggondolni a dolgot. Az alkalmakról Alkalom most is van, ez nem kétséges. Az egyre terebélyesedő, egészséges irányba fejlődő ifjúsági mozgalom hatalmas tömegeket mozgat meg; gondoljunk például a természetjárók körére, a túrákra, a nyári építőtáborokra stb., amikor — objektíve — minden együtt van. Ám a tapasztalat azt mutatja, a fiatalok szívesebben hallgatják a táskarádiókat vagy a hangszórókon sugárzott műsort. Énekelnek is, de nem túl gyakran, és akkor is zavarban vannak: mit énekeljenek? A tömegéneklésnek nálunk csodálatos hagyományai vannak. Az 1940-es években — nem is beszélve a háború kitörése előtti nehéz időkről — természetes volt, hogy május 1-én vagy bármilyen más megmozduláskor az emberek énekelni kezdtek. Hajlamos vagyok arra, hogy képekben gondolkozzam. Elképzelem például az ismert illegális találkozóhelynél, a „Vörös kősziklánál” az erdő sötétjéből kibukkanó fiatal kirándulócsoportot, amint elhelyezkednek a szikla tövében, tüzet raknak, és a csapkodó, rőt lángok meghitt közelében — oly természetes könnyedséggel, ahogy a szél kerekedik fel — énekelni kezdenek. Felzendül a dal, meg-megbicsaklik, de magára talál, ritmusba igazodik, és az előbb szétszórt társaság fegyelmezett kórussá változik. A Vasas-ifik nagy túrákat tettek, élükön Ságvári Endrével. Horányban például egész estéket énekeltek át, és csodálatosképpen fel sem merült, van-e mit énekelni. A dal kibuggyant, pontosan úgy, mint a láng a rőzse alól. — A kórusok szerepével kéne foglalkoznunk — mondta Révész karmester. — A kórusok nagy erőt képviselnek. Ha az ifjúsági mozgalom biztosítaná ennek a műfajnak az „életben tartását”, ez feltétlenül kisugározna. Sok táborban jártam: a Hanságban például, Badacsony-Tomajon, ahol hallottam éneket — például munkába induláskor csillant fel ez a jellegzetes kedv és hangulat —, de csupa régi dalt hallottam. A modern versek zavarba hoznának, ha zenét kéne írnom hozzájuk. Nem alkalmasak rá. Azt hiszem, itt már közel járunk a lényeghez. Tudom, érzem, hogy a vágy megvan az éneklésre. Amikor például a munkásőrkórussal műsort adunk, és a végén a közönséghez fordulva, közös éneklést javaslok — azt hallani kellene! Egyre pompásabb, népesebb — nemzetközi gárdát vendégül látó — táborok nyílnak meg nyaranta, mint például Nógrádverőcén. A programok gazdagok, színesek is... Nem tudom, nem lenne-e szerencsés már az első napokban önkéntes alapon életre hívni egy kórust, amely az esti tábortüzeknél énekelne — persze, nem a magas művészeti szint lenne itt a cél, hanem az ének semmihez nem hasonlítható hangulata, lebilincselő ereje, természetes szépsége. A munkásmozgalom nehéz éveiben egy-egy dal az eszmét képviselte — elénekelni bátor tett volt és nagy élmény. A daltermésről ismét saját impresszió: 1970 őszén, egy szemsajdítóan tiszta vasárnapon, a lajosforrási Ságvári-ünnepségen, pompás tábori hangulat uralkodott. A pasztellszínű sátrak, a megsárgult, vöröslő erdő által közrefogott tisztáson tüzek égtek, gulyásfőző-verseny zajlott, minden nyüzsögni, mozogni látszott, és a tisztás közepén egy hatalmas katonai közvetítőkocsi állt- Bömbölő hangon 25 év előtti mozgalmi dalokat játszott, majd beat-zenére váltott, amire farmernadrágban, trikóban táncolni kezdtek. — Azt mondják — szólt ismét a karmester —, a fiatalságot a beat érdekli Enyhe túlzás ez. Egysíkú szemlélet. A mai fiatalokat, tapasztalataim szerint, igen sok minden foglalkoztatja. Szinte végtelen variációval állunk szemben: egy emberben sok minden elfér egymás mellett. Szerintem az alkalom szüli az énekesést. Fordítva nem megy. Úgy gondolom, a szerzői szempontokat tisztázni kéne, nem megfoghatatlanul általános igényt támasztani, mert ez a jellegtelen művekhez vezet. Elsősor-ban szövegírói telitalálatra van szűkesség, egy szerencsés motívumra, amely képes „beleégetni magát a köztudatba”. Ez év júniusában alakult megS a KÖTA (Kórusok Országos Taná-csa), amely a KISZ-t is bevonta mungkájába. Ellene vagyunk minden erőltetettségnek. Ez a most megalakult szervezet talán léphetne egyet előre, a Nemes ügyet szolgálna vele. A dalok ** nak mindig nagy erejük volt, ezt ne felejtsük el. BARÓTI SZABOLCS A Gutenberg Korin Kórusaink, amelyek sikereket vívtak ki, és amelyek komoly erőt képviselnek. a Munkásőrség Központi Kórusa A dalok ereje Éneklő egyetemisták: az Eötvös Loránd Tudományegyetem énekkara Egy lélektani pillanat, amikor a brigád ha ismer egy dalt — nótára gyújt Egy régi erdei kirándulás. Majd mindenki énekel. Előtérben: Ságvári Endre