Ludas Matyi, 1953 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1953-01-01 / 1. szám

Adenauer dühöng (A nyugatnémetországi Solingen kommunista polgármestert választott.) Adenauer: Solingen? Ausradieren! keresett fel a hivatalomban. — Kölcsön szeretnék kérni tőled . . . — Sajnos nagyon sok kiadásom volt mostanában .. . — Nem pénzről van szó. Neked megvan a Társadalmi Szemle októ­beri száma. Add kölcsön ... Az egész városban nem lehet kapni... Benne van a szemináriumi anyag. Egy nap alatt bevágom, holnap visszakapod. Átnyújtottam. Másnap korán reggel Hús hívott fel a bérosztályról, Ilus, a szép Cser. Ir­ákné. — Ne haragudjon, hogy zavarom — csilingelt a hangja, — de azt beszé­lik, hogy magának megvan a Tár­sadalmi Szemle októberi száma. Nem adná kölcsön egy napra? Persze, ha magának nem kell .. . Csak akkor szoktam nők előtt di­csekedni, ha alkalom nyílik rá és így szerényen csupán ennyit mondtam: — Miért kellene? A fejemben van az egész anyag. Éreztem a kagylón keresztül fe­lém sugárzó tiszteletet. Közöltem, hogy a füzetet kölcsön adtam Patócs kortársnak, de visszakérem és nyom­ban hozzájuttatom. És ezzel megkezdődött a bonyo­lult művelet, amit novellaírók kálvá­riának szoktak nevezni. Patócsot fel­hívtam, de kiderült, hogy a füzetet félnapra kölcsön adta a sógornőjé­nek. Nem bíztam magam a lusta Pa­­tócsra, magam kerestem fel a sógor­­nőt, de már ő is tovább adta a füze­tet, bizonyos Hegyszeginek, aki hi­vatali főnöke és így érthető lelkese­déssel tesz neki apró szívességet. De én tovább küzdöttem, mert minden­áron meg akartam szerezni a füze­tet a szép Csermáknénak. Nyomozás közben rájöttem arra, hogy Hegy­szegi a gépírónőjének adta kölcsön, a gépírónő az anyósának, de itt el­vesztettem a fonalat. A lázas keresésben észre sem vet­tem, hogy a naptár pénteket mutat, szombaton konferencia. Igaz, a szép Csermáknénak azt mondtam, a fe­jemben van az anyag, de hát. . . azért nem ártana egy kicsit átfutni. A múlt konferencián is megjegyezte a Vezető, hogy nem vettem elég élénk részt a vitában. Most már­ még nagyobb energiával kezdtem a Tár­sadalmi Szemlére vadászni. És für­­készés közben megtudtam, hogy Hézagos kortárs a folyóirat boldog tulajdonosa. Többen látták a kezé­ben, még a liftben is tanult. Ráro­hantam. — Még sohasem kértem tőled szí­vességet — így kezdtem. Az ilyesmi rendesen meghatja az embereket. Hézagos két órára köl­csönadta a füzetet. Haboztam, most mit csináljak, adjam-e tovább Cser­máknénak, vagy magam tanuljak? A végén győzött a lel­ki­ismeret. Fel­lapoztam és tanulni kezdtem. Már az első pillanatban meglepő dologgal találkoztam benne: sajátkezű jegyze­teimmel. Csoda történt: sikerült köl­csönkapnom a saját példányomat. És ez most végérvényesen az enyém marad, hiszen ki ad vissza kölcsönbe kapott könyvet? (Stella) Li Szin Man táncol ... így lett az angol Mountbatten a Földközi Tenger „parancsnoka“... l­­fe'. .. úgy, ahogy az USA muzsikál. (A Koreai Néphadsereg lapjából.) Az USA engedelmével C /I A. Tyomkin­ A mi házmesterünk A szobámban kitört az egyik ab­laküveg. Valaki azt ajánlotta, hogy forduljak Prohor Tyihonovicshoz, a házmesterünkhöz. Ez a jeles férfiú feltalálható minden időben az ud­varon, a házmesterlakás mellett. Hangosan szokott veszekedni a fű­tőkkel, a vicével, az ácsokkal, vagy a gyermekeket szidja, ha tilalmas he­lyen kergetik a futball-labdát. Kis, mit ugrálsz ember, az arca napbarní­tott, borostás, a fején rongyos ellen­ző­jű, gyűrött micisapka kackiásan félrecsapva, mintha csak odanőtt volna, mert az onnan soha le nem kerül. A ruhája színét nem lehet megállapítani. Egyébként a korát sem tudnám megmondani: olyan sem öreg, sem fiatal. Szóval odamentem hozzá. Szívélyes mosollyal fogadott és mintha csak szórakozottságból tenné, kiforgatta a zsebeit. — Hogy nekem milyen pechem van! Otthon felejtettem a cigaretta­­tárcámat . ..­­Zs eure az illatos füstöt és udvaria­san végighallgatott. — Minden a legnagyobb rendben lesz, megszervezzük — jelentette ki olyan határozottsággal, hogy azt nem lehetett megfellebbezni,­­ de előbb meg kell nézni, hogy nem görbült-e el az ablakráma. Hosszasan és figyelmesen vizsgálta az ablakkeresztfákat. Annak ellenére, hogy kifogástalan állapotban voltak, arról kezdett mesélni, hogy itt-ott igazítani, gittelni, mázolni kellene, majd végül beleegyezett, hogy egye fene, ez se kell, az se kell, van-e va­lami innivaló, mert ugyebár ez az átkozott por, ez tönkreteszi az em­ber torkát. Az a szokásom, hogy forralt vizet is tartok egy üvegben és ezért meg­kérdeztem, kedveli-e a forralt vizet? Prohor Tyihonovics olyan megvető csodálkozással nézett rám, mint aki azon töri a fejét, hogyan járhatok még mindig szabadon, amikor a bo­londok házában volna a helyem. Ön­töttem neki egy pohár forralt vizet. Szkeptikusan mosolygott, kiitta, zseb­kendőjével megtörülte a száját és bölcselkedve jelentette ki: — Ettől is csak a béka hízik. Nem­ tudtam, mit válaszoljak erre a bölcs kinyilatkoztatásra. Megkértem, hogy minél előbb küldje el a mestert. — Ne nyugtalankodjék, minden a legnagyobb rendben lesz — ismételte távozóban, de­ nekem úgy tűnt fel, hogy már nem fűti a korábbi lelkese­dés.­­ Egy hétig vártam a mestert. Minden reggel odamentem Prohor Tyihonovicshoz. Változatlanul szivé­­­lyes mosollyal üdvözölt, a kezeit nad­rágja zsebébe süllyesztette és én már tudtam, hogy mi következik■■ — Hogy nekem milyen pechem van! Otthon felejtettem a cigarettatárcá­mat! Mennyire untam már ezt a monda­tot! Azzal előztem meg, hogy elővet­tem a cigarettatárcámat. Végül is elfogyott a türelmem. — Elküldi hozzám végre azt az üve­gest? Ha nem akarja, mondja meg nyíltan! — kiáltottam dühösen. — Ne nyugtalankodjék, könyörgöm, nincs semmi baj, még ma eljön, csak előbb befejezi a­ munkáját Sztyepa­­novéknál és onnan egyenesen önhöz... De nagyobb baj van annál: szörnyen ág a gyomrom. Képzelje, tegnap egy barátom megvendégelt és nem volt semmi rendes, komoly étel, csak pap­rikáskrumpli. Már pedig a szerveze­tem nem bírja a krumplit. Legfeljebb a sonkát és a finom kolbászt. . . Ért­hető? .. . Hová megy? ... Munkába? — Munkába — mondtam szárazon, hogy elvágjam a beszélgetés fonalát — És is arrafelé tartok . . . Ejnye, ebben a kioszkban kitűnő sör van. ’ Szereti a­ sört? — Nem szeretem. — Nahát! — kiáltott csodálkozva Prohor Tyihonovics. — A mája beteg. Gyomorfekélye van? — Nincs gyomorfekélyem. Egysze­rűen nem iszom. Ennyi az egész! — mondtam epésen és búcsúra nyújtot­tam a kezemet. — Szóval ma elküldi? — Feltétlenül, feltétlenül — vála­szolta. Láttam rajta, hogy csalódott bennem, mert a szeme valahová el­kalandozott. Az üveges nem jött se este, se más­nap. Elpanaszoltam a dolgot a főnöké­nek, aki gyakorlati gondolkozású, eré­lyes ember. — Disznó egy alak ez a mi Prohor Tyihonovicsunk — jelentettem ki ha­tározottan. — Már két hete kérem, hogy üvegeztesse be az ablakomat. — Megvendégelte? — szögezte felém a kérdést a mérnök. — Megvendégelni? Miért? Hiszen ez a kötelessége! — mondtam csodál­kozva. — Maga naiv ember! — nevetett a mérnök. — Kenetlen szekéren akar utazni? Amíg meg nem vendégeli, egy szeget sem ver a falba. Maga még nem ismeri a mi Prohor Tyihonovi­­csunkat. Azt tanácsolom, hogy menjen el egy üzeletbe, hívja el bármelyik üvegest. Olcsóbban jön ki vele és nem kell várni. — Hát ez már mégis csak aljasság — dohogtam — nincs, aki megtanítsa móresre? — Mindenki így okoskodik — mondta a mérnök oktató hangon. ■— Eleinte egy kicsit heveskednek, hangoskodnak és azután vagy megunják a dolgot, vagy úgy gondolják, hogy kár ilyen csekélységért ujjat húzni Prohor Tyi­­honoviccsal. Én azonban szót fogadtam szomszé­domnak, átmentem az üvegüzletbe. Egy félóra múlva rendben volt az ab­lak. A szobám barátságos és kedves lett. Másnap találkoztam Prohor Tyiho­­noviccsal. Arca sötét volt és mogorva. Micisapkájának az ellenzője az orra tövén tanyázott. — Megcsináltattam az ablakot! — közöltem vele. — Miféle ablakot? — Szinte keresz­tüldöfött a tekintetével. — Ahá, már emlékszem. Az ablakot... De persze, maguk futkosnak, panaszkodnak. A rossznyavalya tud mindnek kedvében járni, mindnek eleget tenni. Szörnyű, hogy milyen lelkiismeretlenek az em­berek ... Hiába töröm magam, látok­­futok, húzom az igát. Mit érek vele? Senki sem gondol velem . . . Még a ke­nyeret is sajnálják tőlem, — nézett rám vádaskodva. — Azt gondolják, hogy új házmester kellene. Jó volna, ugye? És odakívánt engem, ahol a bors terem. (Fordította: POGONYI ANTAL) Évvégi szabadság­hajrá! — Mielőtt megmondanám, hogy kihez jöttem, árulja el portás kartárs, hogy ki nincs éppen sza­badságon? — Nem tudom, kérem. Éppen most megyek sza­badságra .. .

Next