Ludas Matyi, 1953 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1953-01-01 / 1. szám
Adenauer dühöng (A nyugatnémetországi Solingen kommunista polgármestert választott.) Adenauer: Solingen? Ausradieren! keresett fel a hivatalomban. — Kölcsön szeretnék kérni tőled . . . — Sajnos nagyon sok kiadásom volt mostanában .. . — Nem pénzről van szó. Neked megvan a Társadalmi Szemle októberi száma. Add kölcsön ... Az egész városban nem lehet kapni... Benne van a szemináriumi anyag. Egy nap alatt bevágom, holnap visszakapod. Átnyújtottam. Másnap korán reggel Hús hívott fel a bérosztályról, Ilus, a szép Cser. Irákné. — Ne haragudjon, hogy zavarom — csilingelt a hangja, — de azt beszélik, hogy magának megvan a Társadalmi Szemle októberi száma. Nem adná kölcsön egy napra? Persze, ha magának nem kell .. . Csak akkor szoktam nők előtt dicsekedni, ha alkalom nyílik rá és így szerényen csupán ennyit mondtam: — Miért kellene? A fejemben van az egész anyag. Éreztem a kagylón keresztül felém sugárzó tiszteletet. Közöltem, hogy a füzetet kölcsön adtam Patócs kortársnak, de visszakérem és nyomban hozzájuttatom. És ezzel megkezdődött a bonyolult művelet, amit novellaírók kálváriának szoktak nevezni. Patócsot felhívtam, de kiderült, hogy a füzetet félnapra kölcsön adta a sógornőjének. Nem bíztam magam a lusta Patócsra, magam kerestem fel a sógornőt, de már ő is tovább adta a füzetet, bizonyos Hegyszeginek, aki hivatali főnöke és így érthető lelkesedéssel tesz neki apró szívességet. De én tovább küzdöttem, mert mindenáron meg akartam szerezni a füzetet a szép Csermáknénak. Nyomozás közben rájöttem arra, hogy Hegyszegi a gépírónőjének adta kölcsön, a gépírónő az anyósának, de itt elvesztettem a fonalat. A lázas keresésben észre sem vettem, hogy a naptár pénteket mutat, szombaton konferencia. Igaz, a szép Csermáknénak azt mondtam, a fejemben van az anyag, de hát. . . azért nem ártana egy kicsit átfutni. A múlt konferencián is megjegyezte a Vezető, hogy nem vettem elég élénk részt a vitában. Most már még nagyobb energiával kezdtem a Társadalmi Szemlére vadászni. És fürkészés közben megtudtam, hogy Hézagos kortárs a folyóirat boldog tulajdonosa. Többen látták a kezében, még a liftben is tanult. Rárohantam. — Még sohasem kértem tőled szívességet — így kezdtem. Az ilyesmi rendesen meghatja az embereket. Hézagos két órára kölcsönadta a füzetet. Haboztam, most mit csináljak, adjam-e tovább Csermáknénak, vagy magam tanuljak? A végén győzött a lelkiismeret. Fellapoztam és tanulni kezdtem. Már az első pillanatban meglepő dologgal találkoztam benne: sajátkezű jegyzeteimmel. Csoda történt: sikerült kölcsönkapnom a saját példányomat. És ez most végérvényesen az enyém marad, hiszen ki ad vissza kölcsönbe kapott könyvet? (Stella) Li Szin Man táncol ... így lett az angol Mountbatten a Földközi Tenger „parancsnoka“... lfe'. .. úgy, ahogy az USA muzsikál. (A Koreai Néphadsereg lapjából.) Az USA engedelmével C /I A. Tyomkin A mi házmesterünk A szobámban kitört az egyik ablaküveg. Valaki azt ajánlotta, hogy forduljak Prohor Tyihonovicshoz, a házmesterünkhöz. Ez a jeles férfiú feltalálható minden időben az udvaron, a házmesterlakás mellett. Hangosan szokott veszekedni a fűtőkkel, a vicével, az ácsokkal, vagy a gyermekeket szidja, ha tilalmas helyen kergetik a futball-labdát. Kis, mit ugrálsz ember, az arca napbarnított, borostás, a fején rongyos ellenzőjű, gyűrött micisapka kackiásan félrecsapva, mintha csak odanőtt volna, mert az onnan soha le nem kerül. A ruhája színét nem lehet megállapítani. Egyébként a korát sem tudnám megmondani: olyan sem öreg, sem fiatal. Szóval odamentem hozzá. Szívélyes mosollyal fogadott és mintha csak szórakozottságból tenné, kiforgatta a zsebeit. — Hogy nekem milyen pechem van! Otthon felejtettem a cigarettatárcámat . ..Zs eure az illatos füstöt és udvariasan végighallgatott. — Minden a legnagyobb rendben lesz, megszervezzük — jelentette ki olyan határozottsággal, hogy azt nem lehetett megfellebbezni, de előbb meg kell nézni, hogy nem görbült-e el az ablakráma. Hosszasan és figyelmesen vizsgálta az ablakkeresztfákat. Annak ellenére, hogy kifogástalan állapotban voltak, arról kezdett mesélni, hogy itt-ott igazítani, gittelni, mázolni kellene, majd végül beleegyezett, hogy egye fene, ez se kell, az se kell, van-e valami innivaló, mert ugyebár ez az átkozott por, ez tönkreteszi az ember torkát. Az a szokásom, hogy forralt vizet is tartok egy üvegben és ezért megkérdeztem, kedveli-e a forralt vizet? Prohor Tyihonovics olyan megvető csodálkozással nézett rám, mint aki azon töri a fejét, hogyan járhatok még mindig szabadon, amikor a bolondok házában volna a helyem. Öntöttem neki egy pohár forralt vizet. Szkeptikusan mosolygott, kiitta, zsebkendőjével megtörülte a száját és bölcselkedve jelentette ki: — Ettől is csak a béka hízik. Nem tudtam, mit válaszoljak erre a bölcs kinyilatkoztatásra. Megkértem, hogy minél előbb küldje el a mestert. — Ne nyugtalankodjék, minden a legnagyobb rendben lesz — ismételte távozóban, de nekem úgy tűnt fel, hogy már nem fűti a korábbi lelkesedés. Egy hétig vártam a mestert. Minden reggel odamentem Prohor Tyihonovicshoz. Változatlanul szivélyes mosollyal üdvözölt, a kezeit nadrágja zsebébe süllyesztette és én már tudtam, hogy mi következik■■ — Hogy nekem milyen pechem van! Otthon felejtettem a cigarettatárcámat! Mennyire untam már ezt a mondatot! Azzal előztem meg, hogy elővettem a cigarettatárcámat. Végül is elfogyott a türelmem. — Elküldi hozzám végre azt az üvegest? Ha nem akarja, mondja meg nyíltan! — kiáltottam dühösen. — Ne nyugtalankodjék, könyörgöm, nincs semmi baj, még ma eljön, csak előbb befejezi a munkáját Sztyepanovéknál és onnan egyenesen önhöz... De nagyobb baj van annál: szörnyen ág a gyomrom. Képzelje, tegnap egy barátom megvendégelt és nem volt semmi rendes, komoly étel, csak paprikáskrumpli. Már pedig a szervezetem nem bírja a krumplit. Legfeljebb a sonkát és a finom kolbászt. . . Érthető? .. . Hová megy? ... Munkába? — Munkába — mondtam szárazon, hogy elvágjam a beszélgetés fonalát — És is arrafelé tartok . . . Ejnye, ebben a kioszkban kitűnő sör van. ’ Szereti a sört? — Nem szeretem. — Nahát! — kiáltott csodálkozva Prohor Tyihonovics. — A mája beteg. Gyomorfekélye van? — Nincs gyomorfekélyem. Egyszerűen nem iszom. Ennyi az egész! — mondtam epésen és búcsúra nyújtottam a kezemet. — Szóval ma elküldi? — Feltétlenül, feltétlenül — válaszolta. Láttam rajta, hogy csalódott bennem, mert a szeme valahová elkalandozott. Az üveges nem jött se este, se másnap. Elpanaszoltam a dolgot a főnökének, aki gyakorlati gondolkozású, erélyes ember. — Disznó egy alak ez a mi Prohor Tyihonovicsunk — jelentettem ki határozottan. — Már két hete kérem, hogy üvegeztesse be az ablakomat. — Megvendégelte? — szögezte felém a kérdést a mérnök. — Megvendégelni? Miért? Hiszen ez a kötelessége! — mondtam csodálkozva. — Maga naiv ember! — nevetett a mérnök. — Kenetlen szekéren akar utazni? Amíg meg nem vendégeli, egy szeget sem ver a falba. Maga még nem ismeri a mi Prohor Tyihonovicsunkat. Azt tanácsolom, hogy menjen el egy üzeletbe, hívja el bármelyik üvegest. Olcsóbban jön ki vele és nem kell várni. — Hát ez már mégis csak aljasság — dohogtam — nincs, aki megtanítsa móresre? — Mindenki így okoskodik — mondta a mérnök oktató hangon. ■— Eleinte egy kicsit heveskednek, hangoskodnak és azután vagy megunják a dolgot, vagy úgy gondolják, hogy kár ilyen csekélységért ujjat húzni Prohor Tyihonoviccsal. Én azonban szót fogadtam szomszédomnak, átmentem az üvegüzletbe. Egy félóra múlva rendben volt az ablak. A szobám barátságos és kedves lett. Másnap találkoztam Prohor Tyihonoviccsal. Arca sötét volt és mogorva. Micisapkájának az ellenzője az orra tövén tanyázott. — Megcsináltattam az ablakot! — közöltem vele. — Miféle ablakot? — Szinte keresztüldöfött a tekintetével. — Ahá, már emlékszem. Az ablakot... De persze, maguk futkosnak, panaszkodnak. A rossznyavalya tud mindnek kedvében járni, mindnek eleget tenni. Szörnyű, hogy milyen lelkiismeretlenek az emberek ... Hiába töröm magam, látokfutok, húzom az igát. Mit érek vele? Senki sem gondol velem . . . Még a kenyeret is sajnálják tőlem, — nézett rám vádaskodva. — Azt gondolják, hogy új házmester kellene. Jó volna, ugye? És odakívánt engem, ahol a bors terem. (Fordította: POGONYI ANTAL) Évvégi szabadsághajrá! — Mielőtt megmondanám, hogy kihez jöttem, árulja el portás kartárs, hogy ki nincs éppen szabadságon? — Nem tudom, kérem. Éppen most megyek szabadságra .. .