Ludas Matyi, 1969 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1969-10-09 / 41. szám
PÁLYAVÁLASZTÁS BORK7rC71KOmB71 HOTEL Metropol nirit i^riha VT Dun ti park ?. RESTAURANT * NEMZETKÖZI FORGALOM M fr6e EMBERCSEMPÉSZEK - Nemtudnád a fiamat valami jó pesti állásba becsempészni?' TANULMÁNYI KIRÁNDULÁS — Látjátok, ez az a munkaeszköz, ami olyan fontos a felnőttek életében . . . TECHNIKAI ÚJÍTÁS Ilyen is van, aki köszön. Udvarias, jó modorú. Még az alkalmi ismerősének is. Mert úgy illik. Mert ezt megköveteli a jó modor! Ezért nem értek egyet azokkal, akik csak legyintenek, ha fiatalokról esik szó, és így fogalmazzák meg lesújtó véleményüket: „Ezek a mai fiatalok!” A hosszú betegség után már jól érzem magamat, és szinte naponta be-betérek a Szent István körúti Sziget cukrászdába, ahol a kedves felszolgálók nem csak egészségem után érdeklődnek, hanem — miattam — olykor barátaimat is fékezik, akik minden alkalmat megragadnak, hogy néhány pohárka konyakot megigyannak velem. Nekem viszont csak két felet engedélyezett az orvos, naponta. Itt találkoztam azzal a fiatalemberrel, aki a szomszédos asztal mellett ült, és buzgón ölelgette bájos kis partnernőjét. A fiú kockás ingben, bőrfoltos farmernadrágban, a kislány pedig miniszoknyában volt, s olyan kívánóan tárta elém szép, hosszú combjai hamvasságát, mint egy ízlésesen díszített csemegés tál a primőr gyümölcseit. A fiú valamit súgott a lánynak, aki rögtön, hosszan, érdeklődve megnézett. Zavartan lestem le az elém tett fehér papírra. Amikor elmentek, a fiú felém biccentett. Visszaköszöntem. Ezután gyakran találkoztam velük. Ha bejöttek, udvariasan köszöntek, ha elmentek, ugyancsak. Mosolyogtam. „Köszönő fiatalembernek” neveztem el magamban. Megtörtént, ha bejöttem a cukrászdába, körülnéztem, és kerestem az én köszönő fiatalemberemet. Ha nem jöttek, már hiányoztak. Aggódtam értük. Mi történt velük? Szinte megkönnyebbültem, amikor megláttam őket. Tenyeremet magasba lendítve üdvözöltem őket. Jó napot! Hosszú ismeretségünk alatt nem voltak tolakodók, sohasem jöttek az asztalomhoz. Néha a fiú érkezett korábban, ilyenkor egy újság nagybetűs címeit olvasgatta, olykor pedig a lány várt a fiúra, és közben buzgón festette az egyik képeslapunk rejtvényét. Előfordult, hogy ilyenkor — anélkül, hogy odanézett volna — lejjebb húzogatta combján rövidke szoknyáját, mintha észrevette volna, hogy a szemüvegemről visszaverődő fény túlságosan is melegíti. Kik ezek a fiatalok? Ki ez a köszönő, farmernadrágos fiatalember? — tűnődtem néha. Bevallom, nagyon szerettem volna megtudni. Egyszer aztán győzött bennem a riporteri kíváncsiság, amikor alkalom is kínálkozott erre. Szemerkélt a szeptemberi eső. Zsúfolt lett a cukrászda. Minden asztal foglalt volt. Ekkor jött be az én „köszönő fiatalemberem”. Körülnézett, köszönt. Intettem neki. Odajött az asztalomhoz. — Nem szeretnék zavarni... — hajolt meg. — Üljön esaik le, én úgyis megyek... nekem el kell mennem .. . — Akkor igen, és köszönöm — mondta, és leült. . — Mondja, fiatal barátom, honnan ismerjük mi egymást? — kérdeztem rögtön, mert féltem, hogy belép a kislány és meghiúsítja kíváncsiságom kielégítését. Mosolygott. — Csak én ismerem a Miska bácsit, Miska bácsi nem ismer engem, mert nem találkoztunk. — Érdekes — fürkésztem kíváncsian arcát. — Érdekes. — Igen. Mi rokonok vagyunk. A Miska bácsi édesapja, úgy tudom, még él és nagyon öreg lehet... — Nyolcvanhat éves — vetettem közbe. — ... meg az én nagymamám édestestvérek voltak. Meglepetten dőltem hátra, miközben azt magyarázta az én köszönő fiatalemberem, hogy melyik unokatestvéremnek is a gyereke. Szüleit egy negyedszázada nem láttam. — Egyszer Miska bácsi nyáron Hajdúdorogon volt, és kiment megnézni a tanyájukat, amit már lebontottak. Én a szomszédban, a nagymamáék tanyáján voltam, a nagybácsiméinál. Akkor láttam Miska bácsit, örülök, hogy azóta semmit sem változott. Talán csak a haja... — Igen, fehéredik — mondtam mélázva. Jött a kislány, frissen, illatosan, kívánatosan. — Engedd meg, hogy bemutassam Miska bácsit, a nagybácsimat, Ő a menyasszonyom — hadarta gyorsan az én köszönő fiatalemberem, a rokonom. — Nagyon örülök — csicseregte kedvesen a kislány. Mi tagadás, belepirultam, amilyen határozott volt. Konyakot rendeltem. Koccintottam velük, és magukra hagytam őket. Csalódottan andalogtam kószálni a Duna-partra. Magam sem tudom miért. Talán azért, mert rútul éreztem magamat, mivel nem ismertem meg egy rokonomat. Talán, mert jobban esett volna, ha nem rokonom a köszönő fiatalember. Rokonok? Közeliek, távolabbiak? Nagybácsik, nagynénik, édes és mostoha unokatestvérek, s mindezek gyerekei, azoknak férjei és feleségei ? Ki tudja, hányan vannak? Emlékszem, az egyik nagybátyám azt mondta egyszer az apámnak: „Neked mindig könnyebb volt, sógor, azzal a pár gyerekkel. De mi tizenöten ültünk minden áldott nap az asztalhoz. Tizenöt karéj kenyér, már egy egész kenyér! Mennyi kellett ott, csak kenyérből!” Tizenhárom gyereke volt, apámnak meg csak „pár gyereke”. De az a „pár”, kilenc fiú volt, kik között én a hetedik vagyok. Anyámék is sokan voltak, és testvéreiknek sem volt kevés gyerekük, így aztán hiába meditálok én, hogy hányan is vagyunk rokonok? Azt tudom csak: kis ország vagyunk, de benne nagy az én rokonságom, akiket, ha későn is, de lassan csak megismerek. Így sem vethet rám senki követ, mert már több mint kétszázat ismerek személyesen közülük. És bízom abban, hogy jelentkeznek a többiek is. Szeretettel várja őket rokonuk: Bába Mihály