Ludas Matyi, 1971 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1971-04-08 / 14. szám

VLAGYIMIR POLJAKOV A zt mondják, jó, ha az ember szellemes. Szívesen látott ven­dég akkor mindenütt, és még a munkahelyén is másképp néznek rá, talán a fizetését is könnyebben emelik. — Mi kell ahhoz, hogy szellemes legyek? — érdek­lődtem. — Nem árt, ha van hu­morérzéke. — De honnan? Azt mondják: a humor­érzék együtt születik az emberrel. Úgy döntöttem, hogy én is humoros embernek szü­lettem, csak eddig nem vet­tem észre. Reggel elkéstem a mun­kahelyemről. A főnököm már várt: — Mi az, Bubukin elv­­társ, elkésünk, elkésünk ? Széles mosollyal felel­tem: — Jobb későn, mint so­ha. Ha sietsz, ráfizetsz! Körülöttem mindenki mosolyog. Tehát jól kezd­tem. Csak a főnök nem ér­ti a tréfát, úgy látszik, nincs humorérzéke. Munkához látok, s már jön a főkönyvelő: — Anton Sztyepanovics, hibát követett el a kimu­tatásban. Négyes helyett hetest írt. — A hét jobb — felel­tem. — Ez pont hárommal több, mint a négy. — Át kell írnia az egé­szet — közli s látom, tö­kéletesen hiányzik belőle minden humorérzék. Délben cseng a telefon. — Könyvelés? — Nem, szülészet — vá­laszolom. A munkatársaim — úgy látszik — már irigy­kednek a humoromra, mert senki nem nevet. Este a feleségem azzal fogad: — Miért ilyen későn jössz haza? — A gyerekemet látogat­tam meg. Elsápad, s érzem, belőle is hiányzik a humorérzék. — Milyen gyereket? — Hogyhogy milyet? A kis Szálkát. Az ükunoká­mat! — Elment az eszed? — Elmenni csak az tud, ami volt — vágom rá. De nem értékeli. Ehelyett szo­ba sem áll velem. Cseng a telefon. Az anyósom. Ljubát kéri, a feleségemet. Nem lehet, beteg, kole­rája van. Már abból is látszik, mennyire nincs humorér­zéke, hogy elájul. — Idióta! — harsogja a nejem. Micsoda stílus! De mit magyarázzak neki, úgysem értené. Reggel munkába megyek, leülök az asztalomhoz. Jön a főnök — Mi újság? — Afanaszij Ivanovics Kiszlovodszkban leszokott a dohányzásról. Ez az Afanaszij a főnök helyettese, most éppen Kiszlovodszkban üdül. — Ez biztos? — kérdezi a főnök. — Kitől hallotta? Amikor megtudja, hogy csak vicceltem, úgy károm­kodik, hogy azt humorér­zékkel sem lehet leírni. És kezdenek elkerülni az emberek, öt órakor pedig behívnak a titkárságra és közlik: huliganizmusért megrovásban részesítenek. Erre még engem is elha­gyott a humorérzékem. Mentem fellebbezni, de az szb-nél sem találtam meg­értésre. Az fordult meg a fejem­ben, mi lett volna, ha a fő­nököm viccel úgy, mint én? Mindenki biztos a ha­sát fogta volna a röhögés­től. Mennyivel könnyebb lenne szellemesnek len­nem, ha én lennék a főnök. És ha a főnököm főnöke lennék? És ha annak a fő ... Na, de hagyjuk. (Oroszból fordította: Barabás Péter)­ ­A MOSZKVAI „K£oKOP!L"~BŐL A PANEL­­ÉPITKEZÉS ELŐNYE is sí­r faj, csak el ne szakítsák a harisnyámat! Vologya ha folyton nézed a tévét, elvalok 11 Jól van, de legalább várd meg a műsor végét! — Mi így oldottuk meg a levegő tisztításának problémáját . . .

Next