Ludas Matyi, 1984 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1984-01-05 / 1. szám

Ennek a licencét 1984-ben majd eladjuk a magyaroknak. Korlát, korlátolt mennyiségben Fővárosszerte megvizsgálták, hogyan folynak az útépítések és -bontások és megállapították, hogy nincsenek rendben az ilyen munkáknál kötelező korlátok, jórészük töredezett vagy fel­borult, sőt több munkahelyen ki sincsenek rak­va. Mert korlát­­hiány van. A Flórián téri építkezéshez például több ezer folyó­méter kellene, de ennyi nincs. A hiány olyan súlyos, hogy a köz­reműködő vállalatok emberei lopják egymástól a korlátokat (hiá­nyukat ugyanis pénzbírsággal sújtják), így az is előfordulhat, hogy a korlát a Vízműveket jelzi, pedig ott az Elektromos Mű­vek tevékenykedik, csak neki éppen nem volt saját korlátja. De hol vannak a korlátok? Mert nemrég olvastam, hogy a derbeceni munkaközvetítő előtt a legutóbbi időkig vaskorlát állt, hogy „rendbe szorítsa" a munkát keresőket, azt az egy-két em­bert, aki hébe-hóba érkezett, különösen azóta, hogy megszűnt a kötelező közvetítés. A vaskorlát azokból az időkből maradt, ami­kor százak tolongtak az ajtó előtt - de csak akkor szabadultak meg tőle, amikor most új helyre költözött az iroda. íme, egy fe­lesleges korlát a nagy hiányban! Riporter kollégám is ilyenbe ütközött, amikor karácsony előtt a Triói Mackó-boltjában meg akarta nézni, hogy van-e Lego, és hogy magánvevőknek vagy magánkereskedőknek árusítják-e. De ■­­ boltvezető eléje állt, nem engedte be a raktárba, mert ehhez a főnökségtől kell engedélyt kérni. Ez egy eléggé gyakori kor­lát, hogy a nagyfőnök csak magának tartja fenn a tájékoztatás jogát, mert hátha valaki nem a megfelelő szöveget mondja, így ismeri a munkatársait? Vagy a helyzetet? Mert ezt a korlá­tot többnyire ott alkalmazzák, ahol „helyzet" van. Az említett esetben a riporter az illetékes osztályvezetőtől sem kapta meg az engedélyt, hogy bemenjen a raktárba, vagy akár az üzletve­zető irodájába. Hát tessék: tényleg olyan nagy a korláthiány? No de azért haladunk előre! Az idén például már kicserél­hetem a kettőt egyre, a szocialista pirosat, meg a kapitalista kéket az egységes sötétkékre (mert az a szép, az a szép . . . lám az enyém sötétkék!), csak még az OTP előtt ott a korlát, az új útlevélre sem kapok többször valutát. Ha jól számolok - és szá­moltam, miután megnéztem az utazási irodák ajánlatait —, egy kisebb-nagyobb korlát még előrébb van, a pénztárcánknál. A legtöbb korlát ugyanis bankókból van kirakva, de nem ele­gendő bankóból. Ezért gyakoriak a bérkorlátok: a kiemelkedően dolgozó nem kaphat lényegesen többet, mert akkor kevés jut a rosszul dolgozóknak. És van vállalat, amely ráfizetéses termé­kekkel, alacsony termelékenységgel akar jobb bérezési lehető­séghez jutni - itt nem baj a korlát! —, de ha jól eladható ter­mékkel, gazdaságos munkával — akkor miért van korlát? Mindezek után, ha mégis kevés a korlát (I.: útépítések!) ajánlom, hogy létesítsünk egy Korlátgyártó Vállalatot. Bár itt az a korlát, hogy most csak külföldön is értékesíthető gyártmányok­ra lehet komolyabb vállalatot alapozni és nem hiszem, hogy ez­zel a cikkel exportképesek lennénk. De ez még mindig jobb, mintha importálnánk. Földi Iván agunkét - mondjuk a magunkét - mondjuk a magunkét - mond ondjuk a magunkét — mondjuk a magunkét - mondjuk a marun­ ki Daru bácsi Daru bácsi ebédel. Számtalanszor etettük ezzel kétéves gyermekünket a múlt nyáron, amikor a közeli építkezés mű­helytitkait firtatta. Leginkább a toronydaru merev mozdulat­lansága izgatta: miért nem forog, miért nem emel, ha egy­szer az a dolga? Daru bácsi ebédel - mondtuk neki reggel tízkor, csakúgy, mint koradélután, hétfőn, kedden, szerdán és csütörtökön. Pénteken már nem kellett magyarázkodni, az ugye a szabadszombat előhírnöke, aztán meg jött az ori­­ginál hétvége. Nos, Daru bácsi végigtáplálkozta a nyarat, de még az őszt is, csoda, hogy fenenagy étvágya, plusz a masszív moz­gáshiány nem hizlalta dupla méretűre. Valami azért mégis történhetett, mert decemberben már igencsak dolgozott, jó­szerével még a kollektív szerinti ebédszünetet sem tartva. Az épület vasbetonváza pedig szemlátomást nőtt, akár egy mai tinédzser, napról napra, hétköznapról vasárnapra. Úgy bi­zony, Daru bácsi megtáltosodott, s az időtájt már a heti ren­des pihenőnapokon sem volt hajlandó pihenni, sürgött-for­­gott, körülötte meg szorgos munkáskezek kopácsoltak, vasár- és ünnepnapon is, reggel hét után ébresztve a lusta, ám még nem eléggé halláskárosult panellakókat. Említett gyermekem, bár zsenge kora ellenére már sokat tapasztalt, ezt végképp nem értette. Hogy egyszer semmi, máskor minden. Hogy hol a nappalt éjszakává, hol az éjt nappallá téve... Hogy nyáron egyszerű, télen bonyolult, mert tüzet kell rakni, meg miegymás. És hogy mégis most, most mégis . . . Kérdezett, ám én egyre halogattam a választ. Húztam, halasztottam. Amíg lehetett. Mígnem évvégi hajrában kellett elmagyaráznom mindazt, amit tudtam az évvégi hajráról. Hogy melegben köt a beton, de nem köt a határidő, hideg­ben pont fordítva. Ámbátor pár hét múlva . . . Nehéz ügy. Mindegy, most, hogy túl vagyunk a dolgon, a nyugodalmas, áldott, laza januárban, fiam már nem faggatózik, hanem maga mondja: Dőry bácsi ebédel. És titokban borzasztóan szégyelli gyermekien naív szüleit, amiért elhiszik eme — stíl­szerűen — épületes­ marhaságot. Münz András HUZATOS LAKÁS — Tehát két rántás azt jelenti, hogy kiértem a konyhára ... a magunkét - mondjuk a m - mondjuk a mai

Next