Ludas Matyi, 1989 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1989-01-04 / 1. szám

­­ ­ Szép kis idők, hogy még az „uralkodó osztálynak” se telik itt mosatni . . . Nagyapa virslije Szeretem a virslit. A bőröset, persze. De a jó virslit. És mostanában (évtizedek óta) nálunk a bőrös virsli sem igazán jó ízű. Ahhoz képest, amit gyermekkoromban a Párisi Nagyáruház (ma: Divatcsarnok) előtt árusítottak 10 fillérért, tormával. No jó, ez megtévesztő nosztalgia, de az ízt felismertem a legutóbb Bécsben. Természetesen nem 10 fillérért. Azóta megtudtam, hogy az íz nem tartozik az élelmisze­rek „hivatalos minőségének fogalomkörébe”. Baj csak abból lehet, ha visszataszítóan eltérő - a virsli ecetes uborkához hasonlít - ám ha csupán jellegtelen ízű, az nem bűn. Ezért sem értettem egyet az országgyűléssel abban, hogy elutasította Kovács Lászlóné képviselőnek az élelmi­szertörvényhez tett módosító javaslatát, hogy a gyártótól független ellenőrző szerv döntsön az élelmiszerek forga­­lombahozhatóságáról. A gyártó érdeke ne befolyásolja, hogy esszük, vagy nem esszük. A miniszter szerint a mó­dosításra nincs szükség, a fogyasztók érdekei „meg vannak védve”, csak egyszerűsítették az engedélyezési eljárást. A képviselők a miniszter álláspontját fogadták el, 2 ellen­­szavazattal és 30 tartózkodással. Pedig Kovácsné javaslatában már azért is van valami igazság, mert az import termékeket független szerv ellen­őrzi. Ők miért kivételezettek? De azért is igaza van, mert a vizsgálatoknál tapasztalt turpisságokról még ma is csak hébe-hóba értesülünk. Egy tanácselnök lakáspanamáját is hamarabb tudjuk meg, mintha egy élelmiszert nem az egészségre káros hatásával, hanem „csupán” rossz minő­séggel vádolnak. Igaz, az utóbbi időkben nem fordultak elő olyan kirívó esetek, mint Túró Rudi meghamisítása — de csak utólag, hónapok múlva az összesített jelentésekből derül ki, hogy például tavasszal a Váci tejüzem kefirje és tejfölje fehérpenészes volt és egy idő múltán leállították a forgalmazását. Persze, aki megvette, már gyorsabban tu­domást szerzehetett erről. Vagy hogy a Fejér-Komárom megyei vállalat teavaja gyenge minősítést kapott. De hát „annyi vaj legyen” — ahogy a reklám mondja- ilyesmi miatt nem tilt be terméket a gyártót is tisztelő ellenőrzés. És a camember? Sokszor a széle túlérett, a közepe meg kemény. Ha ezeket nem engednék eladni, a gyártó rosszul járna, így csak a vevő. Mindezek miatt nem szégyellem nosztalgiámat a vilá­gosbőrű virsli, a nem túlérett, nem túl kemény sajtok iránt. És ebben megerősít, hogy bizonyos jobban szituált termé­keket nosztalgiával címkéznek. Biztosan ismerik a nagy­mama lekvárját, amely olyan, mint egy igazi lekvár. Talán lesz nagypapa virslije, tánti tejföle is. Ha már a nagypapák által az unokákra hagyott lekvárban vagyunk kénytelenek lubickolni. Földi Iván Büszkeség vagy szégyen Azt olvasom az egyik újságban, hogy mi magyarok igencsak büszkék lehetünk agyunk szürkeállományára. Nem véletlen az - írja a cikkíró - hogy kicsinyke népünk már eddig is nyolc Nobel-díjast adott a világnak. Már-már dagasztani kezdte mellém a honfiúi büszke­ség, amikor egy másik újságban meg azt láttam, semmi okunk a büszkeségre. Az igaz, hogy nyolc magyar Nobel­­díjas van, de közülük csak egy - Szent-Györgyi Albert - kapta a díjat magyar állampolgár korában, a többiek már más állam kötelékébe tartoztak akkor, így legföljebb ők lehetnek büszkék arra, milyen jó munkafeltételeket terem­tenek a kutatóknak. Éppen elkeseredtem, amikor egy harmadik újságban meg azt láttam, milyen jó nálunk az általános iskolai kép­zés. A természettudományi tárgyakban készült felmérések szerint 17 ország nebulói közül - amelyek között ott van­nak a világ legfejlettebb gazdaságú országai - dobogós helyen vagyunk, így aztán megint elöntött a nemzeti büsz­keség. Mindaddig, míg egy negyedik újságban azt nem lát­tam, hogy a nyolc általánost elvégzők nemhogy idegen nyelven nem tudnak, de még magyarul sem fejezik ki ma­gukat jól. Olvasásra is majdhogynem a szakmunkásképző­ben kell őket megtanítani. Leginkább tesztlapokat tudnak kitölteni, ahol csak be kell karikázni, át kell ikszelni a meg­felelő kockát, mint a lottószelvényen. Jó, jó, írja egy hetilap, de nálunk ennyi és ennyi év alatt tízszeresére emelkedett az egyetemet végzettek ará­nya, s ez nagy dolog, különösen ha a csökkenő támogatást nézzük, így mégsem kell szégyenkeznünk a világ előtt. Igenis, szégyenkeznünk kell, látom egy folyóiratban, hiszen az ezer főre jutó egyetemisták számát tekintve Euró­pában csak egy hegyes-völgyes országot előzünk meg. Azt, amelyik egyszer, egy időben a világ három szuperhatalmá­val állt perben-haragban, így aztán voltaképpen még most sem tudom, büszke legyek-e vagy szégyenkezzem, ha külföldi társaságban szó­ba került a hazám. Egy azonban biztos: az ujjongó és kétségbeesett cikkek egy főre jutó mennyiségében világ­elsők vagyunk. Gőz József HÁROM „T” - Idáig sem támogattak a gyermekeim, de legalább tűrtek . .

Next