Hetényi János: A Magyar Parthenon előcsarnokai (Pest, 1853)
Bevezetés
Ámde a’ fensöbb élettudomány, melly szellemünk’ alsóbb érzéki tehetségeinél ismer még fensöbbeket is, mint pl. a' tárgylagosra, valóra , erkölcsire, fensöbb szépre törő ész, látja ezek’ törvényszerét és harmóniáját, érzi, hogy e' törvényszernek, melly egyetemes és így tárgyisággal bír, kell lenni e’ világtól különböző főokának, ha törvény van , kell lenni erkölcsi szabadságnak , kell lenni erkölcsi törvény’ végrehajtójának, ha itt nem, a’ más életben, és tudja, hogy ezen világnézet nem ma sem tegnap született , hanem egyidős az emberiséggel, és bár millió színváltozatban tűnik elő, de azért lényében egy és azon, melly világnézet aztán harmóniát visz be elméletünkbe úgy, mint cselekvényeinkbe, egyéni életünkbe úgy, mint társalmainkba : mit az alanyiság’ hagymázába még nem merült Socrates, Plátó, Ciceró tanítottak ’s vallottak : ezen fensőbb élettudomány, mellynek szilárd alapra állítása igénytelen harmonisticámnak is fő feladata, melly érzi, és látja, hová vezetendi az emberiséget a’ hitlenség, hová sülyesztendi azt az élő, nem csak ideában létező, hanem a’világban, ennek tükrében valósággal is működő istennek , az emberi szabadságnak , és a’ személyes öröklétnek harind óvatos, sőt álarezos, de érték előtt igen is föltűnő tagadása; ezen élettudomány, mondom, azt meg nem engedheti, hogy a’ ferde észjáráson alapuló, sőt a köz logicát elayitni akaró természetphilosophia az emberi nem és ész’ ama' dicsőségét, a’ philosophia’ tetőpontját, a melaphysicát letapossa, és ennélfogva tőlünk emberektől annak büszke, de nemes érzetét elragadja, hogy mi eszünkkel, amaz istenszikrával, csakugyan a’ többi természeti dolgoknál jóval följebb emelkedett lények vagyunk. Ész, élet, harmóniai A' ki hiszi, hogy az emberiség észszel, amna’ bennünket a' barmoktól megkülönböztető palladionnal bír — és erről ki kétkednék ? a ki szemeit fölnyitja, és az emberiség’ haladásait megtekinti — annak hinni kell, hogy van fensőbb, és szellemi élet, melly szinte lényegesen különbözik az alsóbb vagy állati élettől; vannak ennek törvényei, van törvényszere , van normalismusa ép úgy, mint az anyagi és testi természetnek, van életműszere, van canonja, mint alkota testét illetőleg a’ hellen Poly élet, ha van ilyen szellemi élettörvényszer, és van bennünk ezen eszmét életbe léptetni törő vágy, lehető és elérhető,valósítható az életszépség, vagy harmónia is, csak hogy aztán ezt igazán akarjuk. Miért hat emberi fensőbb hivatásunkról gyáván lemondani, és emberiséget gyalázó alanyiságba sülyedni. Mi érezzük emberi méltóságunkat, eszünk’ isteni erejét, keblünk’ nemességét, melly, ha akarja, erőt vesz a’ mindenhatósággal határos életvágyon, és saját alsóbb érdekeit háttérbe tolva, elindulni képes azon rögös ösvényen, mellyre kötelesség, hűség, szóval az, mit mi a’ fensőbb élet’ törvényszerének nevezünk, és harmonisticánk szegletkövéül állítunk, hív sőt ragad. Mi nemes öntudattal