Hetényi János: A Magyar Parthenon előcsarnokai (Pest, 1853)
Életharmonia
és fensőbb élet’ teréről lelépni, és fürkészhetlenek után kapdosni, minek például a’ léleknek, a’ világnak, a’ fölénynek benső természete és lénye; mivel ezek lényükbe pillantani soha, de sohasem engednek; elégnek tartva azt, ha műveiket szemléltetni engedik, s legföljebb azon törvényeket nyilvánítják, mikben, és mik által nyilatkoznak. Ezt erősíti a’ több ezer éves tapasztalás. Mert, vájjon az ész’ világánál, tudunk-e valamivel többet az emberlélek, a' világ és az isten’ lényéről? Nem; és ezt el kell ismernünk. Minden, amit e' részben bizonynyal tudni látszunk, a’ hit’ műve, mellynek saját, és a’ philosophiától elkülönzött országa van, mellyet igen is, hogy tisztelnünk kell; de belé merészen áthágcsálnunk, itt bírói alakot öltenünk szerénytelenség : mert ha ezt teszszük, úgy járunk mint Schiller cserepezöje, ki néhány öllel magasabban állva a’torony’ tetején a’ piaczon álló embereknél, és ebben magát elbízván, nevetségessé lön; vagy mint Pfeff'el’ majma, kit majomtársai felküldvén az égbe, kikémlelni azt, mint az ég királya, Zeusz? semmit egyebet erről nem tudott mondani tudakozó feleinek : „Higyétek, egy ízecske, egy kis szőrszál sincs Zeuszben ollyan mint bennünk.“ De van is rá gond, hogy a’ fák az égig ne jöjenek, a’ léghajózó a’ holdba ne röpűljön, és a’ merész Phaeton ki ne vegye Phoebusz’ kezeiből a’gyeplőt. Az emberiségnek életvezérletre, nem pedig költészetre van szüksége; azt várja a’ bölcselőtől, nem ezeregy-éjszakai regéket. Ha széptani érdekeit akarja kielégítni, akkor színházba menend; nem pedig bölcselők’ tanodáiba, Shakespeart hallgatja, nem Schellinget. Nincs tehát bizonyosabb mint az , hogy a philosophia, lelépve saját telkéről, és más tudományok, példáúl a’ fensőbb természettan , hittudomány’ mezejét művelve, az élet szépítését pedig elhanyagolva, czélt tévesztett, mellyről el lehet mondani azt, mit Fouché mondott, hogy : ,,ez nagyobb a bűnnél.“ Az élettudomány saját telkéről lelépve, és ezért tévesztve, ennélfogva erejét is szükségtelen vesztegette és erőpazarlásba esett. Bizony, midőn a’ bölcselők’ hasztalan erőködéseit tekintem, kik az isten eszméjével, — a’ világ, és az emberi lélek’ lényével, — ezeknek mint végteleneknek egy rámába szorításával, és meghatározásával, ’s pedig mindig sikeretlenül fáradoznak, Sysiphus jut eszembe, és úgy tekintem őket, mint elmefuttatókat, rendszereiket pedig mint gyökér nélkül a’ földbe ültetett falombokat, miknek élete legföljebb is pár óra. Mert ha nehéz egy nemzet, sőt csak egyetlen egyén életét is tömérdeksége miatt átkarolni, és ennek szemlélésére eljutni, mennyivel gigásibb vállalat, a’ világegyetemet átkarolni akarni, és mint Tennemann akarja, a’ természeti és szellemvilág’ vég elveit kutatni, ’s pedig ezeket is nem a’ tapasztalás’ egyedül czélra vezető ösvényén , hanem a tiszta ész’ tündérlámpájánál; és mégis jelenkorunk nagy, és legyőzhetlen vágyat tüntet elé , főleg nyugati szomszédainknál , az általános és eszményi bölcseléshez, melly Platótól