Hetényi János: A Magyar Parthenon előcsarnokai (Pest, 1853)
Életharmonia
elavulnak, régi és avas eszméik szellemi múmiákká válnak. Úgy, hogy elmondhatjuk, miként e’ két elemnek, egyetemesnek és részletesnek , eszményinek és valónak , igaz philosophiában át kell halniok egymást, hogy általuk életharmónia, élő és boldogító életvezérlet keletkezzék , mivel azok ketten pótolják ki egymás’ hiányait. Az életharmonián sarkalló philosophia’ jelentősége abból fölvehető, hogy az életnek, mint egészletnek érdeke felette áll minden érdeknek , ép úgy, mint az egészlet nagyobb minden részénél. Vegyük fel az egyéni élet’ harmóniáját. Az eddigi philosophiák bár ismerők a’ föjét, és ennek eszméjét, főleg a’ szokusok megközelítni látszottak , de mégis, mivel nem az egészletböl, az élet’ fő harmóniájából indultak ki, pártharczokba elegyedtek , és így az életeszményre , az élettörvényre , életcanonra — lex vitae Cicerónál — fölemelkedni nem bírtak , mellyben rejlik az életüdv, vagy a fő jó. Látjuk ebből már most, mit nyom Epicurus’ gyönyöreivé, Zeno erényküzdelme, Plato idealismusa, Aristotelesnek tapasztalati ismeret felé delejtése. — szép dolgok együlegyig ! — de életcanont csak ezek’ együttléte alkothat, így áll a' dolog a nemzeti élet' harmóniájával is. Szép, ha a’ nemzet iparos és gazdag, mint az angol; szép, ha tudományos és mabarát, mint egykor Hellas ; szép, ha világbíró, mint az ős Róma; szabad mint Éjszakaberilla; hősies mint Sparta : de mégis a’ nemzeti életüdv és szépség mind ezeknek harmóniájában rejlik. Az egyéni, és társalmi fensőbb élet’ harmóniájának két fő tényezője van, úgy mint észderű és elvhűség : ezek nélkül egyik is szép , és dicső nem lehet. Az ember normális állapotban ugyan magával öszhangzó, de észború, elvhűtlenség és akarat- ingatagság által magával gyakori ellenmondásba jöhet. Ész, és ez által kormányzott szilárd akarat lévén éltünk’ harmóniájának kellős gönczösei, ezeket kell főleg kiművelnünk, hogy éltünk szépségét biztosíthassuk. Mi fenséges kincset bírunk a’ fejlett és teljes érésre jutott észben, ezt méltó a harmónia világánál megtekinteni. Az ész bizonynyal nem más, mint fő műszere bennünk az életszépségnek, és a’ fő harmóniától eredő teremtett istene énünknek. Öszhangot létesít ez gondolkodásunkban, érzelmeinkben és törekvéseinkben. Élő műszere tehát ez a' harmóniának, melly fokozatos, és a’ fensőbb tájakban szépség, igazság, és erény nevek alatt ismeretes. Az ész, ezen fellengés nemzö, egy ugyan, de háromféle irányban működik. Első irányban az igazsággal foglalkodik , mihez hogy közelebb juthasson, bírálat alá veti a fogalmakat, eszméket, és azt tekinti, hogy vájjon nem csalképek-e, nem a'képzelet’játékai-e; nem hibás-e az észlel, nincs-e benne paralogismus? Ott hol a’ vizsgálat elhagy, az ismeret’ hiányait a hittel pótolja , és mintegy betölti, de hiányt sehol sem enged, mert itt a’ kétely könnyen betör, és sok kárt tesz. A’ hiszékenységnek tehát, melly a’ gyermekek ’s a’ kiskorúságban