Hetényi János: A Magyar Parthenon előcsarnokai (Pest, 1853)

Életharmonia

tán olly fogódzót, támpontot talál, minélfogva postulálja amazok' létét, de nem olly félszegül, és egyoldalúlag, mint a' különben éles­látást! Kant jön, ki a’ fölényhez fölemelkedni akarva, az elm­élő észt előbb tehetlennek , antinómiákba bonyolódottnak lenni mondván , e’ hágcsót méltatlanul megsemmítette, és ez erkölcsi törvényre, a’ gya­korló észre építé a hit egész ragyogványát. Nem , mi illyen fölség­­sértési bűnt az elmélő ész ellen el nem követendü­nk, hanem kiku­tatva előbb a’ logicai, az erkölcsi, a’ széptani ész’ örök és állandó törvényeit, sőt igénybe véve a’ physical természet’ legfensőbb sza­bályszerét is, és óraművét, e­ négyszeres lépcsőn emelkedünk fel a hit’ fellegvára’ kapujáig , és itt postuláljuk a’ teremtett és mégis hal­­hatlan lelket, a’ teremtett világot, és a’ teremtő fölényt, vagy fő harmóniát, mint a’ világban, physicaiban úgy mint szellemiben, lo­­gicaiban úgy mint erkölcsiben, létező harmóniának, rendnek, tör­vénynek főokát , a’ ki — ha a’ világ’ harmóniáját hiszszük , és ezt csak az értetien és szívtelen képes tagadni — üres eszme, mint a’ korphilosophia akarja, nem lehet, hanem a’ legvalóbb lény, ki nem csak léttel biró, hanem, ha szabad így szólni , éltetője e’ nagy min­dennek. Látjuk itt, hogy az egészletben ez üdv ; és a' philosophia' gyökhibája , sőt bűne abban állott eleitől fogva, hogy ez, bár ereje fölötti munkát vállalt magára, kikutatni akarva a' természet, és sza­badság' fő elveit és mélységeit, mégis a’bölcselők’ konoklata a­­helyett, hogy a­ sokféle támpontokat, és fogódzókat egyesítette vol­na, a’ hit’ fellegvárának útjában ezeket botorul megsemmítve ■, és minden súlyt az önválasztotta —­ pedig bizony vajmi ingatag, és pók­háló-szeres k­alapra rakni nem kételkedett. Ebből keletkezett aztán mindenkinek mindenki elleni harcza, így szállt alá a’ philosophia’ tekintélye, így süllyedt le az erkölcs, a’ hittan, így emelte föl fejét a’ kétkedés, melly kormányt és nemzetet egyre gyanúsít, elámított híveit a' kétely’ örvényébe dönteni elég szívtelen, és mint harpya elfalja ezek elöl a’ legjobb falatokat, mellyek a’ bölcselő és nem­­bölcselő’ lelkét táplálhatnák. E’ merény ellen ellenmérget kell nyújtani. A’ harmonistica el­fogad minden támaszt, melly erős és czélra vezet, mint sugárt egye­sit a harmonia köz­pontjában , de mégis a metaphysical fő vedveket az ész’harmóniájában keresi; melly ellenmondásba keveredik önma­gával, ha okozatot gondol­ok, törvényt törvényhozó, rendet ren­dező , életet életadó, patakot forrás nélkül. Rendező eszünkről le kell mondanunk, ismeretünk­ raktára szemétdombbá válik, ha az említett dolgokat nem postuláljuk, és ez ollyan kényszer, melly min­denható erővel bír; nap, melly kihozza a rög alá rejtett csirákat; báj, melly lángba borítja érzelmeinket. Miképp nem tudjuk, de azt tudjuk, hogy hatalmasan működik bennünk. Az ész’ ezen harmóniája mellett nem kell elferdítnünk észjárásunkat, és azt állítni, hogy a’

Next