Hetényi János: A Magyar Parthenon előcsarnokai (Pest, 1853)
Bevezetés
m ilyen átalakítója, sőt helyreállítója akart lenni a’ philosophiának a’ franczia forradalom’ kezdetével majdnem egyidőben. Kant, és , mint fennebb is érintettük , a’ gyakorlati és erkölcsi élet’ terén kezdte reformjait; ezeket eleinte elég szerencsésen is téve, mivel az erkölcstan’ kútfejűt megtisztítá, építve ezt nem a’jutalomvárásra, vagy büntetéstöli félelemre, hanem a 'törvénytiszteletre , minél tisztább és helyesb indok nem is gondolható. Ámde a’ mennyi jót lelt Kant a’ morállal, annyi, sőt több kárt okozott a' metaphysicának, sőt az egész szemlélődő philosophiának az által, hogy Iiume’ egyoldalu, és épen nem alapos scepsisét akarván megczáfolni, az ész alanyiságában, az öntudatban keresett mentsvárat; mi az erkölcstanban és a’ gyakorlatban megjárja ugyan, de elméletben vajmi gyenge fogódzó, mit a’ königsbergi bölcs is tapasztalva, az elmélő észt tehetlennek, magával, ha a’ tapasztalaton fölülemelkedni akar, meg hasonlónak, és így a’ metaphysicálásra alkalmatlannak hivé és állítá. E’ szerinte a’ gyakorló észnek adá a’ túlnyomatot, melly föltét nélkül parancsol, és szerinte teljesen meggyőz bennünket arról, mit a’ szemlélő ész be nem bizonyíthat. Ezen észjárás ferde, és illetlen olly derék, vallásos, és roppant tudományú bölcselőhöz, minőnek Kantot ismeri a’ világ. Első hibája ennek az, hogy az ész’ harmóniáját és megoszthatlan egységét el nem ismerve, ezt előbb criticai bonczkésével ketté metszé, egyikét — alaptalanul — szemlélőnek , másikát gyakorlónak nevezé, holott ezek csak különböző irányai — mint följebb érintettük — az egy és ugyanazon észnek. Illy helytelen nézete lévén Kantnak az emberészről, a’ketté metszett észt egymás ellenébe állítá; egyikét trónra ülteté, másikát lealacsonyitá; egyiknek igen is sokat, másiknak, úgy szólván, semmit tulajdonba ; holott az ész’ harmóniájánál fogva, a’ lélek’ különnemű tehetségei ép állapotban egy frigyben működnek mindig, és jaj azon ferdült észnek, mellyben a’ szemlélet külön vált a’ gyakorlattól. Ezen szomorú jelenet a’ szellemkórosoknál tapasztaltatik, kik hiszik hogy ők törékeny testünk, mint az üveg, és más efféle rögeszmék által kínoztatnak. Hála az emberiség’ igen nagy része még illyen sajnálatos kórságban nincs. Nem akarom nevetségessé tenni Kantut; de észjárása, min épül pedig a' korphilosophiáktól olly nagy lelkesedéssel fogadott alanyiságtana, ép ollyan, mint ha valamelly bakó szerencsés nyakvágást tevén, egy ott álló sophista ezt egyes egyedül a’ pallos élének tulajdonítná. Igaz, hogy tompa fegyverrel ez nem vala eszközölhető; de hozzá kelle ehhez járulni a’ bakó’ erős karján kívül, a' pallos’ súlyos vasának is. Megfoghatlan azon nem reform, hanem forradalom, mellyet Kant’ említett álészlele — paralogismusa — előidézett, a’ Leibnitz óta különben is alanyiságban — mert a" tapasztalattal kezet nem fogó idealismust másnak alig nevezhetni — sinlödő németek közt. Mihelyt Kant elveté az alanyiság’ Eris-almáját, rögtön felkapá azt Fichte, és