Kritika 2. (1973)

1973 / 3. szám - Írások Petőfiről - Martinkó András: Hogyan szavaljunk ma Petőfit? - Szigethy Gábor: Fekete Sándor: Borostyán, a vándorszínész

19­ ­ ÍRÁSOK PETŐFIRŐL Hogyan szavaljunk ma Petőfit? Az alábbi néhány észrevételt 3—4 hónappal ezelőtt írtam, Petőfi-verseknek főleg hivatásos előadóművészek versmondásából leszűrt ta­pasztalatok alapján. A dec. 30-i operaházi díszünnepség tapasztalatai ugyan nem kész­tettek felfogásom revíziójára, az elmúlt há­rom hónap sok hivatásos és amatőr produk­ciója azonban nemcsak arról győzött meg, hogy tudnak azért szerte a hazában Petőfit szavalni, hanem arról is, hogy e tudománynak megtaníthatatlan előfeltétele a költő őszinte, tiszta szeretete és az egyre mélyebb azono­sulás vele. A­z irodalmi szövegnek közönség előtt való előadása (szavalat, versmondás, szöveg­­mondás, felolvasás) a művészi alkotás egyik formája. Felelősségteljes művészet, ami­re szintén áll a figyelmeztetés: ne fogjon sen­ki könnyelműen hozzá. Az előadó felelőssége abból a helyzetből adódik, hogy ő közvetlen helyettesítője az alkotó művésznek és tolmá­­csolója az alkotásnak egy hallgató közönség előtt. Feladata pedig az, hogy a lehetőség sze­rint mindent közvetítenie kell, amit a költő, író a művébe „beprogramozott”. Semmikép­pen se többet, de lehetőleg ne is sokkal keve­sebbet és főleg ne lényegesen mást. Minden korban minden alkotó egyén, min­den egyedi mű más és más jellegű, eredetű, összetételű, funkciójú rétegek szervezett egy­sége. Amiből nyilvánvaló, hogy nincs két köl­tői mű, melyet — ha a lehetőségig hű tolmá­­csolói akarunk lenni — egyformán lehetne előadni, ellenkezőleg: kor, művész és mű sze­rint más és más előadásmódot kell megterem­teni, megalkotni, vagy inkább: a „rétegek” minél teljesebb ismeretében rekonstruálni. Csak így válhatik az előadó az alkotó művész „szócsövévé”, „szóvivőjévé”. Megfelelő gya­korlat, rutin esetében lehet ugyan a vers egy­szeri átfutása alapján is elfogadható produk­ciót nyújtani, de a magam részéről nem hi­szek abban, hogy a vers puszta — akár több­szöri — átolvasása alapján kialakulhat vala­milyen hiteles, megbízható elképzelés a vers lehető teljes információjára vonatkozóan. De tegyük mindjárt hozzá, hogy a teljesség valójában csak kegyes óhaj, máskor egyene­sen hiba lenne. Minden költemény informá­ciórétegei közt vannak ugyanis olyanok, me­lyek egy idő múlva elavulnak, időszerűtlenné és funkciótlanná válnak. (Mondjuk, a vers­nek egykor a dallammal való szoros kapcsola­ta vagy például egy többé már nem aktuális célra mozgósító indulata, egy korszerűtlenné vált érzelemformával asszociálódott pátosza stb.) Másrészt az is joga, szinte kötelessége az előadónak, hogy a költeménybe csak lehető­ségként, virtuálisan „betáplált” információkat is „beleszavalja” a műbe. Az alkotótól a tol­­mácsolóig és a befogadóig vezető út kisajá­títással is jár: minden előadó (s az olvasó is) a maga és kora képére újrateremti, újraszer­vezi a művet, maga és kora eszméihez, kor­szerű funkcióihoz, érzelmi formáihoz, művé­szi érzékenységéhez s nem utolsósorban ma­ga és kora kialakult, beidegzett előadói mű­vészetéhez idomítja a költői mű interpretáció­ját, s ennek alapján közlési módját. Tehát az előadónak két fontos feladata van: egyrészt a lehető legteljesebb hűség az erede­ti, sokrétű információhoz, másrészt hűség a mindenkori jelen igényeihez. Hogyan áll Pe­tőfi e kettős, látszólag ellentmondó előadói követelmény között? Az én tapasztalatom sze­rint az előadók általában jól megragadják a Petőfi-verseknek a mai előadói ízléssel is ösz­­szeegyeztethető, abba beleférő rétegeit, de­­ egyrészt önkényeskedve abszolutizálják eze­ket az információelemeket, másrészt, ezzel szoros összefüggésben, fölöslegesen s indoko­latlanul szimplifikálják és redukálják is a Pe­­tőfi-vers rendkívül gazdag, rendkívül sokrétű közlendőjét. Ebben persze Petőfi is „hibás”, mert verseinek minden rétege annyira ép, tel­jes, hogy akár csak egyetlen réteg recepciójá­val is teljes műélvezetet, gazdagodást tud nyújtani. Petőfi első fellépésétől kezdve ezért hangzott el oly sokszor, s ezért érezzük ma is, hogy Petőfi mindenki számára hozzá­férhető, „érthető”, a szinte még irodalomalatti közösségektől a műélvezőkig. Van ebben igaz­ság, de csak fél- vagy negyedigazság. V­alójában Petőfi szavalásának kérdése is a teljes Petőfi mindenkori redukált fel­fogásával függ össze. A mai szavalás­mód leglényegesebb hibája — az örvendetes kivételekről most nem beszélve — szerintem az, hogy mindenestül a XX. századi költők előadásán kialakított előadásmódot alkalmaz­zák Petőfi szavalásakor is. Értem én a szán­dékot: ezzel is közel akarják hozni hozzánk Petőfit mint modern költőt. De korántsem bi­zonyos, hogy ezzel bennünket is közelebb visznek Petőfihez. Ez az előadásmód mintha restelkedne, félne a lírától, helyesebben: az érzelmi lírától. És félne a lirizmus formai hor­dozóinak, kifejezőinek, tükrözőinek hangsú­lyozásától is: a nyelvi zenétől, a ritmustól, a rímtől, az érzelmi tagolástól, a szökellő, hul­lámzó, el-meg visszatérő sűrűsödési csomó­pontoknak a beszédbelinél nyomatékosabb ki­emelésétől. „Elmondják” a verset — ezért is lett a szavalatból „versmondás” —, elmondják a maguk, s nem előadják a Petőfi nevében. Ám Petőfi ilyen „modernizálása” során kilú­gozzák a költőből azt, ami mindenkor mo­dern, mert örök ... Hadd mondjam meg gyor­san, hogy nem a kurjongatásokat, műkedvelő harsányságokat, nem az érzelmes epekedése­ket, még csak nem is a túlhangsúlyozott ke­délyeskedéseket sírom vissza. De hagyjunk fel végre azzal a tévhittel is, hogy a Petőfi-vers csak hosszabb-rövidebb sorokkal tagolt beszéd. Igaz, a Petőfi-vers be­szédnek is ép, de ugyanakkor kimeríthetetle­nül gazdag poétikai organizmus is, ezt a poé­­tikumot pedig megbocsáthatatlan vétek be­szédszintű „elmondássá” szürkíteni. Vétek — vagy Petőfi nem ismerése és a dolog ama könnyebb végének megragadása, melyről Já­szai Mari már 1909-ben így beszélt: „Petőfit szavalni a legnehezebb minden költő között; de Petőfi verseit mondani a legkönnyebb a vi­lágon.” E legkönnyebb feladat választását ér­zem én, meglehetősen elszomorodva, amikor hallom, hogy valami visszafogott, intellektuá­lis „fegyelemmel”, tartózkodással s monoton tagolatlansággal közlik velem a vers gondo­lat­, érzelmi „tartalmát”, mint egy értekezést. Nem érezni semmi feszültséget, holott tudom, hogy Petőfiben tombol a gondolat és az ér­zelem, semmi lágyságot, merengő szórt­ sugár­zást, mikor a költőből, mint egy megszelídült atomerőműből árad a csendes, álmodozó szép­ség; közlés lesz a vallomásból, konstatálás a riadóból, indokolás a lelkesültségből; és hall­juk vagy nem is halljuk a gyorsan lenyelt rímeket, a beszéddé „átlábalt” (enjambement) ritmust... De nincs itt hely a részletezésre, tehát csak ennyit: nem kell megmásítani az előadással sem azt a tényt, hogy Petőfi a ro­mantika korában élt, sem (a „realista vers­mondás” félreértésével) azt a másikat, hogy a társadalom és az ember meg a művészet for­radalmi megváltoztatása mindenkor, ma is, gazdag hajtóenergiát kap az igaz romantikus emócióktól, végül nem azt a harmadikat sem, hogy talán Petőfiben valósult meg a legmű­vészibb fokon mindenfajta élménynek érzel­mi, emocionális katalizátorokon át olyan mű­vészetté formálása és olyan nyelvi kifejezése, hogy közben az eszme, a gondolat, a tárgy, a világ nem vesztett semmit eszme-, gondolat- és tárgyszerűségéből, hiteles valóságából és beszédszerű logikájából, pszichológiájából. Ez utóbbi kapcsán még két rövid megjegy­zés. Egy percre se feledkezzünk meg arról, hogy — az esetek jelentős részében — Petőfi nem a kész műben és művel mutatja magát, hanem a mű születésében. Próbálja hát az előadó követni és tükrözni ezt az alkotó folya­matot: indulásával, tónus-, gondolat-, kedély- és intenzitásváltásaival, nekiszaladásaival és megtorpanásaival, kitéréseivel és kvazár-sű­rűségeivel, versből való kiszólásaival, kimu­tatásaival — vagy ha úgy esik —, az alkotó egyedüllét sugárzó statikusságával. É­s végül: a legtöbb Petőfi-vers nemcsak szavaikból, mondatokból á­ll, — gesztusok, mimika, dobbantások, ölelő vagy sújtó mozdulatok, érzelemkitörések és szóval kife­­jezhetetlen lelki, érzelmi-gondolati mozgások is „bele vannak írva”. A legtöbb Petőfi-vers közönségnek készült: a közönséggel való kon­taktus megteremtésének, a közönséget a vers­re ráhangoló, művészi és előadói, szónoki és színészi megmozgatásának a beszéden inneni és túli eszközei is ott vannak a Petőfi-vers­­ben. Vagyis Petőfit nemcsak hanggal kell sza­valni, hanem egész testünkkel-lelkünkkel. ... Mindamellett elismerem: ma nagyon is in­dokolt az ágálásnak, a táncdalénekesi ember­­szerűtlen mozgásnak, mimikának a visszafo­gása, fegyelmezése. Majdnem olyan indokolt, mint amennyire indokolatlan a Petőfi-művek organizmusában máig élőnek, igaznak, embe­rinek maradt szellemi és testi mozdulatok tel­jes mellőzése. ... Higgyék el az „eszköztelen” szavalóstílus apostolai, hogy a Huszár Adolf­­féle „eszközös” Petőfi-szobor is Petőfit ábrá­zolja. Az egyiket. Nem is a legmellékesebbet. MARTINKÓ ANDRÁS Fekete Sándor: Borostyán, a vándorszínész azánk számos irodalomtörténésze s bölcse szentesítette veretes szavával: Petőfi te­hetségtelen színész volt, e mesterségben csupán erőszakos kontár. Fekete Sándor egy könyvben, melyre újab­ban gyakorta hivatkoznak kritikusok is — ál­talános hiedelem szerint —, bebizonyította, hogy Petőfi Sándor tehetséges színész volt. Mármost a kritikusok nagy többsége­­. vagy nem olvasta Fekete Sándor könyvét, csak hal­lott róla, 2. vagy olvasta a könyvről megjelent bírálatokat, s azokból általánosított magának könnyen kezelhető igazságokat. (Van egy har­madik eset is: olvasták a könyvet, de nem tudnak olvasni. De ezt nincs jogom feltételez­ni.) Fekete Sándor ugyanis nem azt bizonyí­totta be könyvében, hogy Petőfi Sándor tehet­séges színész volt, hanem azt: Petőfi Sándor nem volt tehetségtelen színész. Ami tömören összefoglalva körülbelül annyit jelent, hogy Petőfi nagyon fiatalon járta meg a színészet útvesztőit, olyan életkorban színészkedett, amikor a későbbi nagyok, Lendvay, Egressy sem vitte még többre alantas szerepeknél, sú­­góságnál, sőt mit tesz isten, olykor statiszta­­ságnál; de Petőfit is az új színészed iskola ideái tartották fogva, Pesten, 1839-ben ezt­ a játékmodort láthatta közelről s vidéki ván­dorszínészként is ezt ítélte követendőnek. Amely stílust s modort a főként a régi, síró­­kántáló modorban nevelkedett és felnőtt ko­ros vándorszínészek nem állhatták. S nem kedvelte a közönség sem, amely inkább volt kulisszahasogatáshoz szokva, mint a szenve­délyek nemes egyszerűségéhez; inkább Birch- Pfeifferhez, Kotzbuehoz, Halmhoz, mint Shakespearehez, Goethéhez, a Bánk­hoz. Fekete Sándor csak annyit akart bebizonyí­tani könyvében: Petőfi nem szenvedett kóros önismerethiányban, nem hitte magát tehetsé­ges színésznek, miközben tökéletesen tehet­ségtelen volt. S lehet, hogy nagy színész is le­hetett volna belőle, ha nem lesz zseniális köl­tő, de ez már nem érdekes. H Kellem

Next