Kritika 2. (1973)
1973 / 3. szám - Írások Petőfiről - Martinkó András: Hogyan szavaljunk ma Petőfit? - Szigethy Gábor: Fekete Sándor: Borostyán, a vándorszínész
19 ÍRÁSOK PETŐFIRŐL Hogyan szavaljunk ma Petőfit? Az alábbi néhány észrevételt 3—4 hónappal ezelőtt írtam, Petőfi-verseknek főleg hivatásos előadóművészek versmondásából leszűrt tapasztalatok alapján. A dec. 30-i operaházi díszünnepség tapasztalatai ugyan nem késztettek felfogásom revíziójára, az elmúlt három hónap sok hivatásos és amatőr produkciója azonban nemcsak arról győzött meg, hogy tudnak azért szerte a hazában Petőfit szavalni, hanem arról is, hogy e tudománynak megtaníthatatlan előfeltétele a költő őszinte, tiszta szeretete és az egyre mélyebb azonosulás vele. Az irodalmi szövegnek közönség előtt való előadása (szavalat, versmondás, szövegmondás, felolvasás) a művészi alkotás egyik formája. Felelősségteljes művészet, amire szintén áll a figyelmeztetés: ne fogjon senki könnyelműen hozzá. Az előadó felelőssége abból a helyzetből adódik, hogy ő közvetlen helyettesítője az alkotó művésznek és tolmácsolója az alkotásnak egy hallgató közönség előtt. Feladata pedig az, hogy a lehetőség szerint mindent közvetítenie kell, amit a költő, író a művébe „beprogramozott”. Semmiképpen se többet, de lehetőleg ne is sokkal kevesebbet és főleg ne lényegesen mást. Minden korban minden alkotó egyén, minden egyedi mű más és más jellegű, eredetű, összetételű, funkciójú rétegek szervezett egysége. Amiből nyilvánvaló, hogy nincs két költői mű, melyet — ha a lehetőségig hű tolmácsolói akarunk lenni — egyformán lehetne előadni, ellenkezőleg: kor, művész és mű szerint más és más előadásmódot kell megteremteni, megalkotni, vagy inkább: a „rétegek” minél teljesebb ismeretében rekonstruálni. Csak így válhatik az előadó az alkotó művész „szócsövévé”, „szóvivőjévé”. Megfelelő gyakorlat, rutin esetében lehet ugyan a vers egyszeri átfutása alapján is elfogadható produkciót nyújtani, de a magam részéről nem hiszek abban, hogy a vers puszta — akár többszöri — átolvasása alapján kialakulhat valamilyen hiteles, megbízható elképzelés a vers lehető teljes információjára vonatkozóan. De tegyük mindjárt hozzá, hogy a teljesség valójában csak kegyes óhaj, máskor egyenesen hiba lenne. Minden költemény információrétegei közt vannak ugyanis olyanok, melyek egy idő múlva elavulnak, időszerűtlenné és funkciótlanná válnak. (Mondjuk, a versnek egykor a dallammal való szoros kapcsolata vagy például egy többé már nem aktuális célra mozgósító indulata, egy korszerűtlenné vált érzelemformával asszociálódott pátosza stb.) Másrészt az is joga, szinte kötelessége az előadónak, hogy a költeménybe csak lehetőségként, virtuálisan „betáplált” információkat is „beleszavalja” a műbe. Az alkotótól a tolmácsolóig és a befogadóig vezető út kisajátítással is jár: minden előadó (s az olvasó is) a maga és kora képére újrateremti, újraszervezi a művet, maga és kora eszméihez, korszerű funkcióihoz, érzelmi formáihoz, művészi érzékenységéhez s nem utolsósorban maga és kora kialakult, beidegzett előadói művészetéhez idomítja a költői mű interpretációját, s ennek alapján közlési módját. Tehát az előadónak két fontos feladata van: egyrészt a lehető legteljesebb hűség az eredeti, sokrétű információhoz, másrészt hűség a mindenkori jelen igényeihez. Hogyan áll Petőfi e kettős, látszólag ellentmondó előadói követelmény között? Az én tapasztalatom szerint az előadók általában jól megragadják a Petőfi-verseknek a mai előadói ízléssel is öszszeegyeztethető, abba beleférő rétegeit, de egyrészt önkényeskedve abszolutizálják ezeket az információelemeket, másrészt, ezzel szoros összefüggésben, fölöslegesen s indokolatlanul szimplifikálják és redukálják is a Petőfi-vers rendkívül gazdag, rendkívül sokrétű közlendőjét. Ebben persze Petőfi is „hibás”, mert verseinek minden rétege annyira ép, teljes, hogy akár csak egyetlen réteg recepciójával is teljes műélvezetet, gazdagodást tud nyújtani. Petőfi első fellépésétől kezdve ezért hangzott el oly sokszor, s ezért érezzük ma is, hogy Petőfi mindenki számára hozzáférhető, „érthető”, a szinte még irodalomalatti közösségektől a műélvezőkig. Van ebben igazság, de csak fél- vagy negyedigazság. Valójában Petőfi szavalásának kérdése is a teljes Petőfi mindenkori redukált felfogásával függ össze. A mai szavalásmód leglényegesebb hibája — az örvendetes kivételekről most nem beszélve — szerintem az, hogy mindenestül a XX. századi költők előadásán kialakított előadásmódot alkalmazzák Petőfi szavalásakor is. Értem én a szándékot: ezzel is közel akarják hozni hozzánk Petőfit mint modern költőt. De korántsem bizonyos, hogy ezzel bennünket is közelebb visznek Petőfihez. Ez az előadásmód mintha restelkedne, félne a lírától, helyesebben: az érzelmi lírától. És félne a lirizmus formai hordozóinak, kifejezőinek, tükrözőinek hangsúlyozásától is: a nyelvi zenétől, a ritmustól, a rímtől, az érzelmi tagolástól, a szökellő, hullámzó, el-meg visszatérő sűrűsödési csomópontoknak a beszédbelinél nyomatékosabb kiemelésétől. „Elmondják” a verset — ezért is lett a szavalatból „versmondás” —, elmondják a maguk, s nem előadják a Petőfi nevében. Ám Petőfi ilyen „modernizálása” során kilúgozzák a költőből azt, ami mindenkor modern, mert örök ... Hadd mondjam meg gyorsan, hogy nem a kurjongatásokat, műkedvelő harsányságokat, nem az érzelmes epekedéseket, még csak nem is a túlhangsúlyozott kedélyeskedéseket sírom vissza. De hagyjunk fel végre azzal a tévhittel is, hogy a Petőfi-vers csak hosszabb-rövidebb sorokkal tagolt beszéd. Igaz, a Petőfi-vers beszédnek is ép, de ugyanakkor kimeríthetetlenül gazdag poétikai organizmus is, ezt a poétikumot pedig megbocsáthatatlan vétek beszédszintű „elmondássá” szürkíteni. Vétek — vagy Petőfi nem ismerése és a dolog ama könnyebb végének megragadása, melyről Jászai Mari már 1909-ben így beszélt: „Petőfit szavalni a legnehezebb minden költő között; de Petőfi verseit mondani a legkönnyebb a világon.” E legkönnyebb feladat választását érzem én, meglehetősen elszomorodva, amikor hallom, hogy valami visszafogott, intellektuális „fegyelemmel”, tartózkodással s monoton tagolatlansággal közlik velem a vers gondolat, érzelmi „tartalmát”, mint egy értekezést. Nem érezni semmi feszültséget, holott tudom, hogy Petőfiben tombol a gondolat és az érzelem, semmi lágyságot, merengő szórt sugárzást, mikor a költőből, mint egy megszelídült atomerőműből árad a csendes, álmodozó szépség; közlés lesz a vallomásból, konstatálás a riadóból, indokolás a lelkesültségből; és halljuk vagy nem is halljuk a gyorsan lenyelt rímeket, a beszéddé „átlábalt” (enjambement) ritmust... De nincs itt hely a részletezésre, tehát csak ennyit: nem kell megmásítani az előadással sem azt a tényt, hogy Petőfi a romantika korában élt, sem (a „realista versmondás” félreértésével) azt a másikat, hogy a társadalom és az ember meg a művészet forradalmi megváltoztatása mindenkor, ma is, gazdag hajtóenergiát kap az igaz romantikus emócióktól, végül nem azt a harmadikat sem, hogy talán Petőfiben valósult meg a legművészibb fokon mindenfajta élménynek érzelmi, emocionális katalizátorokon át olyan művészetté formálása és olyan nyelvi kifejezése, hogy közben az eszme, a gondolat, a tárgy, a világ nem vesztett semmit eszme-, gondolat- és tárgyszerűségéből, hiteles valóságából és beszédszerű logikájából, pszichológiájából. Ez utóbbi kapcsán még két rövid megjegyzés. Egy percre se feledkezzünk meg arról, hogy — az esetek jelentős részében — Petőfi nem a kész műben és művel mutatja magát, hanem a mű születésében. Próbálja hát az előadó követni és tükrözni ezt az alkotó folyamatot: indulásával, tónus-, gondolat-, kedély- és intenzitásváltásaival, nekiszaladásaival és megtorpanásaival, kitéréseivel és kvazár-sűrűségeivel, versből való kiszólásaival, kimutatásaival — vagy ha úgy esik —, az alkotó egyedüllét sugárzó statikusságával. És végül: a legtöbb Petőfi-vers nemcsak szavaikból, mondatokból áll, — gesztusok, mimika, dobbantások, ölelő vagy sújtó mozdulatok, érzelemkitörések és szóval kifejezhetetlen lelki, érzelmi-gondolati mozgások is „bele vannak írva”. A legtöbb Petőfi-vers közönségnek készült: a közönséggel való kontaktus megteremtésének, a közönséget a versre ráhangoló, művészi és előadói, szónoki és színészi megmozgatásának a beszéden inneni és túli eszközei is ott vannak a Petőfi-versben. Vagyis Petőfit nemcsak hanggal kell szavalni, hanem egész testünkkel-lelkünkkel. ... Mindamellett elismerem: ma nagyon is indokolt az ágálásnak, a táncdalénekesi emberszerűtlen mozgásnak, mimikának a visszafogása, fegyelmezése. Majdnem olyan indokolt, mint amennyire indokolatlan a Petőfi-művek organizmusában máig élőnek, igaznak, emberinek maradt szellemi és testi mozdulatok teljes mellőzése. ... Higgyék el az „eszköztelen” szavalóstílus apostolai, hogy a Huszár Adolfféle „eszközös” Petőfi-szobor is Petőfit ábrázolja. Az egyiket. Nem is a legmellékesebbet. MARTINKÓ ANDRÁS Fekete Sándor: Borostyán, a vándorszínész azánk számos irodalomtörténésze s bölcse szentesítette veretes szavával: Petőfi tehetségtelen színész volt, e mesterségben csupán erőszakos kontár. Fekete Sándor egy könyvben, melyre újabban gyakorta hivatkoznak kritikusok is — általános hiedelem szerint —, bebizonyította, hogy Petőfi Sándor tehetséges színész volt. Mármost a kritikusok nagy többsége. vagy nem olvasta Fekete Sándor könyvét, csak hallott róla, 2. vagy olvasta a könyvről megjelent bírálatokat, s azokból általánosított magának könnyen kezelhető igazságokat. (Van egy harmadik eset is: olvasták a könyvet, de nem tudnak olvasni. De ezt nincs jogom feltételezni.) Fekete Sándor ugyanis nem azt bizonyította be könyvében, hogy Petőfi Sándor tehetséges színész volt, hanem azt: Petőfi Sándor nem volt tehetségtelen színész. Ami tömören összefoglalva körülbelül annyit jelent, hogy Petőfi nagyon fiatalon járta meg a színészet útvesztőit, olyan életkorban színészkedett, amikor a későbbi nagyok, Lendvay, Egressy sem vitte még többre alantas szerepeknél, súgóságnál, sőt mit tesz isten, olykor statisztaságnál; de Petőfit is az új színészed iskola ideái tartották fogva, Pesten, 1839-ben ezt a játékmodort láthatta közelről s vidéki vándorszínészként is ezt ítélte követendőnek. Amely stílust s modort a főként a régi, sírókántáló modorban nevelkedett és felnőtt koros vándorszínészek nem állhatták. S nem kedvelte a közönség sem, amely inkább volt kulisszahasogatáshoz szokva, mint a szenvedélyek nemes egyszerűségéhez; inkább Birch- Pfeifferhez, Kotzbuehoz, Halmhoz, mint Shakespearehez, Goethéhez, a Bánkhoz. Fekete Sándor csak annyit akart bebizonyítani könyvében: Petőfi nem szenvedett kóros önismerethiányban, nem hitte magát tehetséges színésznek, miközben tökéletesen tehetségtelen volt. S lehet, hogy nagy színész is lehetett volna belőle, ha nem lesz zseniális költő, de ez már nem érdekes. H Kellem