Kritika 12. (1983)
1983 / 3. szám - Fekete Sándor: Petőfi világszabadsága
Mindig kockázatos bármilyen filológiai kérdésben elsőségekről beszélni, ezért könnyelmű általánosítások nélkül csak a magam nevében mondhatom, hogy velem Ferenczi Zoltán vétette észre Petőfi 1847-es összes költeményeinek aligha szándéktalanul alakult szerkesztési finomságát: a könyv első versének (mottójának) első szava és utolsó költeményének utolsó szava egyaránt — a szabadság. A mottó így kezdődik: „Szabadság, szerelem...”, s a befejező vers, az Egy gondolat bánt engemet... így ér véget: „Kik érted haltak, szent világszabadság!” Ugyancsak Ferenczi hozta kapcsolatba e csodamű, tudniillik az Egy gondolat... központi fogalmát, a világszabadságot, a költő által is használt hasonló összetett szavakkal: világtörténet, világkezdet, világszellem, világszerű, világcsaló stb. De ő alapozta meg azt a vélekedést is, mely szerint „a világszabadság Petőfi szava és nincs meg egyetlen nyelvben sem. Megvan a fogalma, mint népek vagy nemzetek szabadsága, de nincs meg az egyetemességet kifejező hatalmas szó, mely mint eszme, csak éppen ilyen lélekből pattanhatott ki, mint az övé...” (Ferenczi Zoltán: Szabadság, szerelem 1909. 44. o.) Ferenczi véleményét ismételte meg Horváth János is, s kettőjük felfogása sokáig hatott. Tény viszont, hogy már Meltzl Hugó bizonyítás nélkül, de „par excellence” „francia eszmének” tartotta a világszabadságot, s Ferenczi is abból indult ki, hogy Petőfi gondolata „a francia forradalom történelmének sugalma”. Ha a francia forradalom történetét egy kicsit közelebbről vizsgálgatjuk, azonnal kiderül, hogy itt nem csupán valami általános sugallatról van szó, s nemcsak a népek, nemzetek szabadságára volt kifejezés már akkoriban is, meg „a világ emancipációjára”, hanem a világ szabadságára is: la liberté du monde — ezt a francia fogalmat fordította magyarra Petőfi szabatosan és magyarosan világszabadságnak. Lukácsy Sándor már 1969-ban összefüggésbe hozta — véleményem szerint igen indokoltan — A nép nevében című költemény emberjogát a forradalom droits de l’homme-jával. Bár egyáltalán nem értem, miért kellett volna Petőfinek az 1793-as „robespierre-i Deklaráció” droits de l’homme-jából megalkotni az emberjogot, amikor ugyanezt a fogalmat használta előzőleg az európai történelem nagy jogi fordulatát megteremtő 1789-es Déclaration des Droits de l’Homme et du Citoyen is, ez a kérdés most mellékes. Az a fontos, hogy a birtokos szerkezetű droits de l’homme visszaadása összetett magyar szóval ugyanazt az eljárást tükrözi, mint a liberté du monde világszabadsággá való magyarítása. S hogy így pontos a fordítás, bizonyítja az ellenkező eljárás is: Jean Rousselot az Egy gondolat... kulcsszavát magától értetődően liberté du monde-nak tolmácsolta. De hol találkozhatott Petőfi e francia fogalommal? Evangéliumának, a francia forradalom történetének tanulmányozása közben több helyen is, de mindenekelőtt Saint-Just szövegeiben. Petőfit és Saint-Justöt tekintetben már korábban is kapcsolatba hozták. Egy lehangoló felületességektől terhelt újságcikk már 1949-ben „Saint-Just és Petőfi rokon eszméjének” nevezte a világszabadságot, de a szerző bizonyítékul csak egy olyan passzust tudott idézni „a halál arkangyalának” egyik beszédéből, amely magát a fogalmat nem is használja, pusztán arról van szó, hogy a francia példának meg kell termékenyítenie „a világot”. (Parragi Gy.: Saint-Just és Petőfi. Magyar Nemzet 1949. VIII. 11.) Érdemi forradalomtörténeti ismeretek alapján vizsgálódott viszont e tárgyban Lukácsy Sándor, s ezért természetesen észre kellett vennie, hogy Saint- Just „gyakran használta” a liberté du monde szavát beszédeiben. (Gyakoriságról nem mernék beszélni, inkább ritka, de nyomatékos előfordulásról.) Lukácsy felismeréséhez mindjárt hozzátette: „...de semmi sem bizonyítja, hogy Petőfi ismerte Saint-Just beszédeit”. („... és piros zászlókkal” Kritika, 1967. 11.) E tanulmány három rövid idézetre utal lábjegyzetben, minden kommentár nélkül. A magyarázat azonban aligha mellőzhető ilyen könnyen, mert például az egyik idézet („vous méditez la liberté du monde”), nem akárhol hangzik el, hanem abban a beszédben, amelyben Saint-Just új alkotmánytervezetét beterjesztette! E beszéd nyitányában hangzik el a magasztos fogalom, arra figyelmeztetve a konventet, hogy a népek, „a föld igazi nagyjai” vetik tekintetüket a konvent képviselőire, amikor azok „a világ szabadságán” meditálnak. Témánk szempontjából azonban még fontosabb az a Lukácsy által mellőzött körülmény, hogy a liberté du monde nem csupán Saint-Juste beszédének ilyen fontos passzusában fordul elő, hanem még fontosabb keretben is: az általa beterjesztett alkotmányban, annak is kiemelt helyén, az utolsó mondatban! A második rész IX. fejezetének IX. cikkelye ezt az alkotmányokban oly meglepő mondatot kiáltotta világgá : „Le peuple Frangais vote la liberté du monde." A francia nép a világ szabadságára szavaz ... Ismerte Petőfi Saint-Juste beszédét és az általa beterjesztett alkotmánytervezetet? Petőn világszabadzsága Nincs rá adatunk, sőt, Lukácsy azt is joggal mondhatja, „semmi sem bizonyítja”, hogy a költő ismerte volna Saint-Just beszédeit. Ezen az ellenérven mégis egy kicsit érdemes eltűnődni. Azt látjuk ugyanis, hogy ez esetben egy olyan filológus követeli a bizonyítékot, aki máskor egzakt bizonyítékok nélkül, sőt számos jogos ellenvetés dacára hol Babeuf-tanítványnak, hol Buonarroti-típusú forradalmárnak minősítette költőnket. E logika szerint Petőfinek nem is kellett ismernie Buonarroti Conspiration-ját, s az se baj, hogy egyszer sem írta Buonarrotiék alapszavát, az egyenlőséget kommunista értelemben, mégis a nagy összeesküvő eszmerokonai közé sorolhatjuk őt. Másfelől viszont hiába tudjuk magától a költőtől, hogyaz általa sosem említett Conspiration-tól eltérően) a francia forradalmak egyéb történeteit mindennapi kenyerének tekintette, hiába mutathatunk rá sok tucat forradalomtörténeti kötetre, melyet bizonyíthatóan olvasott, Saint-Just beszédeinek ismeretét nincs jogunk feltételezni a költőről ... De hát miként Lukácsy is rögzíti, „bizonyító adat” arra sincs, hogy Petőfi olvasta volna a robespierre-i Déclarationt, annak ■ ismerete részéről mégis feltételezendő. De nem furcsa az, hogy miközben ugyanabban a vitában, ugyanazon a napon szólal fel Saint-Just és Robespierre is, az egyik beszédének kapcsán meg kell elégednünk annak kurta kinyilvánításával, hogy „semmi sem bizonyítja” a költő idevágó ismereteit, a másik esetben viszont „szinte elképzelhetetlen”-nek kell tartanunk, hogy Robespierre szövege „Petőfit mélyen ne érintette volna”? Mint látható, az eljárás ugyanaz, mint egy fentebb idézett Lukácsy-gondolatmenetben, mely szerint Petőfi nem a nagy, a klasszikus, az 1789-es Déclarationból veszi a droits de l’homme fogalmát, hanem (a sokkal kevésbé ismert) 1793-as robespierre-i Nyilatkozatból. Ha ez utóbbiról van szó, nem kell bizonyíték sem arra, hogy Petőfi ismerte, de amikor Saint-Just és Petőfi közös szaváról, a világszabadságról van szó, akkor egyszerre adat szükségeltetik. Miért e kettős mérték? Lukácsy egyszer azt állította, hogy ha Petőfi eszményt keresett magának a forradalom hősei között, azt „minden bizonnyal” (!) Saint- Justben találta meg. Mivel a költő semmiféle idevágó bizonyítékkal, sőt utalással sem szolgált, arról viszont egyértelműen vallott, hogy „Párizsban Desmoulins Kamill” szerepét játszotta volna el, a Saint-Just eszményt a gondolatolvasás számomra túlságosan intuitív módszerével elért filológiai eredményei közé kell utalnom. S így még rejtélyesebb, hogy Petőfi ugyan Saint-Justben találta meg eszményképét, de a francia forradalmár beszédeinek ismerete nem tehető fel róla . . . Igaz, „kincsének” nevezte Saint-Just első munkáját, az Esprit de la révolutiont, de abból csakugyan nem vonhatott le republikánus elveket. Akkor miért tartotta eszményének épp Saint- Justöt? Csak azért, mert mindketten fiatalok voltak? Saint-Just tehát egyfelől „eszménye” Petőfinek, másfelől viszont beszédeinek hatását nem kell vizsgálnunk, mert „semmi sem bizonyítja”, hogy e beszédeket költőnk ismerte volna. E különös eljárásnak magyarázatát nem tudom adni. Legfeljebb azzal a munkahipotézissel élhetek, hogy míg mondjuk a robespierre-i Déclarationtól vezet út Buonarrotihoz, addig az a hatás, melyet — szerintem feltételezhetően — Saint-Just gyakorolt Petőfire, nem a költő állítólagos buonarrotizmusának tételét erősíti, hanem azt a más oldalról is megalapozható következtetést, hogy Petőfi az ő kedvelt jakobinusainál minden lényeges forradalmi fogalmát megtalálhatta. S épp e tekintetben még a valóban alkotmányos monarchista kiindulást tükröző Esprit sem hanyagolható el, mert „királypártisága” ellenére olyan fogalmakat fejt ki, amelyek elnyerhették a költő tetszését. Bármilyen furcsa, azok a — filológiai alapozás és történelmi ismeretek nélkül — odavetett rajongó kitételek, amelyeket Parragi már idézett cikke tartalmazott Petőfi és Saint-Just rokon eszméiről, s amelyeket Horváth Márton egy nem sokkal későbbi cikkében is meglelünk (Lobogónk, Petőfi), a nyers filológiai tévedések kivételével íiem kis részükben igazolhatók. Én 1949-ben ifjú diákként nem olvastam a Magyar Nemzetet, ennélfogva Parragi Petőfi-cikkeit sem. Amikor azonban később Saint-Just tanulmányozása közben Petőfi fordulataira kellett ismernem, a filológiai ellenőrzések során természetesen el kellett jutnom azokhoz a publicisztikus írásokhoz is, amelyek a két forradalmár eszmei rokonságát már harmincegynéhány évvel ezelőtt hangoztatták. Horváth írása már 1950-ben utalt arra, hogy „A forradalom szellemé”-ből — melynek borítólapjára a költő ráírta: Petőfi kincse — tanulta Petőfi: »ahol nincs jog, ott nincs haza«.” Sajnos Horváth nem látszott észrevenni azt a tényt, hogy a gyönyörű megfogalmazás („Petőfi Sándor kincse”) mögött egy évszám is áll: 1848. A dátum igen valószínűen a könyv birtokbavételének dátumát jelöli, s ezt nem lett volna szabad figyelmen kívül hagyni, mert joggal merül fel a kérdés, hogy lehet-e egy 1846-os vers alapeszméjét („Haza csak ott van, hol jog is van, S a népnek nincs joga.”) egy 1848-ban birtokba vett könyvből meríteni...? Orlai Petrich Soma festménye 11 KRITIKA