Kritika 28. (1999)
1999 / 1. szám - Mátyás Győző: BUÉK
BÚÉK, persze, igen, boldog új évet minden kedves olvasónknak, de én most azt akartam megosztani önökkel, hogy Búék a minap, a Bú család, na, miféle fogáskérdéssel lepett meg. Amely dilemmából kiderül az is rögvest, miért búsak ők permanensen. Szóval azt tudakolta történetesen Bú néja, a kosztpénz miján ő különösen szenzibilis az ilyesmire), hogy mi az elmúlt évtized legfontosabb fejleménye, sőt vívmánya? Töröm a fejem, töprengek nagyon, hogy demokráciánk melyik csudáját is soroljam: az ombudsman intézményét vagy a forint konvertibilitását, esetleg azt, hogy a ruszkik azért végül mégiscsak..., de nem tudom melyiket említsem elsőül. - Na? - így Bú né. - Hm... - Segítsek? - Szabad a gazdag?! Hát ez. Pontosan ez a vívmány. Meg persze a hatalmas is szabad, aki egyúttal gazdag is, teszi még hozzá Bú né, és legyint vagy pök egyet vérmérséklete szerint. Búné, a sok-sok Búné ezért a kétségkívül egyszerűsítő és földhözragadt véleményéért a teória magasából meg is szokta kapni a magáét, azt, hogy együgyű elméjével nem ér ő fel a magasztos igazságokhoz, félreérti az új rend lényegét. Nem szereti a szabadságot, a demokráciát, utálja a politikát, s a pártokat. Nem érdekli a közjó, kifejezetten idegesítik a kisebbségi jogok, irtózik az egyéni felelősségtől, s egyáltalán: a paternalizmus langymeleg gondtalanságára vágyik. Ez azonban még mindig a jobbik eset, az tehát, hogy az igényes és finnyás elmélet legalább észleli és vitára ingerlőnek tartja a „pórnép” álláspontját. Ha lesújtónak, sőt elborzasztónak gondolja is, hogy egyesek (mit egyesek az oktalan többség!) ekként vélekedik a népboldogítás új változatáról, legalább kétségbe esik vagy bosszankodik emiatt. Szánakozik azon, hogy mindazok, akiket az idea az új rend alanyának tételez, már annak is örülnének, ha a gyakorlatban tárgyszámba vétetnének. Mert a „zöm” inkább tanácstalannak és kiszolgáltatottnak érzi magát a számára rendelt paradicsomban s annak úgynevezett áldásait egyáltalán nem élvezi. Bezzeg a „boldog kevesek”, a hirtelen lett gazdagok és hatalmasok ők csak úgy lubickolnak e stendhali világban. (Ezt persze a „zöm” nem így mondja, mivel szinte beszélni is alig tud artikulálni a szó polivalens értelmében.) De azért sejtései, ösztönös megérzései vannak. És közérzete. Pocsék. A szellem embereit, az ideák szerelmeseit ezt tapasztalva társadalmi lelkiismeret-furdalás és tudathasadás gyötri. (Legalábbis remélem.) Ők ugyanis tudván tudják, hogy a demokrácia, a szabadság jó dolgok. Önmagukért valóan is felbecsülhetetlen értékek. S a szellem embere azt szeretné, ha mindezt az úgynevezett nép is így látná, ha őneki is hasonlóan szívderítő fogalmai volnának az új rend princípiumairól. Ámde mert tapasztalnia kell, hogy mindez a legkevésbé sincs így, a szellem embere egyfelől megállapíthatja, hogy a nép túlok. Éretlen, infantilis és durung: nem is lehet affinitása a szabadság, a demokrácia, a népszuverenitás iránt (szuvenír, naná, hogy azt mondja: szuvenír. S még azt sem tudja, véletlenül mennyire ráhibázott, mert ajándék ez a rendszer, de tényleg). Na most, amikor mindezt magában elmormolja a szellem embere (mert magában, az adleri mélységekben bizony így tesz) akkor némi spétreakcióval borzasztóan elszégyelli magát, mert hát miféle dolog az, lebunkózni a népet... na hiszen, hát demokrata az ilyen? Pedig, ha rosszul értelmezett szemérmességből nem szoktunk is erről beszélni, azért tényleg nem tízmilliónyi Thomas Jeffersonnal kell nálunk demokráciázni. Meg hát a civilizatorikus hagyományok, az alattomosságra, sunyiságra nevelés évtizedei... (Aki ismeri mondjuk egy autóskoccanás konfliktuskezelési repertoárját az tudja, amúgy milyen főnökök, férjek, üzleti partnerek, erkölcsi lények vagynánk.) Másfelől viszont megteheti a szellem elkötelezettje azt is, hogy mélyen elgondolkodik az átlagember demokráciafelfogásán, szabadságértelmezésén. Eltűnődik tehát azon, hogy, jó - illetve nem az, de kétségkívül benne van a pakliban - populizmusfertőzöttség ide, demagógiai infiltráltság oda, valami objektív alapja csak lehet a köz eme lesújtó véleményének. Nem úgy van-e, hogy bizonyos, sokak, nagyon sokak által megélt közös tapasztalatok alakították ki az elmarasztaló, sőt olykor megvető nézeteket? Mert hát az valóban csodás volna, ha mindenki erejét megfeszítve, legjobb tudása szerint, önzetlenül, erkölcsi héroszként, toleránsan, tisztelve a másikat, a törvényeket példásan betartva, a társadalmi igazságosságot érvényre juttatva és kizárólag a köz javáért és boldogulásáért... Ámen. Ezzel szemben inkább úgy tűnik - kotyog közbe Búné -, hogy aki tehette az kizárólag a legeslegmagánabb érdekéért kíméletlenül és gátlástalanul, szabályokra fittyet hányva és brutálisan... Márpedig annak, hogy a vagyonnal,s hatalommal rendelkezők osztálya miféle (a)morális modell szellemében alakul ki, meghatározó szerepe van az egész társadalmi-gazdasági struktúra működését illetően. Ha egyszer a kapitalizmus építésének hős úttörői folyamatosan ahhoz szoktatták magukat és egymást, hogy ha valamit meg akanak szerezni, el akarnak intézni, „lerendezni” ahogy mondani szeretik, akkor arra a haveri összeköttetések, a vastag boríték (mai változatában már: sikerdíj, jutalék, kedvezményes hitel), a politikai lojalitás valók - nos akkor ez a dicső csapat aligha válik egyhamar a protestáns etika sztahanovistájává (csak azért mondom így, hogy az érintettek is értsék, legalább részben). Sőt, elég hamar kifejlődött és mélyre gyökerezett kaszttudatukkal egyre inkább természetesnek tartják, hogy ebben az országban mindenki szabad, de azért léteznek még szabadabbak. Olyanok, akiknek már tényleg majdnem mindent szabad. Hiteltörlesztés helyett csalárd csődölni, áfa-trükközni és adót csalni, fantomcégekkel bűvészkedni és fiktív szerződésekkel kaszálni, vagy csak szimplán elsíbolni a más pénzét (Annyuk! A Fradit is mondjad, füstölög Bú, azt, hogy már a nemzet Fradijából is ki lehetett csórni félmilliárdot!) és pofátlanul megdézsmálni a közpénzt. Aztán lehet még a rokonságot zsíros állásokba, a barátokat, osztálytársakat magas közfunkcióba katapultálni, és élvezni a hatalom, befolyás, pénz és igen, a szabadság ízét. Mert a hatalom, s a gazdagság szárnyain lebegők már egyáltalán nem szégyellősek, nem gyötri őket olykor lelkiismeret-furdalás, mint a teória emberét. Pedig volt idő amikor még legalább elpirultak, ha fény derült egy-egy stiklijükre. Aztán ahogy mindjobban megedződtek kieszelték például „az erkölcsileg kifogásolható, de jogszerű” ügylet fogalmát, aminél bravúrosabban önleleplező fordulatot aligha találhattak volna. (Bár ez a kijelentés a maga cinikusságában még mindig tételezi, hogy kiötlői tudnak olyasmikről, mint erkölcsi princípiumok.) Most már ilyesmi sem nagyon van. Kényszeredettség, egy-egy zavart pillantás. Most magabiztos és dölyfös vádelhárítás van. Ha valaki új szerencsefiáról netán, tételezzük fel, de tényleg csak a példa kedvéért, az a hír járja, hogy Guiness-rekordos panamista akkor osztály(os)társai ellentmondást nem tűrve állítják, hogy az illetőt eddig csak adminisztrációs hiba miatt nem avatták szentté. Vagy éppen semmit sem állítanak, nem is reagálnak a vádakra, hanem valami egészen másról kezdenek el beszélni. Ez kétségkívül az irányítók és irányítottak hatalmi-politikai viszonyának átértelmezésén alapuló új kommunikációs stratégia. Azt sugallja, hogy a nyilvános diskurzus témáit majd megszabják a gazdagok és hatalmasok. Amiről és ahogy ők javasolják beszélni, arról lehet eszmét cserélni, ami elől érzékelhetően ki akarnak térni, arról jobb ha a közvélemény is megfeledkezik. Például azt tudakolni, hogy paralel a szomszéd kerítésének elfűrészelésével miként lett bizonyos illetéke kolbászból, vagy azt, hogy palotájuk kacsalába futtatott vagy tömbaranyból való-e - mostanában nem tanácsos. Meglehetősen idegesen, sőt agresszívan válaszolnak ilyenkor, ha egyáltalán. Mostanában valami budibilder tónus, hardcore nyerseség járja, mintha rámozdulnának a cégbirodalmak, vagyonok eredetének tudakolóira, hogy „jobb leszesz öreg, saját érdekedben, ha nyugton maradol”. Ez a yuppie-nyegle, metál-otromba módi kétségkívül meglepő nóvum. Ami vagy azt jelenti, hogy a hatalmon lévők tényleg úgy hiszik: erősnek, határozottnak, sőt kíméletlennek mutatkozva képesek lehetnek manipulálva befolyásolni, s ekként megnyerni a közvéleményt. Vagy azt, hogy már nem is törődnek vele. Mert annyira szabadnak érzik magukat. Eáék ezt is meg fogják érteni, pontosabban már értik is. Nem véletlenül nem azt mondják, hogy keresztény-nemzetikonzervativizmus versus szociálliberalizmus teszem azt ausztro-szindikalista beütéssel, hanem azt, hogy ők és mi, fent és lent. Enek mind megingathatatlanabb meggyőződése, hogy a jólét, gazdagság, boldogság és törvény felettiség csakis és mindig a fent, az ők világának osztályrésze. Ez a dolgok örök rendje. S ahogy tapasztalhatni - ha taktikai okokból gyakorta élnek is a populizmus retorikájával - a FENT, az OK, szférájának honosait valójában ez Áryékban rögzülő belátás megnyugvással tölti el. MÁTYÁS GYŐZŐ KRITIKA A címben jelzett kérdésre csak akkor lehet tisztességesen válaszolni, ha megfelelően tisztázzuk, hogy milyen körülmények között alakultak ki a társadalom és a gazdaság 2000. év körüli fejlődését kialakító körülmények, így nem fogalmazható meg elfogadható válasz anélkül, hogy olyan problémák aleírásával indítsuk az okfejtést, amiről sokan - többek közt én magam is - már sokszor, sokfélét írtak. E cikk korlátolt terjedelme miatt azonban csupán arra van lehetőség, hogy csak az utolsó évtized során kialakult körülmények néhány fontos sajátosságára hívjam fel a figyelmet: A magyar gazdaság a második világháborút követő években (1945-49) kiszakadt a világgazdaság fő áramlataiból. A gazdasági szerkezetre négy és fél évtizedig (1989-ig) a szovjet szuperhatalom politikai és gazdasági nyomása gyakorolt meghatározó mértékben hatást. A Szovjetunió 1989-90 közötti szétesése megnyitotta Magyarország előtt a szuverenitás és a gazdasági fejlődés útját. Ezt a nagyon ígéretes változást azonban egy hallatlanul mély, 1996-ig tartó gazdasági visszaesés kísérte. A gazdasági visszaesést nemcsak a jövedelemtermelésnek (GDP) az évtized elején kialakult közel 20%-os csökkenése, a foglalkoztatottak számának közel 30%-os zuhanása kísérte, hanem az is, hogy ezzel párhuzamosan az állam tulajdonosi szerepe, a jóléti feladatok ellátásra korábban kialakult szervezete és annak finanszírozási feltételei működésképtelenné váltak. A transzformációs válság legfontosabb okai A katasztrofális mértékű gazdasági visszaesést egyrészt az okozta, hogy a vasfüggöny mindenképpen pozitívnek megítélhető lebomlása és az államhatalom átalakulásával együtt járó gyengülése olyan kényszert teremtett, amely nemcsak lehetővé tette a belföldi piac kívánatos gyors liberalizálását, azaz az import előtti akadályok lebontását, hanem elkerülhetetlenül magával hozta azt is, hogy ez a folyamat gyorsan valósuljon meg. Ez a változás hallatlanul nyomasztó hatással volt az ország versenyfeltételeket nem ismerő gazdálkodóegységeire. A tekintélyes diktatórikus államot felváltó demokratikus parlamentarizmus kibontakozása szinte kikényszerítette a korábban gyenge hatékonyságúnak, de gyakorlatilag évtizedekig működőképesnek bizonyult állami tulajdon gyors felszámolását. Hiszen a gyenge, tradíció nélküli új államrendszer gazdálkodóegységek irányítására még annyira sem volt felkészülve, mint a korábbi - e szempontból jogosan bírált, de vitathatatlanul nagy hatalommal bíró struktúra. A liberalizálás, a korábban sikeresnek tűnő gazdasági ágazatok és vállalatok nagy részének teljesítményét nagymértékben csökkentette, így az állami tulajdonú tőke zöme veszteségessé vált, ami megnövelte azt a kényszert, hogy a nyereséget előállítani képtelen vállalatokat gyorsan privatizálni kellett, így nem véletlenül a világpiaci verseny feltételei közt működni kényszerülő, de erre felkészületlen, helyüket nem találó magyar vállalatok iránti fizetőképes kereslet erősen korlátozott volt. Ez azt eredményezte, hogy a magyar vállalatok zömének nemcsak foglalkoztatási potenciálja zuhant le mélységesen, hanem piaci értékük is lényegesen elmaradt a beruházási költségeket tükröző, könyv szerinti értékétől. A helyzetet még tovább rontotta az is, hogy ez az értékét vesztő állami tulajdon volt az előbbi rendszer által fölvett, nyomasztó mértékű - a 2