Kritika 30. (2001)
2001 / 1. szám - Czifrik Balázs: A csöpögő csap - Veres András: Mit várok a jövőtől a magyar kultúrában?
2 2001. januá ngyőrben, a barokk belváros sétálóutcáján áll egy szobor. Valójában nem is szobor, hanem szökőkút. De nem az a fajta, amelyik úgy magasra löki vizet, és a ráeső napfényből szivárványt csinál, hanem csak úgy bugyog, szivárog, mint a rosszul elzárt csap. Éppen ezért bámulni sem lehet, meg ácsorogni mellette. Akkor mégiscsak szobor. Igen, szobor. Egy diákfrizurás, középkori ruhába öltözött fiú áll a földgolyón, kezében egy kardot tart, amely olyan pici, hogy játékkardnak is nevetséges. A fiú lába alatt, pontosabban térben alatta, a földgolyó alsó felén egy hüllő pihen, fajtájára nézve sárkányféle lehet, ugyanis van két kicsi, csökevényes szárnya. A fiú messze előre néz, bele a sétálóutca egyenesébe, míg a hüllő a fiút figyeli lemondóan, vagy inkább bizakodva, hogy kettőnkkel mégiscsak fog történni valami. A szobor vagy szökőkút talapzatán, a fiúnak háttal apró betűs írása olvasható: Sárkányölő Szent György, 1997. A győri könyvtár információs pultjánál egy idős úr, bácsika áll meg. Harminc évvel ezelőtti, barna, szövet öltönyén halványan megcsillan a könyvtár katalógusain, polcain utat törő nap, majd azonnal félresiklik, ahogy a bácsi zavartan megigazítja nyakkendőjét. Az egyik könyvtáros odalép a bácsihoz. Az idős úr kezet nyújt, alig hallhatóan bemutatkozik. - Kérem szépen, nekem van egy regényem - zöld, zsírtól foltos, régi nejlonszövésű bevásárlószatyrában kotorászik, és folytatja, egy nagyon terjedelmes szépírás. A könyvtáros biztatóan néz rá. A bácsi nagy nehezen előveszi a valóban vaskos kéziratot, de a könyvtárosnak nem adja oda. - Tulajdonképpen ez egy történelmi jellegű munka. - Ön esetleg történész? - kérdezi a könyvtáros, miközben megpróbál belenézni a kéziratba. - Nem, nem én szépíró vagyok, csak a regényem tárgya történelmi. - Átadja a kéziratot a könyvtárosnak. A Balaton regénye, avagy a Balaton és a Bakony története, írta Bodrossy Leó - áll a címlapon az írás. A könyvtáros nem veszi ki a papírköteget a borítóból, s a pár lélegzetvételnyi csöndet a nejlon és a kézirat puhán gyűrődő ropogása tölti ki. - Tizenkét évig dolgoztam rajta. A vidék húszezer éves történetét mutatom be. A jégkorszaktól napjainkig. Elküldtem már két pesti kiadóhoz is, ők egy évig foglalkoztak vele, majd visszaadták, hogy a megjelentetéssel túl nagy anyagi kockázatot vállalna a kiadó, mert csak a nyomdai előkészítés kerülne két-hárommillió forintba. Aztán hallottam, hogy itt Győrben is van két kiadó. Azt szeretném megtudni öntől, hogy ezeknek a kiadóknak mi a címük, és azt is, hogy elég tőkeerősek-e? A könyvtáros felüt egy füzetet, majd egy könyvkikérő-cédula hátuljára felírja a kiadók címét, telefonszámát, és mindegyikhez egyegy nevet. - Sajnos, nem tudom biztatni. Ezek kis kiadók, és alacsony példányszámmal dolgoznak. Talán meg kellene próbálni az önkormányzatokat megnyerni az ügynek. Ön győri? - kérdezi a könyvtáros, s visszaadja a kéziratot. - Igen, az Árpád úton lakom. A bácsi, Bodrossy Leó becsúsztatja a címeket a nejlonborítóba, és a zsíros, zöld szatyorral a kezében elindul lefelé a könyvtár csigalépcsőjén. Arcán nem látszik elkeseredettség, sem elszántság. Lassan, bizonytalan léptekkel halad, erősen kapaszkodik a korlátba. Otthon, az Árpád úti, kétszobás lakásában a vállfára akasztja zakóját, a zöld szatyorból kiveszi a kéziratot, és a dohányzóasztalra teszi. A szoba virágokkal teli sarkát még átmeg átjárja a napfény. Bodrossy Leó nem mozdul, nézi az asztalon heverő kéziratot, s próbálja hallani a Balaton hullámzását, a Bakony erdeinek sustorgását. A szoba azonban néma. Egyedül az öreg bútorok recsegnek halkan, ahogy a délelőtti napfényfürdő után lehűlnek, s a kitágult rostjaik, eresztékeik ismét összesimulnak. Bodrossy Leó kiveszi a könyvkérő cédulát, betűzgeti a kiadók címét. S most mintha hallana valamit. Mintha valami nagyon távoli hang közeledne, óvatosan, vigyázva arra, hogy csak a legkisebb részletek összességéből rajzolódjon ki az egész. Talán egy-két finoman megmozduló levél, talán egy-egy felbátorodó hullám. Bodrossy Leó még mindig áll, messze előre néz, bele a szoba falának sárgult fehérségébe, kezében a cédula a címekkel, telefonszámokkal és a két névvel. A dohányzóasztalon ott hever a kézirat mozdulatlanul, mozdíthatatlanul. Talán kettejük közt újra fog történni valami. A hangok azonban más irányt vesznek. Kikerülik az Árpád úti lakást, kikerülik a jégkorszakot, a vállfán lógó zakót, kikerülik a dohányzóasztalt és környékét. Bodrossy Leó megfordul, a háta mögött olvasható az írás, hogy a Balaton regénye, avagy a Balaton és a Bakony története, írta Bodrossy Leó, 1997, majd a konyhába megy, és megpróbálja elzárni az évek óta szivárgó, csöpögő csapot. Czifrik Balázs A csöpögő csapat. Értelmiségi jó társaságban ma mást se hallani, mint a kultúra általános és speciális hanyatlástörténetének ecsetelését. Természetesen tudatában vagyok annak, hogy valamennyi nemzedék beleszületik valamifajta kultúrába, amit részben átalakít, esetleg új tartományait hódítja, illetve teremti meg, s egy idő után a számára természetessé vált szellemi aura legkisebb sérülését is úgy éli meg, mint a kultúra „végét”. Ám azt hiszem, az én nemzedékemnek és az előttem járó egykét generációnak kicsit túl sok jutott ki a keserves tapasztalatokból, ami a kultúra terén és azon túl változás címén történt/történik nálunk is és a nagyvilágban is. A 19. század olyan sikerágazatai kerültek immár feltartóztathatatlan válságba, mint az opera és a koncert muzsika. Az alkotói véna elapadása évtizedek óta múzeumi létmódra kárhoztatja őket, s immár az előadó-művészet jövője is veszélybe került. Egyrészt a példátlan sztárrendszer megrendült erőforrásai miatt (erről Norman Lebrechtnek magyarul is megjelent könyvében olvashatunk torokszorító adatokat). Másrészt a hanghordozók tömeges elterjedése következtében: nemcsak arról van szó, hogy a hifi hallgatása pótolja, sőt kiszorítja a koncertlátogatást, hanem arról is, hogy a nagy lemezgyártó cégeknek üzleti szempontból egyre kevésbé éri meg új felvételek készítése pályakezdő muzsikusokkal. Hasonlóképpen lehetetlenült el három évtized alatt az én nemzedékemnek különösen kedves rock- és beatzene helyzete. Talán nem szükséges hosszabban bizonygatnom, hogy az angolszász országokból indult és csaknem valamennyi kontinenst meghódító mozgalom több volt, mint a köny- Elhangzott a Friedrich Ebert Alapítvány által Mit látunk a jövőből címmel rendezett tanácskozáson, 2000. november 18-án.