Kritika 30. (2001)

2001 / 1. szám - Czifrik Balázs: A csöpögő csap - Veres András: Mit várok a jövőtől a magyar kultúrában?

2 2001. januá n­g­yőrben, a barokk belváros sétálóut­cáján áll egy szobor. Valójában nem is szo­bor, hanem szökőkút. De nem az a fajta, amelyik úgy magasra löki vizet, és a ráeső napfényből szivárványt csinál, hanem csak úgy bugyog, szivárog, mint a rosszul elzárt csap. Éppen ezért bámulni sem lehet, meg ácsorogni mellette. Akkor mégiscsak szobor. Igen, szobor. Egy diákfrizurás, középkori ru­hába öltözött fiú áll a földgolyón, kezében egy kardot tart, amely olyan pici, hogy játékkardnak is nevetséges. A fiú lába alatt, pontosabban térben alatta, a földgolyó alsó felén egy hüllő pihen, fajtájára nézve sár­kányféle lehet, ugyanis van két kicsi, csöke­­vényes szárnya. A fiú messze előre néz, bele a sétálóutca egyenesébe, míg a hüllő a fiút fi­gyeli lemondóan, vagy inkább bizakodva, hogy kettőnkkel mégiscsak fog történni vala­mi. A szobor vagy szökőkút talapzatán, a fiú­nak háttal apró betűs írása olvasható: Sárkány­ölő Szent György, 1997. A győri könyvtár információs pultjánál egy idős úr, bácsika áll meg. Harminc évvel ezelőtti, barna, szövet öltönyén halványan megcsillan a könyvtár katalógusain, polcain utat törő nap, majd azonnal félresiklik, ahogy a bácsi zavartan megigazítja nyakkendőjét. Az egyik könyvtáros odalép a bácsihoz. Az idős úr kezet nyújt, alig hallhatóan bemutat­kozik. - Kérem szépen, nekem van egy regé­nyem - zöld, zsírtól foltos, régi nejlonszövé­sű bevásárlószatyrában kotorászik, és folytat­ja­­, egy nagyon terjedelmes szépírás. A könyvtáros biztatóan néz rá. A bácsi nagy nehezen előveszi a valóban vaskos kéz­iratot, de a könyvtárosnak nem adja oda. - Tulajdonképpen ez egy történelmi jelle­gű munka. - Ön esetleg történész? - kérdezi a könyv­táros, miközben megpróbál belenézni a kéz­iratba. - Nem, nem én szépíró vagyok, csak a re­gényem tárgya történelmi. - Átadja a kézira­tot a könyvtárosnak. A Balaton regénye, avagy a Balaton és a Bakony története, írta Bodrossy Leó - áll a címlapon az írás. A könyvtáros nem veszi ki a papírköteget a borítóból, s a pár lélegzetvé­telnyi csöndet a nejlon és a kézirat puhán gyűrődő ropogása tölti ki. - Tizenkét évig dolgoztam rajta. A vidék húszezer éves történetét mutatom be. A jég­korszaktól napjainkig. Elküldtem már két pesti kiadóhoz is, ők egy évig foglalkoztak vele, majd visszaadták, hogy a megjelentetés­sel túl nagy anyagi kockázatot vállalna a ki­adó, mert csak a nyomdai előkészítés kerül­ne két-hárommillió forintba. Aztán hallottam, hogy itt Győrben is van két kiadó. Azt szeret­ném megtudni öntől, hogy ezeknek a ki­adóknak mi a címük, és azt is, hogy elég tő­­keerősek-e? A könyvtáros felüt egy füzetet, majd egy könyvkikérő-cédula hátuljára felírja a kiadók címét, telefonszámát, és mindegyikhez egy­­egy nevet. - Sajnos, nem tudom biztatni. Ezek kis ki­adók, és alacsony példányszámmal dolgoz­nak. Talán meg kellene próbálni az önkor­mányzatokat megnyer­ni az ügynek. Ön győri? - kérdezi a könyvtáros, s visszaadja a kéziratot. - Igen, az Árpád úton lakom. A bácsi, Bodrossy Leó becsúsztatja a címe­ket a nejlonborítóba, és a zsíros, zöld sza­tyorral a kezében elindul lefelé a könyvtár csigalépcsőjén. Arcán nem látszik elkesere­dettség, sem elszántság. Lassan, bizonytalan léptekkel halad, erősen kapaszkodik a kor­látba. Otthon, az Árpád úti, kétszobás lakásában a vállfára akasztja zakóját, a zöld szatyorból kiveszi a kéziratot, és a dohányzóasztalra te­szi. A szoba virágokkal teli sarkát még át­­meg átjárja a napfény. Bodrossy Leó nem mozdul, nézi az asztalon heverő kéziratot, s próbálja hallani a Balaton hullámzását, a Ba­kony erdeinek sustorgását. A szoba azonban néma. Egyedül az öreg bútorok recsegnek halkan, ahogy a délelőtti napfényfürdő után lehűlnek, s a kitágult rostjaik, eresztékeik is­mét összesimulnak. Bodrossy Leó kiveszi a könyvkérő cédu­lát, betűzgeti a kiadók címét. S most mintha hallana valamit. Mintha valami nagyon távoli hang közeledne, óvatosan, vigyázva arra, hogy csak a legkisebb részletek összességé­ből rajzolódjon ki az egész. Talán egy-két fi­noman megmozduló levél, talán egy-egy fel­bátorodó hullám. Bodrossy Leó még mindig áll, messze előre néz, bele a szoba falának sárgult fehérségébe, kezében a cédula a cí­mekkel, telefonszámokkal és a két névvel. A dohányzóasztalon ott hever a kézirat mozdu­latlanul, mozdíthatatlanul. Talán kettejük közt újra fog történni valami. A hangok azon­ban más irányt vesznek. Kikerülik az Árpád úti lakást, kikerülik a jégkorszakot, a vállfán lógó zakót, kikerülik a dohányzóasztalt és környékét. Bodrossy Leó megfordul, a háta mögött olvasható az írás, hogy a Balaton regénye, avagy a Balaton és a Bakony története, írta Bodrossy Leó, 1997, majd a konyhába megy, és megpróbálja elzárni az évek óta szivárgó, csöpögő csapot. Czifrik Balázs A csöpögő csap­a­t. Értelmiségi jó társaságban ma mást se hallani, mint a kultúra általános és speciális hanyatlástörténetének ecsetelését. Természetesen tudatá­ban vagyok annak, hogy vala­mennyi nemzedék beleszületik va­lamifajta kultúrába, amit részben átalakít, esetleg új tartományait hó­dítja, illetve teremti meg, s egy idő után a számára természetessé vált szellemi aura legkisebb sérülését is úgy éli meg, mint a kultúra „vé­gét”. Ám azt hiszem, az én nemze­dékemnek és az előttem járó egy­két generációnak kicsit túl sok ju­tott ki a keserves tapasztalatokból, ami a kultúra terén és azon túl vál­tozás címén történt/történik ná­lunk is és a nagyvilágban is. A 19. század olyan sikerágazatai kerültek immár feltartóztathatatlan válságba, mint az opera és a kon­cert muzsika. Az alkotói véna el­apadása évtizedek óta múzeumi létmódra kárhoztatja őket, s immár az előadó-művészet jövője is ve­szélybe került. Egyrészt a példát­lan sztárrendszer megrendült erő­forrásai miatt (erről Norman Lebrechtnek magyarul is megje­lent könyvében olvashatunk to­rokszorító adatokat). Másrészt a hanghordozók tömeges elterjedé­se következtében: nemcsak arról van szó, hogy a hifi hallgatása pó­tolja, sőt kiszorítja a koncertlátoga­tást, hanem arról is, hogy a nagy lemezgyártó cégeknek üzleti szempontból egyre kevésbé éri meg új felvételek készítése pálya­kezdő muzsikusokkal. Hasonlóképpen lehetetlenült el három évtized alatt az én nemze­dékemnek különösen kedves rock- és beatzene helyzete. Talán nem szükséges hosszabban bi­zonygatnom, hogy az angolszász országokból indult és csaknem va­lamennyi kontinenst meghódító mozgalom több volt, mint a köny- Elhangzott a Friedrich Ebert Alapítvány által Mit látunk a jövőből címmel rendezett tanácsko­záson, 2000. november 18-án.

Next