Kritika 31. (2002)

2002 / 1. szám - Pogonyi Lajos: Egy pesti fiú - Dessewffy Tibor - Z. Karvalics László: Az Új Törvénykönyv

2 Egy pesti fiú Talán ’69 január lehet. Vagy még­sem: inkább február. Mindegy. Ma már úgysem tudod eldönteni. Szo­morkás, unalmas téli hétvége van, annyi szent. Várakozol a borbély­nál. Gyűlölöd az egészet. Lomhán múlnak a pecek, csak Miska bácsi vág hajat. A többiek, valamiért nin­csenek a boltban. Ha kinézel a ki­rakaton, a Vörös Csillag férfifodrá­szat ktsz. 8-as számú üzemegysé­gének ablakán sárga „cintányért” cibál a szél. A járdán piszkosfehér a hó, a közeli gyár szállítja hozzá a kormot és a füstöt. Bent a borbélyműhelyben válo­gatott hülyeségeket hallgathatsz. Ki kivel, hányszor, hol és mikor, mikor, továbbá mennyi egy korsó sör meg egy fél szilva, rum, vermut ára stb. Marha érdekes. Menyire kapott ki a hatvani Kinizsi és ellen­lábasa, a hatvani MÁV futballcsa­pata? Még izgalmasabb. Nem na­gyon érdekel ez az egész. Még nem dohányzol, de most inkább kérsz egy cigit valakitől, és rágyúj­tasz. Nincs kedved végigszívni a lej- molt cigit, elnyomod. Keserű lesz a szád íze, elkezdesz köhögni. A sarokban Kékes televízió, Vitray műkorcsolyát vagy jégkorong- vébét közvetít. Lehet, hogy az utóbbit. Talán a szovjet-csehszlo­vákot. Ezt sem tudod ma már el­dönteni. A fodrászműhely köze­pén alacsony, kerek dohányzóasz­tal, rajta füsttől megszürkült, sza­kadt, pecsétes horgolt terítő. Az asztalka körül szögletes piros szkájszékek. Egytől egyig foglal­tak, a várakozók a falnak dőlve versenyt röhögnek. Zsibong a fe­jed. De jó lenne kirohanni az utcá­ra, de akkor meg sohanapján ke­rülsz csak sorra. Az asztalon agyonolvasott Nép- szabadságok. Ilyent nemigen olva­sol akkoriban, anyádék Magyar Nemzetet járatnak meg Heves Me­gyei Népújságot. Erőt veszel ma­gadon, és kinyitod „a” Népszabad­ságot. Furcsa hírek: a nemzetközi munkásmozgalom legújabb fejle­ményei. Nyugat-Németországban és Franciaországban a dolgozók magasabb béreket követelve sztrájkolnak. Ez jó. Hihi. Alacso­nyabb bérekért is lehet sztrájkolni? Na jó. Lapozol. Talán az utolsó előtti oldalhoz érsz, s arra leszel fi­gyelmes, hogy néhány sort valaki golyóstollal bekeretezett, és a rö­vid szöveg mellé valami olyasmi van odakanyarintva, hogy a K...anyátokat. Mi ez a furcsa kis magyar graffiti? És mit keres egy újságcikk mellett? Anyád azt taní­totta, hogy az újságot nem firkál­juk, hanem olvassuk. Jó esetben „kiolvassuk”. Elkezded silabizálni az apró be­tűs hírt. Felfogod, hogy egy fiatal srác felgyújtotta magát a Nemzeti Múzeum kertjében vagy a lépcső­jén. Mindegy. Nevét nem jegyzed meg, csak arra emlékszel, hogy nem sokkal előtte Prágában valami Jan Pallach is felgyújtotta magát, titkozásul a ’68-as baráti tankok ideiglenes ott-tartózkodása miatt. Találgatsz. Lehet, hogy ez a buda­pesti srác csak követte a Pallach- gyerek példáját? Mert nagyon szo­morú volt, és végső elkeseredésé­ben nem tudott mit csinálni? Előre lapozol „a” Népszabad­ságban. „Lassan konszolidálódik a csehszlovákiai belpolitikai hely­zet”. De hol van Dubcek, akit Ká­dár még nemrég Ágcsernyőn, vagy hol ölelgetett? Ugyan, kérem. Hol van már Ágcsernyő? És hol van az a nyár? 1968 csodálatos tava- sza-nyara? Hol van 1968. augusz­tus 21-e? A prágai tavasz? A májusi Párizs? Novotny ’68-as januári me­nesztése? Most megint tél van. Un­dok, nyirkos januári tél. Otthon apád bekapcsolja a Sza­bad Európát. És hallod, amint be­mondják, hogy mi is történt valójá­ban a Nemzeti Múzeum lépcsőjén. A fiú nevét megint nem tudod megjegyezni. Csak arra emlékszel, hogy 1968 nyarán is a SZER-t hall­gattad. A Kossuth mintha mást mondott volna: a testvéri honvé­dek épségben megérkeztek a ba­ráti Csehszlovák Szocialista Köz­társaság területére, hogy megóvják a baráti szocializmus vívmányait. Apád most csak legyint. Azt mondja, hogy felejtsd el Dubcek nevét, és jól jegyezd meg Husákét meg Bilakét. - Minek? - Csak, so­káig ők lesznek még - mondja. Szégyelled magad. Van, aki fel­gyújtja magát Pesten, Prágában, mert belevaló gyerek, te meg gyá­va senkiházi vagy, mert csak a Sza­bad Európát mered hallgatni, azt is csukott ablak mögött, lehalkítva. Leesik a tantusz. Visszarohansz a borbélyhoz, hátha ott van még „a” Népszabadság, a bekeretezett rövidke hírrel. Már nincs ott. Le­gyünk pontosak: az az oldal nincs már ott. Valaki nagyon figyelme­sen olvasta az újságot. POGONYI LAJOS AzUi 2002. január (internet, technológia, társadalom) Alan Sokai fizikaprofesszor, aki nevezetes csíny­tevése révén robbant be az értelmiségi közéletbe, Intellektuális imposztorok című, nemrégiben ma­gyarul is megjelent könyvében vitriolos hang­nemben ostorozza a kortárs társadalomtudomá­nyi klasszikusok csokorba szedett állításait (Sokai és Bricmont, 2000). A kritizált jelenség valóban gyakran irritáló. Sokalék elemzésének közép­pontjában ugyanis a társadalomtudományokon belül is egyre divatosabbá váló természettudomá­nyos metaforák felületes, többnyire félreértésen alapuló használata áll. A „kritikus tömeg” a „Gödel-tétel”, a „beomló idő”, a „káoszelmélet” és hasonló fogalmak bevezetése látványos állításo­kat, hangzatos tételeket eredményezhet, ám ezek mögé pillantva rendszerint az alapos tudás hiá­nyából fakadó blöfföt találnak azok, akik rendel­keznek az ilyen tételek értelmezéséhez, ellenőr­zéséhez szükséges természettudományos ismere­tekkel. Ugyanakkor - mint az internet elterjedésével és hatásaival foglalkozó kutatók - a saját bőrün­kön (is) tapasztaljuk, hogy egyre nehezebb a ter­mészettudományi eredményeket és az azok fel- használásából kibontakozó technológiai változá­sokat figyelmen kívül hagyva a modemitás jelen­legi állapotára, a „hálózati társadalomra” vonatko­zó állításokat megfogalmazni. Következéskép­pen a Sokalék által kritizált Bruno Latourral kell részben egyetértenünk: világunkban a hibridek burjánzásának vagyunk tanúi, a legfontosabb in­tellektuális és morális kérdésekkel kapcsolatban egyre nehezebben értelmezhető a természet- és társadalomtudományok hagyományos különvá­lasztása.1 Mindebből egyenes úton következik, hogy a hagyományos intézményi keretekben képzett kutatóknak gyakran idegen területekre kell bemerészkedniük. Az internethez kötődő el­méleti útkeresések egyértelműen igazolják ennek az intellektuális „kalandozásnak” a szükségessé­gét. Az internet, mint a vizsgálódás és elemzés tárgya esetében a „multidiszciplináris megközelí­tés- és látásmód” egyenesen szakmai követel­mény. Ugyanakkor a sávszélességgel, kapcsolási eljárásokkal, és a fizikai rendszer „rétegeivel” kapcsolatos, mérnöki tudásokra épülő diskurzu­sok árnyékában és a piackutató cégek által az internet növekedéséről közzétett nyers adathal­mazok csalóka fényében a társadalomelméletnek ma különösen fontos szerepe van (lenne) az új in­formációs technológiák hatásainak megértésében Az alábbi tanulmányban mindazonáltal nem egy hibrid megszerkesztésére törekszünk, hanem amellett érvelünk, hogy a társadalomtudományi érzékenység és gondolkodásmód a „szép (vagy épp oly csúnya) új világ” megértéséhez éppúgy elengedhetetlen, mint az eszközre koncentráló technológiaközpontúság vagy a statisztikai ada­tok tanúságtételére építő piaci trendelemzések világa. Az Új Törvénykönyvvel éppenséggel az eltérő megközelítések egymást feltételező és ki­egészítő voltát szeretnénk bizonyítani,2 annak a

Next

/
Thumbnails
Contents