Kritika 42. (2013)

2013 / 1-2. szám - Poszler György: A fehér ló kísértetei. Budapest "vörös rongyai" és Veesenmayer becsülete

2013■ január-február A magyar nemzet szerette Budapestet és el is ké­nyeztette. Mégis az utóbbi időben ez a város lett a veszte. Most, itt a Duna partján tetemre hí­vom a magyar fővárost. Ez a város megtagadta ezeréves történelmét, ez a város porba rántotta a szent koronát, meg a nemzet színeit, és vörös rongyokba öltözött. A nem­zet legjobbjait börtönbe vetette vagy kiüldözte hazájukból. Ezen­felül még mindenünket el is téko­­zolta. Mégis, minél jobban köze­ledtünk ide, annál inkább indult olvadásnak a szívünkre rakódott jégréteg, és hajlandóvá váltunk ar­ra, hogy megbocsássunk. Igen, megbocsátunk ennek a bűnbe so­dort városnak, ha visszatér a haza szolgálatába, ha szeretni fogja szí­ve és lelke minden erejével ezt a földet, amelyben őseink csontjai porladnak, ha szeretni fogja azt a rögöt, amelyet testvéreink arcuk verejtékével művelnek, a szent ko­ronát, a kettős keresztet, meg a négy folyót, egyszóval, ha szeretni fogja magyar hazánkat és magyar népünket” (Horthy Miklós beszé­de a Gellért Szálló előtt, a „nemze­ti hadsereg” bevonulásakor, 1919­ november 16.) Innen indul a huszonöt éves „Horthy-rendszer”. 1919 őszétől 1944 őszéig. Erről e dolgozat. Meg kell írnom. Nagyon nehéz megírnom. Meg kell írnom. Mert tudom: a múltra épül a jövő. De tudom: nem a múltból épül a jövő. Ha nem a múltra épül, gyökértelen kaland lehet. Ha a múltból épül, korszerűtlen kísérlet lehet. Persze mindez nem ilyen egyszerű. Mert van folytatható, feltámasztandó múlt. És van folytathatatlan, feltá­­maszthatatlan múlt. A „Horthy­­rendszer” folytathatatlan, feltá­­maszthatatlan múlt. Ezért folytatá­sa, feltámasztása korszerűtlen kí­sérlet. Erre menni vagy megpró­bálni erre menni nem járható útra, hanem járhatatlan zsákutcába ve­zet. A járhatatlan zsákutcát járható útnak nézni históriai vakság, vagy járható úttá avatni ideologikus akarnokság. Attól tartok, e kettő, a vakság és akarnokság groteszk ke­verékéről lehet ma szó. Tiltakozni kell. Kinek-kinek ahogy tud és ahogy lehet. Nagyon nehéz megírnom. Mert tudom, rólam is szól. Nem vallo­más, de személyes a jellege. Benne a gyerekkorom egy része. Amivel „leszámolni” nem akarok. De szembe szeretnék nézni vele, így ez írásnak nemcsak alanya, szerző­je, de tárgya, szereplője is vagyok. Kisebbségi, magyar gyerek vol­tam Romániában. 1940, azaz a má­sodik bécsi döntés előtt. És főkép­pen 1938 és 1940, azaz a két bécsi döntés között. 1938-ban első ele­mista voltam. Katolikus magyar elemiben. Ott sugdostuk halkan egymás fülébe: „piros-fehér-zöld - Kassa magyar föld”. Otthon szünte­lenül hallgattam Trianont. Hogy lo­gikai képtelenség, morális lehetet­lenség, históriai gyalázat. Ami biz­tosan nem maradhat így. Aztán sok minden történt. A világban és ben­nem is. Arról írok, ami a világban történt. Ami bennem történt, csak a háttérben maradó színezés. Mert a felháborodás keserűséggé válto­zott. Az indulatból gond lett. A megalázottságból aggodalom. A változtatni akarásból segíteni aka­rás. Ennyi mindent átformálni nem könnyű. Megírni még nehezebb. A keserűség biztosan iróniát is szül. Ha jól írom meg, az irónia nemcsak a fehér ló lovasát érinti, de egykori magamat is. Persze elsősorban őt, másodsorban magamat. Szeretném éreztetni az iróniában az öniróniát is. Az irónia és önirónia egymásba játszásának még stiláris hozama is lehet. Jámbor ábrándok és kiábrándulások 1940-ben a magyar csapatok szep­tember 11-én értek Kolozsvárra. A kormányzó ünnepi bevonulása né­hány nappal később volt. De 11-én délben a Kolozsmonostorról jövő út körül már összeverődött az uj­jongó tömeg. Villámsújtottan áll­tam, kilencévesen az útszélen. Ezek, a zöldesszürke ruhások a magyar katonák? Hiszen pontosan olyanok, mint a románok. Koráb­ban, a Magyar Színházban, Janovics Jenő színházában, a Sza­mos-parton, a Fellegvár alatt már láttam a János vitézt. Megbúvókén bámultam a csizmás, piros nadrá­­gos, szürkéskék atillás, magas kék csákót viselő huszárokat. Ilyennek vártam Horthy katonáit is. Nem ilyenek voltak. Ők lettek az elsők, akik­­nem ilyenek voltak. A kormányzó bevonulásakor a Főtér északi oldalán, a Szent Mi­­hály-templom mögött volt a dísz­tribün. Rajta a város előkelői dísz­magyarban. Oda kellett volna ér­kezni a fehér ló lovasának­­ ten­gernagyi egyenruhában. Ahogy - tudtunk róla - két éve Komáromba és Kassára érkezett. De nem jött fe­hér ló, csak fekete Mercedes. Ott szorongtam a tömegben a nyugati oldalon. A templom bejárata előtt. Nem tagadom, nem is dicsekszem. Nagyon lelkesedtem. Márai, a majdnem negyvenéves, híres író is nagyon lelkesedett, amikor Kassa hazatért. Cs. Szabó László, a negy­ven felé közeledő, pompás esszé­ista is nagyon lelkesedett, amikor Kolozsvár hazatért. Én, a kilenc­éves névtelen elemista is nagyon lelkesedtem, amikor Kolozsvár ha­zatért. De a fehér ló igencsak hi­ányzott. A 1940-41-es tanévben, az első magyar tanévben, K. bácsi volt a tanítóm. Szigorú volt. Szeretet nem sugárzott belőle. De valami ked­vetlen-fanyar igazságérzet igen. Akkortájt ott mindenkit áthatott a nagy változás láza. Kit meggondol­tan komoly lelkesedésben. Kit gyermetegen önfeledt rajongás­ban. Egy napon K. bácsi azt kér­dezte: ki mondja meg, ki is a meg­növekedett haza nagy vezére. So­kan jelentkeztünk. Engem szólí­tott. Büszkén vágtam ki: Horthy Miklós. K. bácsi furcsán fintorgott, az osztály kajánul röhögött. Neked barátod? Kérdezte K. bácsi. Nem barátom, mondtam, és süllyedni éreztem lábam alatt a padlót. Mert ha barátod, mondd, hogy Horthy Miki. De ha nem. Mondd rende­sen: Vitéz Nagybányai Horthy Mik­lós kormányzó úr őfőméltósága. Csattant az arcomon a kioktatás. Se huszár egyenruha, se fehér ló. És még a hős nevét se mondom rendesen. Kaptam ajándékba egy köny­vet. Első oldalán ott volt a fehér ló és lovasa. Úgy ahogy illik. Tenger­nagyi uniformisban. Fején Bocs­kai-sapka. Égnek meredően nagy darutollal. A könyv a háborúban, menekülésben, otthonváltásokban eltűnt. A szöveg tartalmára emlék­szem. Művészi minőségére nem. Megvolt benne minden, amit tudni kellett. A fehér ló lovasa leverte a kommünt. Kiűzte a románokat. Bevonult a fővárosba. Megalapoz­ta az új rendet. Megtörte a trianoni átkot. Utat nyitott annak, hogy visszakapjuk, ami elveszett. A szerző nevét akkor olvastam elő­ször. Az első Nyugat-nemzedék egyik nagyja volt. Néhány remekét azóta többször is újraolvastam. Fe­hér lovas, tengerész egyenruhás könyvét - gondolom - nem tartot­ta főművének. Én sem tekintem annak. A kemény tények fogságában Hogy is volt, ahol minden a legjob­ban ment? Fehér lovon jött és ten­gernagyi egyenruhában. Álljunk meg itt egy pillanatra. Mindkettő­nek, a fehér lónak és a tengernagyi egyenruhának is jelképes értelme van. Az elsőnek nyilván tudatosan. A másodiknak feltehetően tudatta­lanul. A fehér lónak honfoglalás­értelme van. Valószínűleg ereden­dően, a mítoszok módján. Meg a Képes Krónika óta megfogalma­­zottan is. A fehér ló lovasa meghó­dította az országot - annak földjét és népét is - ahova belovagolt. Övé lett - győzelmek után - ahol megjelent, így is volt megtervezve - kétes teatralitással - ama Gellért téri bevonulás. A bűnös fővárosba. Ami után végig lovagolt a fél váro­son. Egészen az Országházig. A hatalom jelképéig. Ahol szentmise és beszédek köszöntötték a győz­tes lovast. A tengernagyi egyenru­hának valami homályos, félig tu­datos értelme lehet. A fehér lovas hódító valami régmúlt hatalom ne­­vében-képviseletében hódít. Ami­nek volt még tengere és tengerna­gya. És talán még vissza is hozha­tó. Ha a realitásokban nem is. A nosztalgiákban legalább. A fehér ló kísértetei Budapest „vörös rongyai” és Veesenmayer becsülete

Next