Kritika 42. (2013)
2013 / 1-2. szám - Poszler György: A fehér ló kísértetei. Budapest "vörös rongyai" és Veesenmayer becsülete
2013■ január-február A magyar nemzet szerette Budapestet és el is kényeztette. Mégis az utóbbi időben ez a város lett a veszte. Most, itt a Duna partján tetemre hívom a magyar fővárost. Ez a város megtagadta ezeréves történelmét, ez a város porba rántotta a szent koronát, meg a nemzet színeit, és vörös rongyokba öltözött. A nemzet legjobbjait börtönbe vetette vagy kiüldözte hazájukból. Ezenfelül még mindenünket el is tékozolta. Mégis, minél jobban közeledtünk ide, annál inkább indult olvadásnak a szívünkre rakódott jégréteg, és hajlandóvá váltunk arra, hogy megbocsássunk. Igen, megbocsátunk ennek a bűnbe sodort városnak, ha visszatér a haza szolgálatába, ha szeretni fogja szíve és lelke minden erejével ezt a földet, amelyben őseink csontjai porladnak, ha szeretni fogja azt a rögöt, amelyet testvéreink arcuk verejtékével művelnek, a szent koronát, a kettős keresztet, meg a négy folyót, egyszóval, ha szeretni fogja magyar hazánkat és magyar népünket” (Horthy Miklós beszéde a Gellért Szálló előtt, a „nemzeti hadsereg” bevonulásakor, 1919 november 16.) Innen indul a huszonöt éves „Horthy-rendszer”. 1919 őszétől 1944 őszéig. Erről e dolgozat. Meg kell írnom. Nagyon nehéz megírnom. Meg kell írnom. Mert tudom: a múltra épül a jövő. De tudom: nem a múltból épül a jövő. Ha nem a múltra épül, gyökértelen kaland lehet. Ha a múltból épül, korszerűtlen kísérlet lehet. Persze mindez nem ilyen egyszerű. Mert van folytatható, feltámasztandó múlt. És van folytathatatlan, feltámaszthatatlan múlt. A „Horthyrendszer” folytathatatlan, feltámaszthatatlan múlt. Ezért folytatása, feltámasztása korszerűtlen kísérlet. Erre menni vagy megpróbálni erre menni nem járható útra, hanem járhatatlan zsákutcába vezet. A járhatatlan zsákutcát járható útnak nézni históriai vakság, vagy járható úttá avatni ideologikus akarnokság. Attól tartok, e kettő, a vakság és akarnokság groteszk keverékéről lehet ma szó. Tiltakozni kell. Kinek-kinek ahogy tud és ahogy lehet. Nagyon nehéz megírnom. Mert tudom, rólam is szól. Nem vallomás, de személyes a jellege. Benne a gyerekkorom egy része. Amivel „leszámolni” nem akarok. De szembe szeretnék nézni vele, így ez írásnak nemcsak alanya, szerzője, de tárgya, szereplője is vagyok. Kisebbségi, magyar gyerek voltam Romániában. 1940, azaz a második bécsi döntés előtt. És főképpen 1938 és 1940, azaz a két bécsi döntés között. 1938-ban első elemista voltam. Katolikus magyar elemiben. Ott sugdostuk halkan egymás fülébe: „piros-fehér-zöld - Kassa magyar föld”. Otthon szüntelenül hallgattam Trianont. Hogy logikai képtelenség, morális lehetetlenség, históriai gyalázat. Ami biztosan nem maradhat így. Aztán sok minden történt. A világban és bennem is. Arról írok, ami a világban történt. Ami bennem történt, csak a háttérben maradó színezés. Mert a felháborodás keserűséggé változott. Az indulatból gond lett. A megalázottságból aggodalom. A változtatni akarásból segíteni akarás. Ennyi mindent átformálni nem könnyű. Megírni még nehezebb. A keserűség biztosan iróniát is szül. Ha jól írom meg, az irónia nemcsak a fehér ló lovasát érinti, de egykori magamat is. Persze elsősorban őt, másodsorban magamat. Szeretném éreztetni az iróniában az öniróniát is. Az irónia és önirónia egymásba játszásának még stiláris hozama is lehet. Jámbor ábrándok és kiábrándulások 1940-ben a magyar csapatok szeptember 11-én értek Kolozsvárra. A kormányzó ünnepi bevonulása néhány nappal később volt. De 11-én délben a Kolozsmonostorról jövő út körül már összeverődött az ujjongó tömeg. Villámsújtottan álltam, kilencévesen az útszélen. Ezek, a zöldesszürke ruhások a magyar katonák? Hiszen pontosan olyanok, mint a románok. Korábban, a Magyar Színházban, Janovics Jenő színházában, a Szamos-parton, a Fellegvár alatt már láttam a János vitézt. Megbúvókén bámultam a csizmás, piros nadrágos, szürkéskék atillás, magas kék csákót viselő huszárokat. Ilyennek vártam Horthy katonáit is. Nem ilyenek voltak. Ők lettek az elsők, akiknem ilyenek voltak. A kormányzó bevonulásakor a Főtér északi oldalán, a Szent Mihály-templom mögött volt a dísztribün. Rajta a város előkelői díszmagyarban. Oda kellett volna érkezni a fehér ló lovasának tengernagyi egyenruhában. Ahogy - tudtunk róla - két éve Komáromba és Kassára érkezett. De nem jött fehér ló, csak fekete Mercedes. Ott szorongtam a tömegben a nyugati oldalon. A templom bejárata előtt. Nem tagadom, nem is dicsekszem. Nagyon lelkesedtem. Márai, a majdnem negyvenéves, híres író is nagyon lelkesedett, amikor Kassa hazatért. Cs. Szabó László, a negyven felé közeledő, pompás esszéista is nagyon lelkesedett, amikor Kolozsvár hazatért. Én, a kilencéves névtelen elemista is nagyon lelkesedtem, amikor Kolozsvár hazatért. De a fehér ló igencsak hiányzott. A 1940-41-es tanévben, az első magyar tanévben, K. bácsi volt a tanítóm. Szigorú volt. Szeretet nem sugárzott belőle. De valami kedvetlen-fanyar igazságérzet igen. Akkortájt ott mindenkit áthatott a nagy változás láza. Kit meggondoltan komoly lelkesedésben. Kit gyermetegen önfeledt rajongásban. Egy napon K. bácsi azt kérdezte: ki mondja meg, ki is a megnövekedett haza nagy vezére. Sokan jelentkeztünk. Engem szólított. Büszkén vágtam ki: Horthy Miklós. K. bácsi furcsán fintorgott, az osztály kajánul röhögött. Neked barátod? Kérdezte K. bácsi. Nem barátom, mondtam, és süllyedni éreztem lábam alatt a padlót. Mert ha barátod, mondd, hogy Horthy Miki. De ha nem. Mondd rendesen: Vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr őfőméltósága. Csattant az arcomon a kioktatás. Se huszár egyenruha, se fehér ló. És még a hős nevét se mondom rendesen. Kaptam ajándékba egy könyvet. Első oldalán ott volt a fehér ló és lovasa. Úgy ahogy illik. Tengernagyi uniformisban. Fején Bocskai-sapka. Égnek meredően nagy darutollal. A könyv a háborúban, menekülésben, otthonváltásokban eltűnt. A szöveg tartalmára emlékszem. Művészi minőségére nem. Megvolt benne minden, amit tudni kellett. A fehér ló lovasa leverte a kommünt. Kiűzte a románokat. Bevonult a fővárosba. Megalapozta az új rendet. Megtörte a trianoni átkot. Utat nyitott annak, hogy visszakapjuk, ami elveszett. A szerző nevét akkor olvastam először. Az első Nyugat-nemzedék egyik nagyja volt. Néhány remekét azóta többször is újraolvastam. Fehér lovas, tengerész egyenruhás könyvét - gondolom - nem tartotta főművének. Én sem tekintem annak. A kemény tények fogságában Hogy is volt, ahol minden a legjobban ment? Fehér lovon jött és tengernagyi egyenruhában. Álljunk meg itt egy pillanatra. Mindkettőnek, a fehér lónak és a tengernagyi egyenruhának is jelképes értelme van. Az elsőnek nyilván tudatosan. A másodiknak feltehetően tudattalanul. A fehér lónak honfoglalásértelme van. Valószínűleg eredendően, a mítoszok módján. Meg a Képes Krónika óta megfogalmazottan is. A fehér ló lovasa meghódította az országot - annak földjét és népét is - ahova belovagolt. Övé lett - győzelmek után - ahol megjelent, így is volt megtervezve - kétes teatralitással - ama Gellért téri bevonulás. A bűnös fővárosba. Ami után végig lovagolt a fél városon. Egészen az Országházig. A hatalom jelképéig. Ahol szentmise és beszédek köszöntötték a győztes lovast. A tengernagyi egyenruhának valami homályos, félig tudatos értelme lehet. A fehér lovas hódító valami régmúlt hatalom nevében-képviseletében hódít. Aminek volt még tengere és tengernagya. És talán még vissza is hozható. Ha a realitásokban nem is. A nosztalgiákban legalább. A fehér ló kísértetei Budapest „vörös rongyai” és Veesenmayer becsülete