Literatura 9. (1934)
1934. január 1.
A Literatura és a magyar könyv sorsa A Corvina, a Magyar Könyvkereskedők és Könyvkiadók Egyesületének közlönye — az Athenaeumnak és Franklinnak az Egyesületből való kilépését kommentáló cikkünkre — igen megértő hangú és a könyv érdekében közös munkára való hajlandóságát bejelentő cikkel válaszol. Amikor a magunk részéről a legnagyobb örömmel fogadjuk ezt a kezdeményezést, csupán a cikknek némely kis tévedésére szeretnénk rámutatni. A Corvina ugyanis a Literatura szerkesztőjét személy szerint aposztrofálva állapítja meg, hogy ő volt az, aki a Magyar Könyvnap eszméjét először vetette föl. Tegyük hozzá, hogy nemcsak „felvetette“, hanem részletes tervezetet dolgozott ki a Könyvnap megtartására nézve, amit azért szeretnénk hangsúlyozni, mert hiszen éppen e tervezet végrehajtása vagy az attól való eltérés körül származtak bizonyos nézetkülönbségek. Azután meg, ha már személy szerint hívták perbe a Literatura szerkesztőjét és annak arra való jogosultságát, hogy a magyar könyv dolgában szót emeljen, akkor engedtessék meg neki, hogy még néhány kezdeményezését felsorolja, amelyekkel igazolni véli a magyar könyvkultúra kérdéseihez való hozzászólása erkölcsi jogcímét. 1. Így ő volt az, aki először kezdeményezte most éppen tíz éve az akkor teljesen elernyedt magyar könyvpiacon az ú. n. könyvcsoportok árusítását, amelyekben tartalmuk szerint összefüggő könyveket vitt olcsó áron a közönségbe, s ezzel iparkodott a könyv megértése, lelke iránt érzéket nevelni a háború és az azutáni korszak kisséimaterializálódott közlelkeire. Ezzel kapcsolatban ő volt az, aki 2. súlyt helyezett a könyveladásnak a napilappal való közelebbi kapcsolatba hozására, az ú. n. könyvosztályok első létesítésével, ami jót tett a napilapoknak (becsületes és kulturális üzlethez juttatta őket), jót tett a kiadóknak, akik így nagyobb tömegű könyvet tudtak elhelyezni, jót tett az olvasónak, mert olcsóbb áron jutott könyvekhez és jót tett a könyvkereskedőknek, mert az eleven napilap-propaganda azokban az időkben általános élesztő hatással volt a könyvkeresletre.. Ez a munka annál súlyosabb volt, mert — jól emlékezünk — az egyik legnagyobb kiadó, akinek konszernjéhez napilapok is tartoztak, csak úgy volt hajlandó saját könyveit a saját lapjaiban hirdetni, ha a saját kiadója rendes hirdetési pausálét fizet saját lapjaiban a saját könyvei mellett való propagandáért! Ennyire nem értették meg tíz évvel ezelőtt ezt a kapcsolatot a napisajtó és a könyveladás között! 3. A Literatura szerkesztője volt az, aki ezzel kapcsolatban a könyv propagandának addig egészen — nem csak nálunk — új formáját teremtette meg új típusú reklámcikkek formájában, amelyekre nézve még ma is fülünkbe cseng szegény Beöthy Lászlónak egy kedves üzenete: „A fene egye meg“ — üzente — „mondjátok meg annak az embernek, hogy mindennap becsap. Mindennap előre tudom, hogy a cikk vége az lesz: vegyem meg ezt vagy azt a könyvet, mégis mindennap megveszem a lapot, éppen ezekért a cikkekért; részben érdekel, amit mond, részben érdekel, hogy’ hozza össze a cikkét a könyvekkel, részben maguk a hirdetett könyvek érdekelnek.“ 4. Ő volt az, aki jóval az amerikai és a német hasonló kezdeményezések előtt felfedezte a magyar könyvkereskedelem számára a „seperjünki ki!“ jeligét. Azt az elvet t. i., amely akttoriban főként a hadipapírra nyomott könyvekre vonatkozott, de, főként ma, joggal általánosítható: jobb a raktáron poshadó könyveket kis haszonnal „elslájderolni“, semhogy az azokban fekvő pénz pushadjon el forgatás hijján. 5. Ő volt az, aki rámutatott a könyvkereskedői szukkreszcencia — az alkalmazottak — szakszerű nevelésének fontosságára (e téren persze nem ő volt a kezdeményező, csak éppen nálunk aludt az ügy, s a Literatura szerkesztője ilyen előadások tartásával is iparkodott a kari lelkiséget megerősíteni). G. Ő volt az, aki felvetette a dunaparti bukinisták eszméjét ■— párisi mintára — és, sajnos, a Könyvkereskedői Osztály gyenge vezetésének hiányzó támogatása miatt nem tudott ezzel, az egész főváros kultúrképét egy csapással megváltoztató kezdeményezésével a hatóságoknál keresztültörni. 7. És ugyancsak ő volt az, aki a könyvkereskedések előtti nyílt ponyvaeladás (lócákon, asztalokon) eszméjét propagálta, amely — tudjuk — a nyugati könyvkereskedelem óriási forgalmának legfontosabb tényezője. Ha a Könyvkereskedői Osztály vezetőségében több nagyvonalúság és meglátó képesség lett volna, nyomban fel kellett volna ismernie a helyzetet, hogy a közönségnek elébe kell mennie, könnyen hozzáférhetővé kell tenni az árut — a könyvet, amelyért egyébként nehezen szánja rá magát a vevő arra, hogy bemenjen egy boltba —, s nyomban az Egyesület egész súlyával kierőszakolnia kellett volna a hatóságoknál ezt a minimális járdafoglalást, amely a nyugaton mindenütt dívik, amely a város kultúrképét adja, s amely a könyvkereskedelem mai helyzetében — mondjuk ki — életmentés lenne! 8. A Literatura szerkesztője volt az, aki első perctől fogva fontosnak tartotta a könyvkereskedelem szempontjából az írónak a közönséggel közvetlen kontaktusba való hozását (tudván, mit