A Petőfi Társaság Lapja, 1877. január-június (1. kötet, 1-26. szám)
1877-02-21 / 9. szám
A PETŐFI-TÁRSASÁG LAPJA 137 Hogy-hogy, urambátyám ? kérdem tőle, mert olyan kihívó arccal nézett reám, mely úgyszólva rákényszerített e kérdésre. Tele volt a szive, ki kellett ürítenie. August, vagy hogy is kereszteltek, egy üveg visontait, meg egy virginézert mondó bevezetéskép egy körülötte ólálkodó Ganymednek, azután elővonta zsebfüsüjét, kifésülte torzonborz bajuszát és azt mondta, hogy üsse meg a tüzes menkü ! Még a példabeszéd is hazudik, a legjobb bornak is cégér kell. Kutya egy világ ! Tudod-e mi járatban vagyok ? Hát sleppjáratban! Azért kellett Y.falváról lóhalálába berándulnom, hogy sleppet vigyek a feleségemnek, meg a leányomnak a bagosi bálra. Tudod-e, mit kostáll? Százötven pengőt a leányé, százat meg az anyjáé. Ugye öcsém, szép egy summa ?Sok, urambátyám ! Nem lenne az sok, öcsém, ha már négy esztendő óta nem tartana az Ínség. De most sok, kivált százhúsz percentre, sok! S még magamnak kellett lóhalálában befutnom. De hát mért jött maga? Hisz most távirat jár mindenfelé, meg a postán is lehet nachnahméra szállíttatni ? Hm! de könnyen beszélsz! Hisz a nachnahmét is ki kell váltani, nekem pedig a Silbergold csak délután 3 órakor fizette le az ipoo forintot, azazcsak a hétszázat, mert háromszázat mindjárt kamatra húzott le a kutyabőr! De hát muszáj olyan drága ruhában menni a bagosi bálra, urambátyám ? Ne izélj hát, azt mondom. Már hogy ne volna muszáj ? Hát ki vagyok én, mi vagyok én, hogy valakinek különb sleppje legyen, mint az én leányomnak ? Az is igaz, de mégis azt gondolnám . . . Csitt, kezdik már az izék. Ez az én nótám . Jaj de . . . Urambátyám hallgatta a nótáját, én pedig elgondolkodtam. Hát csakugyan muszáj-e? ! . . . Hát a gazdasszonyok mit csinálnak ? Hát a védegylet, meg a magyar ipar, meg a takarékos egyszerűség, meg az a sok-sok szép phrasis ? Hát csakugyan nincs más tűz Magyarországon, csak szalmatűz ? Na de ezek nagybőjti gondolatok! Húzd rá cigány, aki angyalod van ! BALÁZS SÁNDOR: TARC A. ÚJABB IRÁNY A BÖLCSÉSZET TERÉN.*) (Felolvastatott a philosophiai társaskör januári gyűlésén.) Műveit társadalmunkban két osztályt különböztethetünk meg, az egyikben a tett emberei, a másikban a gondolat emberei foglalnak helyet. Az előbbi gazdag és hatalmasnak látszik, befolyásos próféták és ernyedetlen munkások állanak az élén, nagy hangjukból következtetve azt gondolhatnék, hogy ők adnak irányt az árnak, pedig csak ragadtatnak és csupán azért ütnek zajt, hogy a süketítő lármában meghallhassák egymást. Jámbor miniszerek és szerencsétlen politikusok, pénzes bankárok és milliós gyárosok, ügyes lapszerkesztők és megvásárlott írók e számos osztály jelöltjei és kortesei. Csodálatos benyomást tesznek a nyugodt szemlélőre, a pokol középkori rajzai juthatnának eszébe, melyeken elmés változatosságban és szeszélyes találékonysággal minden a szenvedésre mint végcélra tör. A tett emberei is a legnagyobb tarkaságban és zilált rendetlenségben, a nemesebb szívek kivételével, egy cél felé törekesznek, egy „szükséges“ után csengnek, s ez a kincs és befolyás. Valóban kevés lélekemelőt nyújtanak, inkább sivár köznapiságba döntenek, mert a legszentebbet is, az emberiség boldogitását, nem egyszer piszkos kézzel vagy piszkos módon akarják előmozdítani. Nem egyszer mélyen elfajult szellemek tartják kezökben a zászlót s a bárgyú tömeg föltétlenül adorálja őket. Pirulás nélkül lépnek föl a csőcselék vállaira s vitetik magukat az éretlenek hosannái között. Úgynevezett tudósok is állanak közéjök, s szellemek gyér kincsével szolgálják e mindig éhes népet, mely „panem et cirsenses“-t kiált. Ezek volnának a tett osztályának gyármunkásai, kik a szellemi szükséglet napi kielégítésére vannak hivatva. Majd részvét, majd megvetés támad keblünkben irántok s szívesen fordulunk a gondolat embereinek kisebb osztályához és itt keressük azt az édes refocillatiót, melyet a tett emberei annyi kitartással zárnak el tőlünk. A férfiú, kiről szólani s tanait ismertetni szándékozunk, e kis osztályba tartozik. Ő egy bonni theologusnak gyermeke, 1828-ban született, iskolái végeztével a bonni egyetemen rövid ideig docenskedvén, a duisburgi gymnasiumban sokáig tanárkodott, majd a zürichi egyetemre hivatott meg a philosophia tanárának, honnét 1872-ben Marburgba távozott. Nagy, tudományos munkája 1865-ben jelent meg „Geschichte des Materialismus“ cím alatt, s bár ennek köszönhette zürichi professorságát, szé *) Geschichte des Materialismus und Kritik seiner Bedeutung in der Gegenwart von Friedrich Albert Lange. Zweite verbesserte und vermehrte Auflage. Leipzig und Iserlohn. Verlag von J. Baedeker. I. köt. XIV és 434; II. köt. 573 1. Hartmann, Dühring und Lange. Zur Geschichte der deutschen Philosophie im XIX. Jahrhundert. Ein kritischer Essay von Hans Veichinger. Iserlohn. Baedeker 1876. XII és 235 1. 18