Szociológia 1978
1. szám - Tanulmányok - Papp Zsolt: A filozófiától a szociológiáig. Egy problémafelvetés a német polgári történet vetületében
TANULMÁNYOK PAPP ZSOLT A FILOZÓFIÁTÓL A SZOCIOLÓGIÁIG? Egy problémafelvetés a német polgári gondolkodástörténet vetületében. Ha fél évszázaddal, de akár két évtizeddel ezelőtt valaki felveti a kérdést: van-e német filozófia, a válasz alighanem az alapvető tájékozatlanságnak kijáró fejcsóválás lett volna. A filozófia, a filozofálás — ki ne tudná? — eminensen német ügy. Ám tegyük fel a kérdést ma, századunk hetvenes éveinek második felében, ebben a formában: van-e ma nyugatnémet filozófia? Ne siessünk a válasszal. Természetesen napjaink Nyugat-Németországában is foglalkoznak filozófiával. Dolgozatunkban bemutatjuk majd - egyebek mellett a szociológiai gondolkodás egyes teljesítményeit elemezve —, hogy a filozófia ott is jelen van, ahol a látszat mást mutat. Ahol a szerzők szándékuk szerint mindennel, csak éppen nem filozófiával kívánnak foglalkozni. Mégis ragaszkodunk kérdésünkhöz: van-e ma nyugatnémet filozófia, mégpedig a német polgári filozófiai gondolkodás hagyományainak értelmében? Létezik-e ma Nyugat-Németországban a filozofálásnak az a történelmi típusa, amelyet a nagy és vonulatteremtő gondolkodók, a nevekkel jellemezhető filozófiai áramlatok fémjeleznek? Létezik-e az a gondolkodási mód, amelyben a filozofálás megszemélyesített, amelyet mesterek és tanítványok látványosan harmonikus vagy éppen ambivalens viszonya jellemez, ahol iskolák és az iskolákat élesen megvilágító kulcskategóriák élnek hol békésen, hol parázs vitában egymás mellett? Kulcskategóriák, amelyekben a lét és a semmi, az ember és a világ egész kozmikus léptékű, metafizikai lendületű gondjai formázódnak? Amelyek a társadalmi élet vállalt-vállalhatatlan otthontalanságának, a praxis elembertelenedésének adnak valamilyen kritikai, bele nem nyugvó tónusban hangot? Aligha vitatható, hogy a filozofálásnak ezzel a történeti típusával a mai Nyugat-Németországban legfeljebb nyomaiban találkozunk. A felszín kínálja a választ. Kihaltak a „nagy gondolkodók”. Elhunytak a prominens egzisztencialisták: Jaspers és Heidegger. Elhunytak a kritikai elmélet iskolaalapító teoretikusai: Adorno és Horkheimer. Meghalt Ernst Bloch, a remény teológusa. De felmerül a kérdés: hol vannak a tanítványok? Hol vannak a műhelyek, ahol az elhunyt mesterek életművén tovább folyna a meditáció, az alkotó továbbgondolkodás? Csak nem az a helyzet, hogy folytathatatlanok, vagy éppen megemészthetetlenek a hátrahagyott életművek? Hogy érdektelenség és közömbösség, veszi körül a nagy opuszokat, a valamikor hályogkovács kulcskategóriákat? Csak nem erről vall az is, hogy Gehlen évtized hossziglan írt etikáját, Karl Löwith történelemfilozófiai summáit, Bollnow pedagógiára „applikált” egzisztencializmusát, Landmann objektív ésszel operáló antropológiáját, röviden: mindazokat a műveket, amelyek még szítják a „nagy tradíció” parazsát, olyan visszhangtalanság övezi, hogy az érdeklődő