Uránia - Népszerű tudományos folyóirat 23. (1922)

1922 / 1-5. szám - Szász Károly: Irodalmi nevelés

2 vázlatát nyújtja ez, ezredévet meghaladó történetünk folyamán — a nemzeti sajátos­ságok szempontjának vezérfonalára fűzve és a csalhatatlanul biztos ítélet erejével rendezve irodalmunk ragyogó gyöngyszemeit . . . A Beöthy Zsolt halálával közéletünket ért súlyos veszteség fölötti fájdalmunkban valóban leggyötrőbb könnyeinket kell elsírnunk. S ha megdöbbenve érezzük, hogy nincs méltó utóda, nincs a­ki az ő százszoros munkásságát a maga tevékenységével pótolhatná — legalább azért kell imádkoznunk és arra kell törekednünk, hogy a Beöthy Zsolt példája el ne homályosodjék, szavai el ne enyészszenek, szelleme el ne röppenjen közülünk, hanem éljen és munkáljon továbbra is itt, erőforrásul a jelen óriási munkájában, biztatóul és biztosítékul egy szebb jövendőre! Sz. K Irodalmi nevelés* Nem­régiben a főváros egyik előkelő hang­verseny-termében egy fiatal szavaló művésznő estélyt rendezett, s azon régi magyar költe­ményeket adott elő. Balassi Bálint­nak, a XVI. század nagy lantosának, az első magyar lírikus­nak, — Faludi Ferencz­nek, a nemzetietlen kor híres ébresztgető írójának, a lelkes jezsuitának, — Berzsenyi­nek, a nemzeti lélek és erkölcsi nagyság tekintetében mestere fölé emelkedett „magyar Horatius“-nak, — Csokonai-nak, a leg­szerencsétlenebb, de legnagyobb magyar poéták egyikének, — valamint közbe a kurucz időknek, a magyar népköltés legvirágzóbb korszakának, majd a híres székely népköltészetnek sok ter­méke szólalt meg a szavaló művésznő njakán és a hatás­a szinte leírhatatlanul nagy volt. Pedig előzetesen még azoknak is voltak aggályai, a­kiknek tetszett a lelkes művésznő ama merész gondolata, hogy a rég letűnt idők poétáinak lelkét s szellemét idézze, s azok is féltek kissé az eredménytől, a­kik ismerősök az iro­dalomtörténettel, s tudják méltányolni Balassi meg Faludi jelentőségét és költői értékét. Ők sem tudták, nem is képzelték, hogy például a Faludi Tarka madár czímű versét nemcsak hogy be fogja venni a közönség, hanem hogy tom­boló tetszés kíséri majd az igaz hogy elsőren­dűen remek előadást! Balassi szerelmi éneke elbájolta, Berzsenyi Fohászkodás­a felemelte, Csokonai panaszos lyrája mélységesen meghatotta, a népköltés vi­rágai elragadták a lelkeket, s a közönség — a műsornak viharos tapsok közt történt többszörös megtoldása után — azzal az érzéssel távozott a teremből, hogy ritka műélvezetnek volt részese.­ A­kik pedig az irodalmi és kulturális élet szereplő és vezető tényezői közül szintén jelen voltak ezen az estélyen — együtt lelkesedve s együtt örülve a közönséggel — azok abban a meggyőződésben megerősödve távoztak, hogy az irodalmi nevelésnek nemcsak szükségessége van meg, hanem lehetősége is teljes mértékben fenforog. Az irodalmi nevelés! Bizony, erre gondolva, elsóhajthatjuk Kisfaludy Károly Szélházi báró­jával: „Ah­, mely hátra vagyunk!...“ Bizony hátra vagyunk. Hányszor tapasztalhatjuk a leg­jobb, legelőkelőbb társaságokban — főrangúak, politikusok, a társadalmi élet szóvivői stb. között — hogy ha valami irodalmi kérdés kerül szóba, a legnagyobb tájékozatlanság uralkodik Irodalom­történeti szakkérdésekről most nem beszélek,­­ hiszen természetes, hogy arról csak szakemberek tudhatnak, csak azok szólhatnak hozzá. De híres írók egyéniségével és jelentőségével, irodalmunk klasszikus termékeinek legkiválóbbjaival sincs az úgynevezett „művelt“ társaság tisztában, s vagy közömbösen, vagy unottan, néha talán kissé szégyenkezve, de sokszor c­inikus gúny­nyal térnek ki az irodalmi jellegű viták elől, s térnek fölötte napirendre. Próbáljon csak valaki szalonjainkban Katona József és Kisfaludy Károly, vagy akár Petőfi és Arany életrajzi főbb adatai felől érdeklődni, — hozza csak szóba Csokonai verseit, vagy teszem azt, Buda halálá­t, tuda­kolva azok tartalmát vagy szépségeit — majd meglátja, mi lesz az eredmény! Jóformán senki sem fog tudni a kérdésekhez hozzá­szólni, s vagy kinevetik az illető irodalmi okvetetlenkedőt, vagy méltatlankodva fogják elhárítani a tudákos tuda­­kolózót, azzal vágva vissza, hogy: „Nem vagyok én professzor! . . .“ Nem vagy professzor, te jeles jour-alak, azt én úgyis tudtam — de nem vagy igazán jó magyar sem, azt is tudom most már. Igen, igen. Ne is méltóztassanak tiltakozni, társaságaink hangos irányadó tényezői, szalonjaink gavallérjai és csillagai — megismétlem a vádat: a ki nem ismeri jól hazája irodalmát, a ki nem olvassa állandóan irodalmi nagyjaink nagyszerű műveit, s nem érdeklődik e klasszikusok élete és sorsa, egyénisége és pályája iránt — az nemzeti szem­pontból nemcsak mulasztást, hanem egyene­sen bűnt követ el. Nyelvében él a nemzet — mondja egy szép szállóige, mely talán Kisfaludy Kérek cz. víg­játéka egyik komikus hősének, Perföldy fiskális úrnak ajkain hangzott legelőször, ebben a hang­súlyozott és mélyen átérzett kijelentésben: „Nyelv teszi a nemzetet“. E mondás igazságát mind­annyian érezzük és tudjuk. De ha igaz, hogy nyelvében él a nemzet, igaz az is, hogy viszont nyelve — irodalmában él, azzal született és fej­ ! Ez a lelkes és lelkesedést keltő művésznő­­ Grill Lola volt.

Next