Uránia - Népszerű tudományos folyóirat 23. (1922)
1922 / 1-5. szám - Szász Károly: Irodalmi nevelés
2 vázlatát nyújtja ez, ezredévet meghaladó történetünk folyamán — a nemzeti sajátosságok szempontjának vezérfonalára fűzve és a csalhatatlanul biztos ítélet erejével rendezve irodalmunk ragyogó gyöngyszemeit . . . A Beöthy Zsolt halálával közéletünket ért súlyos veszteség fölötti fájdalmunkban valóban leggyötrőbb könnyeinket kell elsírnunk. S ha megdöbbenve érezzük, hogy nincs méltó utóda, nincs aki az ő százszoros munkásságát a maga tevékenységével pótolhatná — legalább azért kell imádkoznunk és arra kell törekednünk, hogy a Beöthy Zsolt példája el ne homályosodjék, szavai el ne enyészszenek, szelleme el ne röppenjen közülünk, hanem éljen és munkáljon továbbra is itt, erőforrásul a jelen óriási munkájában, biztatóul és biztosítékul egy szebb jövendőre! Sz. K Irodalmi nevelés* Nemrégiben a főváros egyik előkelő hangverseny-termében egy fiatal szavaló művésznő estélyt rendezett, s azon régi magyar költeményeket adott elő. Balassi Bálintnak, a XVI. század nagy lantosának, az első magyar lírikusnak, — Faludi Ferencznek, a nemzetietlen kor híres ébresztgető írójának, a lelkes jezsuitának, — Berzsenyinek, a nemzeti lélek és erkölcsi nagyság tekintetében mestere fölé emelkedett „magyar Horatius“-nak, — Csokonai-nak, a legszerencsétlenebb, de legnagyobb magyar poéták egyikének, — valamint közbe a kurucz időknek, a magyar népköltés legvirágzóbb korszakának, majd a híres székely népköltészetnek sok terméke szólalt meg a szavaló művésznő njakán és a hatása szinte leírhatatlanul nagy volt. Pedig előzetesen még azoknak is voltak aggályai, akiknek tetszett a lelkes művésznő ama merész gondolata, hogy a rég letűnt idők poétáinak lelkét s szellemét idézze, s azok is féltek kissé az eredménytől, akik ismerősök az irodalomtörténettel, s tudják méltányolni Balassi meg Faludi jelentőségét és költői értékét. Ők sem tudták, nem is képzelték, hogy például a Faludi Tarka madár czímű versét nemcsak hogy be fogja venni a közönség, hanem hogy tomboló tetszés kíséri majd az igaz hogy elsőrendűen remek előadást! Balassi szerelmi éneke elbájolta, Berzsenyi Fohászkodása felemelte, Csokonai panaszos lyrája mélységesen meghatotta, a népköltés virágai elragadták a lelkeket, s a közönség — a műsornak viharos tapsok közt történt többszörös megtoldása után — azzal az érzéssel távozott a teremből, hogy ritka műélvezetnek volt részese. Akik pedig az irodalmi és kulturális élet szereplő és vezető tényezői közül szintén jelen voltak ezen az estélyen — együtt lelkesedve s együtt örülve a közönséggel — azok abban a meggyőződésben megerősödve távoztak, hogy az irodalmi nevelésnek nemcsak szükségessége van meg, hanem lehetősége is teljes mértékben fenforog. Az irodalmi nevelés! Bizony, erre gondolva, elsóhajthatjuk Kisfaludy Károly Szélházi bárójával: „Ah, mely hátra vagyunk!...“ Bizony hátra vagyunk. Hányszor tapasztalhatjuk a legjobb, legelőkelőbb társaságokban — főrangúak, politikusok, a társadalmi élet szóvivői stb. között — hogy ha valami irodalmi kérdés kerül szóba, a legnagyobb tájékozatlanság uralkodik Irodalomtörténeti szakkérdésekről most nem beszélek, hiszen természetes, hogy arról csak szakemberek tudhatnak, csak azok szólhatnak hozzá. De híres írók egyéniségével és jelentőségével, irodalmunk klasszikus termékeinek legkiválóbbjaival sincs az úgynevezett „művelt“ társaság tisztában, s vagy közömbösen, vagy unottan, néha talán kissé szégyenkezve, de sokszor cinikus gúnynyal térnek ki az irodalmi jellegű viták elől, s térnek fölötte napirendre. Próbáljon csak valaki szalonjainkban Katona József és Kisfaludy Károly, vagy akár Petőfi és Arany életrajzi főbb adatai felől érdeklődni, — hozza csak szóba Csokonai verseit, vagy teszem azt, Buda halálát, tudakolva azok tartalmát vagy szépségeit — majd meglátja, mi lesz az eredmény! Jóformán senki sem fog tudni a kérdésekhez hozzászólni, s vagy kinevetik az illető irodalmi okvetetlenkedőt, vagy méltatlankodva fogják elhárítani a tudákos tudakolózót, azzal vágva vissza, hogy: „Nem vagyok én professzor! . . .“ Nem vagy professzor, te jeles jour-alak, azt én úgyis tudtam — de nem vagy igazán jó magyar sem, azt is tudom most már. Igen, igen. Ne is méltóztassanak tiltakozni, társaságaink hangos irányadó tényezői, szalonjaink gavallérjai és csillagai — megismétlem a vádat: a ki nem ismeri jól hazája irodalmát, a ki nem olvassa állandóan irodalmi nagyjaink nagyszerű műveit, s nem érdeklődik e klasszikusok élete és sorsa, egyénisége és pályája iránt — az nemzeti szempontból nemcsak mulasztást, hanem egyenesen bűnt követ el. Nyelvében él a nemzet — mondja egy szép szállóige, mely talán Kisfaludy Kérek cz. vígjátéka egyik komikus hősének, Perföldy fiskális úrnak ajkain hangzott legelőször, ebben a hangsúlyozott és mélyen átérzett kijelentésben: „Nyelv teszi a nemzetet“. E mondás igazságát mindannyian érezzük és tudjuk. De ha igaz, hogy nyelvében él a nemzet, igaz az is, hogy viszont nyelve — irodalmában él, azzal született és fej ! Ez a lelkes és lelkesedést keltő művésznő Grill Lola volt.