Magyar Élet Pártértesítője, 1944 (6. évfolyam, 8-17. szám)
1944-04-15 / 8. szám
r Mr 1 János úrnak Halva, (Baranya vm PÁRTÉRTESÍTŐJE VI. ÉVFOLYAM, 8. SZÁM, 1944 ÁPRILIS 15. MEGJELENIK MINDEN HÓ 1-ÉN ÉS 15-ÉN ELŐFIZETÉSI ÁRA EGY ÉVRE 2.40 PENGŐ SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL! BUDAPEST, V., AKADÉMIA UTCA 17. SA. TELEFON: 114—730. — CSEKKSZ.: 7589. Segítsd a honvéd hozzátartozóit! Mind hősök ők... Túlságosan hirtelen szakadt Magyarországra a háború legkeményebb megpróbáltatása. Négy és fél évig úgy éltünk, hogy aránylag kis rész esett ránk a szenvedésekből, de azok, akik nyitott szemmel nézték az események alakulását, tudták, hogy Magyarország sem kerülheti el azt a próbát, amely ma minden európai nép közös sorsa. Látni kellett, hogy a veszedelem közeledik felénk s hogy egyszer felmerül előttünk a kérdés, tudjuk-e, akarjuk-e megvédeni életünket s ezzel együtt azt a hivatást, amelyet magasabb rendelés jelölt ki a magyarság számára Európának ezen a pontján. A magyar nép az utolsó napokban határozott választ adott erre a kérdésre. Katonáink ott küzdenek a Kárpátok fölött a világ talán legnehezebb és legnagyobb ellenségeivel szemben. Nem ringattuk magunkat illúzióba a Szovjet katonai felkészültsége tekintetében és tudtuk, hogy a honvéd, aki nekifordítja mellét és szuronyát ennek a vérszomjas szörnyetegnek, kicsit a Dávid és Góliát harcára emlékeztet, de Dávid is győzött. .. Emberfölötti a feladat, amely a magyar katonára hárul, de emberfeletti a cél is, amely lelkesíti. Hazát, Istent, családot, kultúrát védeni olyan hivatás, amelyért dicsőség a harc és könnyen vállalt büszke áldozat a hősi halál. A magyar honvéd érzi ezt, ezért küzd olyan hősiesen és eredményesen, hogy nevét megint szárnyra kapta a hír, dicsőségét hadi jelentések örökítik meg és a férfias helytállásban felsorakozott a keleti veszedelemmel mindig szembeszálló nagy magyarok mellé. A mostani háborúban azonban nemcsak a frontokon kell helytállni, hanem itthon is. Magyarország célpontja lett az angol-amerikai terrortámadásoknak. A levegőben ott búgnak a tengerentúl készült motorok, bomba sivít, emberek százai pusztulnak, házak, otthonok dőlnek össze. Ez a légiharc a legkegyetlenebb fajtája a háborúnak, elsősorban gyermeket, asszonyt, aggastyánt pusztít és van egy különleges tulajdonsága, amely egészen rendkívüli módon teszi próbára a lelkeket. A katona mindig védekezhetik s a túlerővel szemben is megállhatja helyét. Elszántsága, leleményessége és mindenekelőtt fegyvere hozzásegítheti, hogy felülkerekedjen és sohasem érzi a védtelenség, kiszolgáltatottság érzését. A polgári lakosság a gyengén épített, sokszor pincenélküli lakásokban nem érzi a harc lendületét, csak passzív módon védekezhet. Tudja, hogy légelhárító katonái, vitéz repülői mindent megtesznek és áldozatosan harcolnak érette, de ő maga nem védekezhetik, legfeljebb az óvóhelyre menekül és várja a jószerencsét. Nagy lelki próbatevés ez és gyöngébb idegzetű népben súlyos károkat okozhat. Ellenségeink tudják ezt, ezért támadnak előszeretettel tömeglakásokat s ezért használják a történelem leghitványabb fegyvernemét, a gyermekjátékszert, a rongybabát, csörgőt és robbanó töltőtollat. Az itthoniak lelke a célpont, ezt akarják megbontani, mert ha az itthoni lélek megroppan vagy összeomlik, annak hatása lehet a frontra is, félgyőzelem, amely minden áldozatot megér. Magyarország népe a mostani terrortámadások alatt csattanó választ adott az ellenségnek erre a reménykedésére. Nem rendült meg, pániknak, fegyelmezettlenségnek nyoma sincsen. Az egyetlen érezhető hatás pontosan az ellenkezője: a végsőkig való elszántság és a lélek mélyéből való felháborodás a hitvány támadók ellen. A magyar óvóhelyeken új, eddig soha nem tapasztalt bajtársi érzés születik és a magyar összefogás, amelyről az elmúlt évtizedekben annyi szó hangzott el a politikai arénákban, most minden szó nélkül valóra válik a terrorbombázók tüzében. Az itthoniak bátran, emelt fővel néznek azoknak a szemébe, akik odakint állják a Szovjet támadásokat, méltók hozzájuk, mind hősök ők, itthon és a fronton egyaránt. Szívünk vérzik, amikor a támadások eddigi és még elkövetkező áldozataira gondolunk, drága magyar vér hull, ritka értékes magyar élet pusztul. De ugyanakkor büszkék és boldogok vagyunk, mert tudjuk, hogy a magyarság megint megtalálta önmagát, méltó ahhoz a feladathoz, amely elé az idő állította. Mindig nehezebb, mostohább volt a sorsunk, mint a többi európai népé, most sem kérünk kegyelmet. Tudjuk, hogy sokat elveszthetünk, de önmagunkat meg kell őriznünk mindenáron. Házaink elpusztulhatnak, de hazánk soha. A frontok tüzében és a bombák hullásában ez a meggyőződés vált hitté és valósággá.