Magyar Fórum, 1989. október-december (1. évfolyam, 1-9. szám)

1989-10-21 / 1. szám

I. évfolyam 1.szám ^ 1­0T^ ZA989$ 1989. október 21. Szombat MAGYAR FÓRUM AZ MDF ORSZÁGOS HETILAPJA • FŐSZERKESZTŐ: CSURKA ISTVÁN A két negyvenéves ünnepelt - az NDK és a népi Kína - versengve hízeleg egymásnak. Berlinnek (Bukarest és Prága mellett) Peking lett a legjobb barátja. Ne gyanakodjunk ideológiára: tanács­talan öreg zsarnokok véd- és dac­­szövetsége ez. Tíz éve még szov­­jetellenességgel vádolta Berlin a maoizmusból kikecmergő Kínát, amely természetesen sosem volt marxista vagy kommunista. Jó­részt írástudatlan paraszti lakossá­gának ugyan mit jelenthetett ez a „nyugati” eszme? A brosúraigaz­ságok lelkesítő ereje csak ahhoz kellett - s kellene most is -, hogy a birodalom egészben maradjon. Mert Kína kövületként ránk ma­radt ősi birodalom, amely - a törté­nelem különös kegyéből - idejétmúlt despotizmusát azon me­legében ,kód­­szerűre” cserélhette századunk derekán. Kelet-Európa nem alkalmas terep már a szuperhatalmi befolyás köz­vetlen, durva érvényesítésére. Nem vagyunk már olyan fontosak, mint Jaltában voltunk. Hódolhatunk hát a rég áhított politikai divatnak, a demokráciának, amelyben a több­pártrendszer modern gépezete ap­ró, észrevétlen kényszerekké őrli a gőgös, hideg erőszakot. Nem kommunista-ellenességről, hanem egyszerűen történelmi napirendről van szó. Bátran lehetünk már - Bi­­bóval szólva - a marxisták vagy a kommunisták, mert békén hagy­nak minket. Mi, magyarok ezáltal kerülünk a címoldalakra. A kelet­németek meg azáltal, hogy nem hagyják békén őket. Ők valósággal kénytelenek kommunistaellenesek lenni. Az a képtelen helyzet állt elő, hogy csak belülről fenyegeti veszély az NDK-t. Ezt érték el a falpárti vezetők. Gorbacsov sem tud már megállj­t parancsolni a bűvészinasnak. Brezsnyevvel a hatásos jelszó is sírba szállt. A keletnémet utcák népszerű Gorkija igyekezett minél homályosabban fogalmazni (érthe­tő, hiszen a „túlzott” liberalizálás a Varsói Szerződés létét veszélyez­tetné) az NDK születésnapján:,A Szovjetuniónak nincs kétsége afe­lől, hogy az ország vezetői vala­mennyi társadalmi erővel karöltve megoldást találnak az NDK-állam­­polgárokat aggasztó kérdésekre.” Négyszemközt állítólag ezt mond­ta Honeckernek: „Az élet megbün­teti azokat, akik nem vállalják a szükséges változtatásokat.” 53-ban szovjet tankok verték le a keletnémet munkáslázadást. 36 évre rá keletnémetek tízezrei kiál­tozták, hogy „Gorbi, segíts!” Megoldást az jelenthet talán, ha a jelenlegi álpártok igazivá serdül­nek, s törvényessé válik a magát „baloldalinak" nevező és a kapita­lizmust úgymond ellenző Új Fó­rum. A tömegestül kivándorló fia­talok kínai vendégmunkásokkal (úgy tudni, hogy 80 ezret rendelt belőlük Honecker) való pótlása csak az amúgy is gazdag kelet-eu­rópai abszurd komédia újabb hajtá­sa lehet, józan politika semmiképp. Oly nagyon veszélyes (forradal­mi?) már a helyzet, hogy az egy­ház is kénytelen alászállni örök ér­tékei magasából, s beavatkozni a véges eszmék harcába, azt segítve, ami időszerű. Azt azért meg kell hagyni, hogy a keletnémet vezetőség mindenkinél többet tesz a német újraegyesülés ellen, márpedig ez olyanoknak is ínyére van, akik a leghangosabban gúnyolják Honeckert. A nyugatné­met szociáldemokrata párt (ame­lyet - a kelleténél nagyobb kom­munistabarátsága miatt - mindig egy kis gyanakvással figyelt a ma­gyar demokratikus többség) talán ezért nyilvánította ki nemrég, hogy kitart a hagyományos enyhülési politika mellett. Ünnepi beszédében Honecker fel sem csillantotta a változás remé­nyét. Csupán annyit mondott: le­vonta a tanulságot a kínai felkelés leveréséből. Hadd találgasson a világ! Farkas A Péti Nitrogénművekben jókor megalakultak, mégis egy emberöl­tőt késtek a munkástanácsok. Vé­get ért a harminchárom éves kény­szerszünet. Mire elszívták előlünk a levegőt, fellélegezhetünk. Ebben a nemzeti fuldoklásban sokan ül­nek bársonyszékben, párnázott aj­tók mögött búvárruhába öltözve, hátukon szolgálati oxigénpalack. Levegőt szeretnénk venni, dehát nem rendelhetjük meg telefonon, bármely nyugati ország pénzével a zsebünkben. Pénzünk nincs, h­ite­­lünket csaknem teljesen eljátszot­ták. Abból pedig nem kérünk, hogy olykor mi is szippanthassunk egyet-egyet a szolgálati palackok­ból, és engedelmesen fuldokoljunk tovább. Ezen a nyáron újra munkástaná­csok alakultak. Egy emberöltővel ezelőtt országépítők lehettek vol­na. Ma a romeltakarításra felügyel­nek és védekeznek a teljes nyomor ellen. Az állampárt által leginkább sújtott övezetekben éledtek fel az első munkástanácsok. Péten háromezer ember teljes lét­bizonytalanságban él hónapok óta. Nem tudják, mi lesz velük. Annyit tudnak csak, hogy a szelídített dik­tatúra vegyipari büszkeségét, a Péti Nitrogénműveket dobra verik. Szurkolnak, hogy a gyárral együtt talán őket is megvásárolja az új tu­lajdonos. Vajon ki lesz az? És ho­gyan kell majd köszönni neki? Ma­gyarul, németül, esetleg japánul? Vagy köszönés nékül fog megválni tőlük? Mihez kezd, aki a péti utcára ke­rül? Mert arra nem gondoltak sem a felszámolók, sem a régi érdekvé­dők, hogy új munkahelyeket te­remtsenek. Miféle szerkezetváltás az, amikor azt számolják föl, amit a kijárók már nem tudnak vagy nem akarnak megvédeni és konc­ként odadobnak; legyen mivel iga­zolni - kifelé, befelé -, alkul az új szerkezet? Miféle gazdasági re­form, ahol a munkájából élő ember maradék biztonságérzete is meg­­f­erül­n­­ül? Miféle szabadság­­egyenlőség-testvériség, ahol a me­­lósnak 9214,60 a bruttója, s erre prémium nem jön, hisz csődben van a gyár. De ugyanabban a csőd­ben az egyszemélyi felelős vezető - például a pétiek gyorsan nyugál­lományba pucolt vezérigazgatója - 1988-ban másfél millió forintot keresett, s felvett hozzá egymillió prémiumot Ebből a pénzből már lehet vállal­kozni. Nyitni egy kisüzemet. Hitel­képes az alapító, a bank kölcsönöz. És kipróbálhatjuk, hogy aki a miénket tönkretette, a magáét is tönkreteszi-e nekünk? Állítsátok meg Arturo Uit! Ebben a kilátástalan helyzetben törte át a péti munkástanács a félel­met és a közönyt. Követeli a kor­mánytól, hogy zárolják a Művek vagyonát. Semmit ne lehessen el­adni nyilvános (meghirdetett) ver­senytárgyalás nélkül. Az eladáso­kat a munkások képviselői ellenő­rizzék, nélkülük a munkahelyek (folytatása a 3. oldalon) FÜR LAJOS AGRÁRTÖRTÉNÉSZT JAVASOLJA KÖZTÁRSASÁGI ELNÖKNEK AZ MDF ORSZÁGOS ELNÖKSÉGE Veszélyes korba léptek Cseréljünk levegőt A berlini utca a falpárti vezetők ellen (MTI fotó) Az első vezércikk Lapunkban a próbaszámok után elindul egy tereprajz rovat is. Terep szavunkat egy kicsit erdélyi jelentésében is fel akarjuk eleveníteni. Az odaáti magyar nyelvben a terep nemcsak földterü­letet jelent, hanem az élet egy kicsit összegabalyított voltát is sugallja, ahová kiszállva az embernek el kell igazodnia, ahonnan valamit haza kell hoznia, ahol járva-kelve valamit elő kell mozdíta­nia. A terepen járó erdélyi magyar gyűjt, és a megmaradás ügyét szolgálja. Voltaképpen ez lapunk célja is. Meglátni és megláttatni a min­dennaposban a történelmi folyamatot, a kicsinységben az egyete­mest, és mindezt megmaradásunk műveletébe illeszteni. Soha nem veszíthetjük szemünk elől a legfontosabb sorskérdést: a magyarság európai nemzetként való újra betagozódása csak úgy lehetséges, ha most már az összesség számára nyílik meg a teremtő, méltó emberi élet lehetősége, ha végre megtörténik az, amit eddig csak egy nagy hazugsággal nyilvánítottak megtörténtnek: az egész felsza­badulása. Amióta gyorsan peregnek az események a politika színpadán, a nagy tömegek életfeltételei romlottak. Több a szegény, és riasztóan sok már az elesett ember. Folyik a kiáramlása pénzünknek, eszünk­nek, munkaerőnknek. Kétségbeejtő a közöny és a gyanakvás, amivel egymás tevékenységét szemléljük, mert a valóságos folya­matok, ha lehet, még rejtettebbek és elhazudottabbak, mint ezelőtt, és ennek következtében mindannyian gyanúsak vagyunk egymás­nak. Miközben nő az iszonyatos magárahagyottság, nő a pazarló gazdagság is, és az újgazdag pöffeszkedéshez már nincs is szükség teljesítményre. Az ország kiárusítása és a nemzet vagyonának elherdálása a színfalak mögött zug paktumokkal megy végbe, de vanljmképpen sokaknak van valami sejtése róla, és ez a sejtés egzisztenciális félelmeket szül. Mi lesz velünk? El lehet azt képzelni, hogy ez a gyilkosnak és zsarnokinak meg­ismert hatalom ilyen lágy belenyugvással adja át a helyét a demok­ráciának? Éljük vagy álmodjuk azt, ami történik velünk? Nem szeretnénk abban a színben tetszelegni, hogy mi ezt mind pontosan tudjuk. Nekünk - az MDF nek és a lapja szerkesztőinek - van saját szemléletünk és van némi terepismeretünk, de a látásunk csak annyival lehet élesebb, amennyivel az akaratunk erősebb. Mi igen erősen akarjuk a magyar élet megváltozását. Mi igen erősen akar­juk, hogy az elesett, a mindenből kiszorított magyar milliókból végre valahára emelkedő nemzet váljék, mi igen erősen akarjuk az egyetemes magyarságot és az akárhol élő magyar ember védelmét és az összefogást akár egy magyarért is. Mi ezzel az akarattal látunk, s ez egyben a mi pártlátásunk. A Magyar Fórum csak ebben a mértékben pártlap. A közvélemény ma sokféle befolyás, elhitetés, ösztökélés, és vakítás - fényhatásokkal is lehet vakítani! - együttes nyomása alatt áll. Ezzel szemben kevés a rendteremtésre irányuló szándék. Pedig a demokrácia nem rendetlenség. De sokan félnek a rend és a rend­csinálás emlegetésétől, mert emlékszünk még, hogy a gonosz erők itt mindig a rendcsinálás örve alatt gyilkoltak. Az MDF azonban ki meri mondani: rendteremtés nélkül egyszerűen nem lehet átjutni a szabadságba. A rendetlenség, a zűrzavar a korrupciónak kedvez. A Magyar Fórum ezzel szemben az MDF-nek, a politikai pártnak és a vele párhuzamosan működő szellemi mozgalomnak a lapja, és az értelmes, mindenki számára tisztességes életet nyújtó rend híve. Ellenzéki lap vagyunk? Lehetnénk, ha nem mosolyognánk ezen a kicsit olcsó megnevezésen. Az MDF most ellenzékben van. Hogy holnap hol s miben lesz, az majd elválik. Mi mindenesetre ki akarunk maradni abból az üzletelésből, ami most az „ellenzéki” fogalmával zajlik. Különben is magyar alaptermészetünkből követ­kezik annyi „örök ellenzéki”, amennyi talán már sok is. Tegyük mi most már a hangsúlyt az országépítésre és a jövőre, amit csakis pozitív hozzáállással lehet megteremteni. Mi előre nézünk s bajunk inkább ezzel a saját történelmi hangoltságunkkal van, a magyar össze nem féréssel, már már öngyűlölettel, a magunk azonossága iránti ősi türelmetlenségünkkel. Most még tele vagyunk kétségekkel, de a magabiztos, kacagni is tudó, életkedvében visszazökkent magyar ember képe áll előttünk. Nem kívánunk semmit, ami a másé, de igen erősen ragaszkodunk ahhoz, ami a miénk. És ebbe természetesen beletartozik minden, amit a történelem során mi teremtettünk meg. 1956 szent magyar forradalma megtisztította nemzetünket. A „megbűnhődte már e nép” igéje ötvenhat óta a megmutatta már e nép érvényességére emelkedett fel, s ha ehhez most mai teljesítmé­nyeink, munkánk és történelemalakító készségünk is társul, akkor nekünk már nem kell be vagy átlépnünk Európába, mert újra Európa leszünk. Minden sorunkkal azt akarjuk szolgálni, hogy most végre győz­zön az ’56. november 4 én eltaposott forradalom. Csurka István Ára: 9,60 Ft

Next