Magyar Fórum, 1993. január-június (5. évfolyam, 1-24. szám)
1993-01-07 / 1. szám
V. évfolyam 1. szám KÖZÉLETI HETILAP 1993. január 7. PIACCSATA AZ MDF-PIACÉRT 2. oldal MIT KERES MOLNÁR ÁKOS AZ „ANTISZEMITÁK” KÖZÖTT? 3. oldal KIKNEK JÓ SZINETÁR? 5. oldal MENSÁROS LÁSZLÓ HITE 8. oldal CSURKA-JEGYZET AZ ELPACKÁZOTT MÉDIATÖRVÉNYRŐL 9. oldal HUMÓRUM 10., 11. oldal PARLAMENTI PILÁTUSOK 12. oldal A HETVENÉVES TŐZSDEÜGYÉR 13. oldal A MAGYAR ÚT HÍREI 14. oldal KURUCOK CSILLAGA 20. oldal A MAGYAR FÓRUM FALINAPTÁRA 4. és 7. oldal LESZ-E „BALKÁNI VIHAR”? TERRORISTÁK MAGYARORSZÁGON 6. oldal 6. oldal Közeledvén az 50. évfordulóhoz — a doni katasztrófáról való megemlékezéshez —, itt mutatjuk be Csete György építőművész emlékműtervét, melyet a magyar hadsereg hősi halált halt katonáinak kíván emeltetni. A terv részletei megtalálhatók a Magyar Fórum 1993-as naptárának lapjain, amelyet a 4. és 7. oldalon találnak olvasóink. PÁTOSZ ketten a világranglista élén. Vagy az első helyen, vagy a másodikon, de minden világlap őket emelte élre. A világ legjobb sportolóira szavaztak négy égtáj-szerte, s a nők között két magyar a csúcson. Egerszegi Krisztina, Szeles Mónika. Egy budapesti és egy vajdasági tizennyolc esztendős lány. Tudom, nem illik most lelkendezni, mert könnyen leintik az embert, így aztán nem is képzelem magam elé az amerikai, az olasz, a német újságolvasót, amint rámered a listára: első Hungary, második Hungary... én a berettyóújfalui benzinkúthoz képzelem magamat, 1992 egyik késő nyári estéjén. Erdélyből jöttünk, barátokkal, kis mikrobuszszal, fáradtak voltunk és éhesek. A kútnál szólt a rádió, a benzinkutas kihangosította. Az utolsó másodperceket közvetítette a riporter, a benzinkutas már tudta, hogy Egerszegi Krisztináé az aranyérem, az első barcelonai arany — harmadszor vagy negyedszer hallotta az ismétlést —, de velünk együtt lökte a karját az égnek. Nem tudtunk aztán hirtelenjében megszólalni. Nem tudom, kinek mi villant át a fején, nekem a vízilabdás Dömötör tokiói gólja jutott eszembe — az utolsó másodpercben dobta? —, és szinte egy időben ezzel Balczó András hangját hallottam. Zilált a tüdő, célba érve fulladozott a bajnok, s amikor megkérdezték tőle, mire gondol a győzelem után, ezt lihegte a mikrofonba: „Arra, hogy örömöt szerezhettem ennek az árva kis Magyarországnak ...” Álltunk a benzinkútnál, nehéz volt megszólalni. Nem is szólt senki. A benzinkutas mozdult először, óvatosan, mintha törékeny tárgyhoz nyúlna, lecsavarta a benzintartály sapkáját. * Húszesztendős fém ? Huszonöt? A karácsonyi ünnepek alatt a televízióban az Egri csillagok. Az ifjú Sinkovitscsal, az ifjú Bitskey Tiborral, az ifjú Agárdy Gáborral, az ifjú Somogyvári Rudolffal. Két, két és fél esztendő szitokáradata után, amikor már legszebb szavainkra is fertőzkentek, az Isten és a haza szavakat ajkukra vevő katonák, egymásért meghalni kész szerelmesek. Két és fél évtized csillagháborús szörnyalakjai után, akik szinte már eltemetődtek itt, a Duna két partján, tizenhatodik századi magyarok. Ha kell, káromkodnak, ha kell, imádkoznak. A megrogggyant, magára hagyott vár falairól lepillantanak a síkra, a síkon a tengernyi törökre. Minél többször néznek le, annál több ott alant a pogány. Verekednek mégis. Mit lehet mást tenni? Felrobban a lőporraktár, lenn, a kazamatákban Hegedűs hadnagyék alagutat fúrnak a törökhöz. Annál inkább verekedni kell. Mindegy, hogy melyik esztendőt írjuk, ezerötszázötvenkettőt vagy ezerkilencszázkilencvenhármat. Áll — még áll — egy vár, amelyet lőnek és rohamoznak kívülről és elemésztenének kevülről. Mit lehet itt tenni? Mondom a neveket. Mondani kell őket: a bátrakét, a hősökét, a megtartókét — hadd szikrázzanak fel egünkön az egri csillagok. Mondom őket — nem bánom: pátosszal — a karácsonyi fűmet követő második héten is: Dobó és Mekcsey, Éva és Gergely, Baloghné és Sárközi, a cigány, Kósa Csaba