Magyar Fórum, 1993. január-június (5. évfolyam, 1-24. szám)

1993-01-07 / 1. szám

V. évfolyam 1. szám KÖZÉLETI HETILAP 1993. január 7. PIACCSATA AZ MDF-PIACÉRT 2. oldal MIT KERES MOLNÁR ÁKOS AZ „ANTISZEMITÁK” KÖZÖTT? 3. oldal KIKNEK JÓ SZINETÁR? 5. oldal MENSÁROS LÁSZLÓ HITE 8. oldal CSURKA-JEGYZET AZ ELPACKÁZOTT MÉDIATÖRVÉNYRŐL 9. oldal HUMÓRUM 10., 11. oldal PARLAMENTI PILÁTUSOK 12. oldal A HETVENÉVES TŐZSDEÜGYÉR 13. oldal A MAGYAR ÚT HÍREI 14. oldal KURUCOK CSILLAGA 20. oldal A MAGYAR FÓRUM FALINAPTÁRA 4. és 7. oldal LESZ-E „BALKÁNI VIHAR”? TERRORISTÁK MAGYARORSZÁGON 6. oldal 6. oldal Közeledvén az 50. évfordulóhoz — a doni katasztrófáról való megemlékezéshez —, itt mu­tatjuk be Csete György építőművész emlékműtervét, melyet a magyar hadsereg hősi halált halt katonáinak kíván emeltetni. A terv részletei megtalálhatók a Magyar Fórum 1993-as naptárának lapjain, amelyet a 4. és 7. oldalon találnak olvasóink. P­ÁTOSZ ketten a világranglista élén. Vagy az első helyen, vagy a másodikon, de minden világlap őket emelte élre. A világ leg­jobb sportolóira szavaztak négy égtáj-szerte, s a nők között két magyar a csú­cson. Egerszegi Krisztina, Szeles Mónika. Egy bu­dapesti és egy vajdasági tizennyolc esztendős lány. Tudom, nem illik most lelkendezni, mert könnyen leintik az embert, így az­tán nem is képzelem ma­gam elé az amerikai, az olasz, a német újságolva­sót, amint rámered a lis­tára: első Hungary, má­sodik Hungary... én a berettyóújfalui benzinkút­hoz képzelem magamat, 1992 egyik késő nyári es­téjén. Erdélyből jöttünk, ba­rátokkal, kis mikrobusz­­szal, fáradtak voltunk és éhesek. A kútnál szólt a rádió, a benzinkutas ki­­hangosította. Az utolsó másodperceket közvetítet­te a riporter, a benzinku­tas már tudta, hogy Eger­szegi Krisztináé az arany­érem, az első barcelonai arany — harmadszor vagy negyedszer hallotta az ismétlést —, de velünk együtt lökte a karját az égnek. Nem tudtunk aztán hir­telenjében megszólalni. Nem tudom, kinek mi vil­lant át a fején, nekem a vízilabdás Dömötör tokiói gólja jutott eszembe — az utolsó másodpercben dob­ta? —, és szinte egy idő­ben ezzel Balczó András hangját hallottam. Zilált a tüdő, célba érve fullado­zott a bajnok, s amikor megkérdezték tőle, mire gondol a győzelem után, ezt lihegte a mikrofonba: „Arra, hogy örömöt sze­rezhettem ennek az ár­va kis Magyarország­nak ...” Álltunk a benzinkútnál, nehéz volt megszólalni. Nem is szólt senki. A ben­zinkutas mozdult először, óvatosan, mintha töré­keny tárgyhoz nyúlna, le­csavarta a benzintartály sapkáját. * Húszesztendős fém ? Huszonöt? A karácsonyi ünnepek alatt a televízió­ban az Egri csillagok. Az ifjú Sinkovitscsal, az ifjú Bitskey Tiborral, az ifjú Agárdy Gáborral, az ifjú Somogyvári Rudolffal. Két, két és fél esztendő szitokáradata után, ami­kor már legszebb szava­inkra is fertőz­kentek, az Isten és a haza szavakat ajkukra vevő katonák, egymásért meghalni kész szerelmesek. Két és fél évtized csil­lagháborús szörnyalakjai után, akik szinte már elte­­metődtek itt, a Duna két partján, tizenhatodik szá­zadi magyarok. Ha kell, káromkodnak, ha kell, imádkoznak. A megrogg­­gyant, magára hagyott vár falairól lepillantanak a síkra, a síkon a tenger­nyi törökre. Minél több­ször néznek le, annál több ott alant a pogány. Vere­kednek mégis. Mit lehet mást tenni? Felrobban a lőporraktár, lenn, a kazamatákban Hegedűs hadnagyék alag­utat fúrnak a törökhöz. Annál inkább verekedni kell. Mindegy, hogy melyik esztendőt írjuk, ezeröt­­százötvenkettőt vagy ezer­kilencszázkilencvenhár­mat. Áll — még áll — egy vár, amelyet lőnek és ro­hamoznak kívülről és el­emésztenének kevülről. Mit lehet itt tenni? Mondom a neveket. Mondani kell őket: a bát­rakét, a hősökét, a meg­tartókét — hadd szikráz­zanak fel egünkön az egri csillagok. Mondom őket — nem bánom: pátosszal — a karácsonyi fűmet követő második héten is: Dobó és Mekcsey, Éva és Ger­gely, Baloghné és Sárkö­zi, a cigány, Kósa Csaba

Next