Magyar Hirlap, 1927. november (37. évfolyam, 248-272. szám)

1927-11-01 / 248. szám

x 77U \ ................7..... '............ ■ '..............'.......:..................... r " ' r lOm.,.* *, 10 nut. A PÉLDÁNYONKÉNT | .... OKTÓBERI .Kl­aufi» 'H£LffLm MMIl­B REQENYKEDVEZMÉNYÜNK ..rally badtooj / §T| j|| M || M || I| W m FOUCHARDIERE-CELVAL Ä ssS.ls. IlJj II IL| II * ŐNAGYSÁGA **•»»»» IJUL JLjiUh ____,vezet___ A Halottak előtt „Temetni, azt tudunk“ — mondja a gúnyos, keserű szállóige és mi hozzá tehetjük, hogy eltemetni sem tud nem­zet igazabban, alaposabban, mélyebben, mint a magyar. Halottak napján ki­gyulladnak a sírok, de a kegyeletes illu­­mináció nem abból a lángból táplálko­zik, amely a nagy hazafiak, útmutató szellemek szívét és agyát hevítette. A mauzóleumok előtt kötelességszerűen megjelenik a Frázis és a Páthosz, mind­kettő hivatalos szónoka az elváltozott, óvatos utókornak, amely kénytelen ün­nepelni, de nem akar az ünneppel saját­maga ellen bizonyítékokat szolgáltatni. Minden elmondható, ami zengzetes a magyar politikai retorika szólamkincsé­ben, csak az a két-három exakt tény nem, amiért a mauzóleumok lakói él­tek, esetleg meghaltak. Néhány év előtt éppen boldogult Nagyatádi Szabó István vezetésével vo­nultak ki a kisgazdaképviselők Kossuth Lajos sírjához és egy ország keserű két­kedése mellett hangzott el a szó: Győz­zél Kossuth! Az országban ugyanakkor mindannak az ellenkezője történt, ami­vel Kossuth Lajos meg akarta váltani a magyar népet. Valahogy ez történik va­lamennyi sír előtt; a hivatalos magyar emlékezés sajátságos módon jogot for­mál a gyertyagyújtásra azok előtt az „emlékjelek“ előtt is, amelyek kemény, merev vádpontok az egész mai magyar berendezkedés ellen. Lehet, hogy ez a pietás jóhiszemű, lehet, hogy a szofizma támasztja alá, amely szerint a szabad­ságért és jogokért lángoló nagyok ma máskép gondolkodnának és cselekedné­nek. Ám akárhogy is van, végeredmé­nyében akaratlan demagógiába esnek mindazok, akik hangszálakat rezegtet­­nek olyan egyéniségek sírja előtt, akik fölött, ha ma élnének, legföljebb ügyé­szek tartanának szónoklatot. Ez a hét Kossuth hete: ma a halott Kossuth sírja fölött lobban fel a kandelá­ber lángja, egy hét múlva áll a szobor a magyar törvényhozás háza előtt, ám akár a temetőben, akár a szobor előtt ébresztgetik, egyelőre feltámaszthatatla­­nul el van temetve. Teste soha idegenebb nem volt a magyar földben, szelleme soha otthontalanabbul nem kószált, mint amikor örökre forró eszméit a hideg márvány merev ünnepélyességébe paci­­fikálják az ország fővárosában. Ha Szé­chenyi megálmodta a sokhídú Dunát a palotasorokkal, Kossuth is álmodott ma­gyar parlamentről, magyar népképvise­letről, magyar demokráciáról. Ez az álom éppen akkor esik legtávolabb a megvalósulástól, amikor a magyar par­lament elé állítják a sarokba, mint aki mindennek ellenére mégis csak rossz fát tett a tűzre. A mauzóleum alatt Kossuth teste nyugszik, a szobor alatt Kossuth szelleme pihen — egyelőre feltámasztatlanul. Kik támasszák fel, ma, vagy egy hét múlva?? Talán a mai kormány, vagy a mai fő­város orátorai? Vagy talán a „gyüldei“ ifjak, akik csak a szabadságot korlátozó, egyenlőséget megcsúfoló, testvériséget megbontó törvényekért és jelszavakért tudnak lelkesedni? * Deák sírja előtt várjon mit fog recsegni a páthosz? A bölcs előtt, aki a Forintos Györgyök elől, a választási terror elől elvonult a kehidai kúriára és előbb nem jött elő, amíg az erőszak, a bor és a pénz gyengébb nem lett a meggyőzésnél, az érvnél, az igazságnál. A bölcs előtt, aki felirati javaslatában nem azt bizonyí­totta a nemzeti élet ellenségeinek, hogy a magyar nép éretlen az önálló állami életre, hanem plasztikussá tette nagy­szerű alkotó tulajdonságait? Akik a ma­gyar nép politikai éretlenségének fallu­­mával alapozták meg a kiváltságosok uralmának jogosultságát, mit mondanak Deák sírja előtt, aki, ha élne, sehogy sem értene meg egy konzervatív nacionaliz­must, amely saját nemzete kiskorúságá­val motiválja történelmi hivatását? És mit beszélnek Eötvös József sírja előtt, aki emlékjelül „eszméi győzedel­­mét“ kérte az utókortól? A nagylelkű állambölcselet, amely a hazát csakugyan polgárai édesanyjának álmodta, a tár­sadalmi és felekezeti egyenjogúság — sohasem volt bukottabb, elvetettebb eszme, mint manapság. És — mit mondanak gróf Tisza István kriptája előtt? Vájjon van-e igazi közük hozzá, aki, ha valaki, egyetlen igazi tradíció-forrása a konzervatív na­cionalizmusnak? Bennünket életében egy világ választott el tőle — de ők, ők még távolabb esnek gróf Tisza István­tól, mint mi a szenvedélyek legvadabb hullámzása idején. Mi gróf Tisza István emberi tulajdonságait, államférfim nagy­ságát, fanatizmusának feltétlen tisztes­ségét és jóhiszeműségét még akkor is elismertük, amikor politikáját károsnak és veszélyesnek éreztük! Ám hol lehet fölfedezni ennek az emberi és állam­­férfiúi nagyságnak, tisztességes fanatiz­musnak és fanatikus tisztességnek ta­nító erejét és hatását azokban, akik po­litikája örököseinek vallják magukat? Tisza István a forradalmi zabolátlan­­ság első pillanatainak esett áldozatul. Ám a forradalom józanabb ajkairól nyomban elhangzott az óhaj: Vajha a magyar demokráciának lenne Tiszához hasonló erős, puritán és meggyőződésé­hez halálig hű vezére. S ma azt mond­juk: vajha a mai Magyarországon Tisza Istvánnak lehetnének ellenzéke azok, akik nem a konzervatívizmus, hanem a demokratikus fejlődésben látják a magyar nép jövőjét, erejét, egyéni­ségét, Jasza István szenvedélyeket szabadított fel és szenvedélyeket tá­masztott maga körül, alakja még túlsá­gosan közel van ahhoz, hogy igazi tör­ténelmi jelentőségét pontosan meg le­hetne állapítani. Életében nem írtak róla memoárokat és kilenc év után is hiány­zik a teljes és elfogulatlan Tisza­essay. Ám kétségtelen, hogy nyílegyenes úton haladt, hittel, tiszta kézzel és a saját maga módján értelmezett alkotmányos­ság szellemében védelmezte utolsó le­­helletig a régi Magyarország bástyáit. Az a sereg, amely e bástyák mögé tele­pedett és a régi, nemes, mohos falakat megtoldta a háború utáni friss és mohó reakció várövével — nem sokkal több joggal gyújthat szövétneket Tisza sírja fölött, mint Kossuth mauzóleumán. • Halottainkat tehát nem csak szépen temettük el, de alaposan eltemettük. Azok, akik e sírokhoz igazi joggal, igazi örökösökként közeledhetnének, kevesen vannak s csak az esti homály leple alatt lopóznak a hivatalos cécók hamar kihűlt helyére. Kevesen vannak, de ők azok, akiknek Ady Endre üzeni a szé­kely fejfa alól. „Őrzők, vigyázzatok a strázsán.“ Nagy küzdelem folyik a történelem átírásáért, hogy Lipót császár legyen a hős és ne Rákóczi - mondotta Ravasz püspök a reformáció emlékünnepén Raffay püspök szerint a nemzet életérdeke, hogy a különböző felekezetek testvéri kezet nyújtsanak egymásnak A reformáció emléknapjának az ünnep­ségei már vasárnap megkezdődtek és a fő­városnak mintegy harminc különböző he­lyén volt ünnepség. Ezek közt a kelenhegyi evangélikus nőegyesület emlékünnepélyén Herrmann Miksa kereskedelmi miniszter, az egyházközség felügyelője tartott beszédet, melyben a polgári egyszerűség, a hazaszeretet és az emberszeretet szükségességét hang­súlyozta. A Bethlen Gábor-, a Magyar Calvin- és az Országos Luther Szövetség rendezésében hétfőn este folyt le a Vigadóban a buda­pesti protestáns társadalom ünnepe, ame­lyen részt vettek a luteránus világkonvent Budapesten időző tagjai is. Barla-Szabó Jó­zsef országgyűlési képviselőnek, a Bethlen Gábor Szövetség társelnökének megnyitó beszéde után Persson, a svéd evangélikusok kiküldötte üdvözölte a magyar protestan­tizmust, majd Ravasz László református püspök tartotta meg ünnepi beszédét. Ismertette a reformáció lényegét és igazságait és hangsúlyozta, hogy ebben az országban a magyarság és protestantizmus egyet jelentenek. — Csodálkozom azon, — mondotta a püspök —, hogy vannak protestáns embe­rek, akik egy gyönge pillanatban képesek odadobni őseik hitét, reverzálist adnak és megtagadnak egy szenvedésteljes múltat. Fel kell említeni ezt, mert most nagy küzdelem folyik a magyar történelem átírásáért, azért, hogy Lipót császár legyen a hős és ne Rákóczi, hogy kiderüljön, hogy a reformáció és a protestantizmus csak szégyenteljes kalandja volt a magyar géniusznak és am­i ezzel összefügg, az mind destrukció, torzítás, sötétségben botorkálás, kínzó át­menet, amelytől meg kell szabadítani a ma­gyart. Vigyázzanak: a legrettenetesebb játék egy nemzet ideáljait megölni ! Több alkalommal szakította meg Ravasz püspök beszédét a viharos éljenzés, amely nagy erővel nyilatkozott meg akkor is, ami­kor a felekezeti békéről száll. — Ha az a kemény harc, amelyet köz­­nyelven felekezeti békének szoktunk ne­vezni — folytatta Ravasz püspök­­— csak annyi volna, hogy kik üljenek a miniszteri székekben, mennyi legyen ennek vagy annak az államsegélye és a keresztet kívülről vagy belülről viseljük-e, ez igazán olyan játék volna, amely nem érné meg a fáradságot. Nem hiszem, hogy komoly lélek ne hal­laná itt egy rettentő földalatti vihar dü­börgését, a hitetlen kapitalizmus küz­delmét a hitetlen kommunizmussal. Ebben a nagy ellentétben kielégítő feleletet egyedül Krisztus ad, mert olyan világban élünk, ahol egyesek dőzsölnek akkor, mikor ezrek ártatlanul elpusztulnak. Ezt látni kell, ezt meg kell mondani. Ne vessük most egy­más szemére, melyik a konzervatív és me­lyik a forradalmi, hiszen némelykor inkább teremt forradalmat a gonosz ancien régime, a konok mara­­diság, viszont nem minden szabadelvűség üdvös, mert van a sátánnak is szabadelvűsége és progressziója. Egy jól rendezett társadalom­ban pörölhetnek azon, hogy minek tartják egymás papját és hogy embernek vélik-e egymást vagy miegymásnak, ma azonban ilyesmi egy megfeledkezett világ rettentő fényűzése és játéka. Percekig tapsolta és éljenezte az ünnep­ség közönsége Ravasz püspököt és jó időbe tellett, míg Raffay Sándor evangélikus püspök megkezdhette ünnepi beszédét. — Fáj nekünk — kezdette a püspök —, hogy ebben a szerencsétlen, megtiport ma­gyar hazában napról napra romlik a feleke­zeti békesség és nincs olyan erő, mely a romlást megállítja. Megemlítette ezután Raffay püspök, hogy az idei római katolikus nagygyűlésen szin­tén elhangzottak megértést kívánó kijelen­tések. Hangsúlyozta, hogy a magyar pro­testánsok nyugodtan és békében akarnak élni és a nemzet meg a társadalom érdeké­ben együtt dolgozni.­­ A nagy katolikus püspök Pannonhal­mát és Debrecent összekötő aranyhídja —­ folytatta Raffay — köddé foszlik, ha csupán ünnepi szónoklat marad. Volt már egyszer a felekezetközi békességnek egy erős arany­hídja, a Lambruschini-féle excepció, amely a vegyes házasságokról szólott. Ezt az arany­hidat a Corpus Juris Canonici lerombolta. Újra fel kell építeni a felekezetközi békességnek a hídját, mert a katolikusoknak meg kell érteniük, hogy egyetlen önérzetes ember sem tűrheti el, hogy tisztes házasságát, melyet Isten és az állam törvényei szerint megkötött, bárki, bármi címen ágyasságnak s az ebből a viszonyból származó gyermekeket fattyai­nak nevezze. Itt van a felekezetközi viszony­nak károkozó bacillusa. A nemzet életérdeke, hogy a különböző felekezetik testvéri kezet nyújtsanak egymásnak. Raffay püspök beszédét lelkes ujjongással köszöntötte az ünneplő közönség. A régi képviselőházban is ünnepség volt a reformáció évfordulóján. A Bethlen Gá­bor-, a Magyar Calvin- és az Országos Luther-Szövetség rendezte ezt az ünnepet, amelyen Jörgensen Alfréd dán egyetemi ta­nár volt az ünnepi szónok, aki azzal fejezte be előadását, hogy szeretné, ha Dánia és Magyarország között szorosabbra mélyülne a viszony. Utána Imre Sándor egyetemi ta­nár a protestantizmus mai feladatairól tar­tott beszédet, Tóth István a Bethlen Gábor Kör, Thomka István pedig a Bethlen Szövet­ség nevében szólalt fel.

Next