Magyar Hirlap, 1928. április (38. évfolyam, 76-98. szám)

1928-04-01 / 76. szám

7­ 7/ 24 FILLÉR FEXER * PE­SSKeKr . ............................. —------- I MUJRICE MAORI­: m huJ* 1 lUllíli Mii NTsTli 11GRIS T1TKA ÄSS Ä Ilii 11 El MAGYAR HÍRLAP «■««USE» ÁPRILISi regénykedvezménye Macchiavelli vagy a Láthatatlan Diktátor írta: ZSOLT BÉLA Olvasom, hogy egy kitűnő olasz tu­dós, a renesszánsz búvára, Dante szim­bolikájának megfejtője, holnap Macchia­­vellit magyarázza és ünnepli a renesz­­szánsz-kultuszt ápoló Corvin Mátyás Tár­saság-ban. Az „Államtitkár“ halálának decemberben volt a négyszáz éves for­dulója és a vasárnapi előadás bizonyára igen illetékes eszközökkel ébreszti szá­munkra a Cinquecento e notórius, gyű­löletes és félreismert zsenijét. Nicolo Macchiavelli kétségkívül a legmegbélyeg­­zettebb név volt az irodalomtörténetben, amíg csupán a Principe és a Livius­­kommentár cinikusoknak és kegyetlenül erkölcsteleneknek tetsző adataiból kö­vetkeztettek jellemére. A fejedelmi, dik­­tátori hatalom „használati utasítása“ va­lóban mentes az álszenteskedéstől és a mai értelmű eszményiségtől. Rideg, praktikus tanács, nem frappáns tételek formájában, hanem tapasztalati alapon. Nicolo Macchiavelli hosszú ideig szoros összeköttetésben állott Cesare Borgiával, „a szörny“-nyel, aki azonban mégis leg­közelebb vitte Itáliát az egységhez és a gyülevész olasz bérharcosokból győzel­mes hadsereget szervezett. Nicolo Macchiavelli, holott republikánus és de­mokrata volt és börtönbe, kínpadra ke­rült meggyőződéséért — Itália egysége és szabadsága gondolatának szolgálatá­ban megvetette annak a központi hata­lomnak empirikusan felépített elméletét, amelytől a nagy nemzeti cél megvalósí­tását várta. . Hogy e cél eszközeinek meghatározá­sában és javallásában nem volt finnyás, nem Macchiavelli egyéni erkölcstelensé­géből, hanem kora iránt való őszintesé­géből és céltudatosságából ered. A kö­zeli utókor bizonyára többre értékeli, a távoli utókor viszont hamarabb elfe­lejti, ha Castiglione módjára megrajzolja az Udvari ember etikailag idealizált portréját. Macchiavelli azonban nem ambicionálta, hogy V. Károly kora egyik legtökéletesebb lovagjának tartsa. Diplo­mataként megfordul az olasz fejedelem­ségek és a transzalpin királyságok ud­varaiban, bőven nyílik tehát alkalma és módja, hogy kitapogassa az uralkodó eszmények, pápai, királyi és császári devizák mögöt rejtőzködő reális ténye­zőket. Macchiavelli Principerje szerint az uralkodás csakugyan a helyesen alkal­mazott színlelés, a szuverén ámítás és ha­zugság, a szerencsével való bánni tudás és az idejében alkalmazott kegyetlenség művészete. * „A jogtalanságokat egyszerre kell vég­hezvinni — tanácsolja —, hogy rövid ideig kevesebbet ártsanak, a jócselekede­­teket apródonként, hogy jobban gyümöl­csözzenek.“ „Abból, ami nem a tied, sem alatt­valóidő, könnyen lehetsz adakozó, mert másokéból adakozni nem okoz lázon­gást, sőt inkább magadhoz fűz, a ma­gadéból költeni, ez az, ami megöl.“ „Nem teheti és nem is szabad egy fejedelemnek megtennie, hogy hűséget tartson, ha ez kárára van és a helyzet megkívánja, hogy szavát megszegje. Sohasem hiányoztak egy fejedelemnek hiteles okok, amelyekkel hűtlenségét kiszínezze. Ezt a szerepet azonban ügye­sen kell játszani, nagy tehetőnek és lep­­lezőnek kell lenni. Az emberek különben oly buták és annyira engedelmesek a mindennapos szükségnek, hogy az, aki félre akar valakit vezetni, mindig talál olyant, akit félrevezethet.“ „Kétségtelen, hogy a szerencse leg­alább felényi befolyással van cseleke­deteinkre és csak azt engedi meg, hogy a másik felét kormányozzuk magunk vagy még annyit sem.“ * Ezek az idézetek valóban azt bizonyít­ják, hogy Nicolo Macchiavellinek nem voltak illúziói a fejedelmi hatalom er­kölcstanáról. De vájjon lehettek-e illúziói annak, aki a Cinquecento Itáliájában po­litizált és Borgia Cesare udvarában ta­nulta meg, hogy kell százada emberei felett a főhatalmat gyakorolni, hogy kell barátokat szerezni és barátoktól, ellen­felektől megszabadulni? És lehettek-e illúziói egy korban, amelyben ezek az alapelvek szükségszerűen alakultak ki, a középkor szinte teokratikusan szerve­zett rendje alól felszabadult egyéni ambíciók nyomán? Az isteni jog után az emberi jog, az Isten kegyelméből való fejedelem után a saját tehetségéből, el­szántságából, gallásnélküliségéből hata­lomra jutó s nem küldetésében, hanem saját erejében hívő szuverén individuum. A renesszánsz hőse, az egyház közössé­gében feloldódott egyén után — az em­beri erejéből uralomra termett és ural­kodni képes egyén. Macchiavelli meg­mutatta tengelyét egy történelmi kategó­riának, mely az előzőhöz viszonyítva, minden erkölcstelensége mellett is több szabadságot, szélesebb lehetőségeket te­remtett, mert a középkor nyomasztóan zárt, merev egységének mindenhatóságát megtörte az ember egyéni erejével. Ez a humanizmus szociológiája, a renesszánsz forradalmi c­appja volt az ember felsza­badulásának és mert forradalmi volt, nem lehetett mindig erkölcsös és eszté­­tikus. Macchiavelli tanai azonban kora közvéleménye előtt nem voltak olyan visszataszítóak, mint például a XIX. szá­zad szemében, mely már nem a felsza­badult egyén, hanem az egyéni abszolu­tizmus alól felszabadulni vágyó társada­lom szempontjából vizsgálta tanításait. Ám az egyén felszabadulása szükség­­szerű előzménye volt a szélesebb társa­dalmi felszabadulásnak,­­­ és a re­nesszánsz avatta először emberi joggá az emberi sors intézésének mindeddig el­vont privilégiumát. * Ez az egyéni jog integrálódott három évszázad során, amíg a francia forrada­lomban osztályöntudattá, osztályok ön­tudatos jogává jegecesedett. Hogy a félre­magyarázott macchiavellizmus közben és mindmáig is undok eszközzé vált a zsarnokok használatában, nem csök­kenti Macchiavelli érdemét, aminthogy értékét növeli, hogy művéhez kora igazi élményét — nem hazugságait és erkölcsi közhelyeit vette anyagul. „E munkában vannak tévedések — mondja Macaulay, — ezek a tévedések azonban olyanok, amelyeket író Macchiavelli helyzetében nem kerülhetett el. Politikai vázlatában jobban átgondolta az eszközt, mint a célt. A nagy elv, hogy társadalmak és törvények csak a magánboldogságok összegének növelése végett léteznek, nincs eléggé elismerve.“ Ünnepelni, értékelni, magyarázni te­hát lehet, érdemes, sőt szükséges Macchiavellit, aki vígjátékírónak „jobb a legjobb Goldoninál és nem sokkal ma­rad a legjobb Moliére mögött“, aki bé­kés természete mellett eredeti és nagy­­tájékozottságú hadászati művet írt és klasszikusa a világos és tömör kifejezés módjának. Történelmi jelentőségét, iro­dalomtörténeti nagyságát ma már csak a tájékozatlanság magyarázza félre,­­ de a hatalom gyakorlásának tudományá­ban leckét venni tőle időszerűtlen és csak ideig-óráig vezethet célhoz. Macchiavelli a diktatúra élettanát írta meg és ez az élettan nem sokat fejlődött négy évszázad alatt. Ma is a Principe elvei maradtak legfőbb törvényei. Az egyéni jognak ez a brutális túltengése azonban ma már szemben áll millió és millió egyén öntudatos hitével saját sorsa intézésének jogában. A diktátor mellett van egy másik diktátor, a láthatatlan diktátor, ahogy a Macchiavellihez viszo­nyítva, bizonyára naiv Coudenhove- Calerghi a „választót“ nevezi. Európa nagyobb, fejlettebb, gazdagabb és szerve­zettebb részén ez a láthatatlan diktátor parancsol és uralkodik. Franciaország­ban, Németországban éppen most lesik visszafojtott lélekzettel, hogy fog rendel­kezni a láthatatlan diktátor béke és há­ború, élet és halál fölött. S az egész vi­lág abban reménykedik, hogy ez a nép­milliókból alakult szuverén eleget tesz a nagy elvnek, amelyet Macaulay Macchia­velli műveiben nélkülöz: a társadalom és a törvény a láthatatlan diktátor jóvol­tából a magánboldogság összegének nö­velését fogja szolgálni. Négyszáz évvel Macchiavelli halála után végsőkig kiélezetten áll a harc a látható és a láthatatlan diktátorok kö­zött. A Választó és a diktátor mérkőzésé­nek kimenetelétől függ, hogy az emberi­ség megteszi-e előre azt a lépést, amely­­­iyel Macchiavelli előbbre lendítette kora társadalmát. A „Royal Oak“ angol hadihajón történtek miatt indított hadbírósági tárgyaláson végre kiderültek a titokzatos okok, amelyek a Daniel korvettkapitány elleni eljárás meg­indítását eredményezték Londonból jelentik a Magyar Hírlapnak. Dániel korvettkapitány perének tárgyalása az egész közvéleményben nagy érdeklődéssel találkozik, már csak azért is, mert a had­bíróság tárgyalását az Eagle repülőgép­­anyahajón tartják meg. Az eddigi megálla­pítások szerint a Royal Oak hadihajón be­következett viszályok alábbi okokra vezet­hetők vissza: 1. A tenger erős hullámzása miatt nem a hajó jobboldali kötélhágcsóját, hanem a bal­oldali kötélhágcsót bocsátották le a tenger­nagy érkezésekor. Ez a hajóetikett súlyos megsértése, holott valamennyi állam hadi­tengerészetében nagyon sokat adnak az illemszabályokra. A tengernagy emiatt úgy az első tiszt, mint több más jelenlévő halla­tára azt a kijelentést tette, hogy a hajó nem méltó arra, hogy vezérhajó legyen. Ezután leeresztették a jobboldali kötélhágcsót s a tengernagy elhagyta a hajót. Az első tiszt megállapította, hogy a tengernagy viselkedése miatt a fegye­lem a hajón igen meglazult és az esetről jelentést kell tennie. A jelentést azonnal meg is szövegezte és felolvasta tiszt­­társainak. 2. Egy estély alkalmával, amelyet a hajón tartottak, a tengernagy kijelentette a hajó zenekarának karmestere előtt, hogy a zenekar teljesítménye nem egyéb zenebonánál, amely csak a fület bántja és azután jazz-band-et hozatott. Emiatt a karmester rögtön beadta lemondását. 3. A tengernagy azzal vádolta az első tisz­tet, hogy egy estély alkalmával, amelyet ugyancsak a hajón tartottak meg, nem gondoskodott elég táncosról a höl­gyek részére és elmulasztotta a tisztek egy részét bemutatni azoknak. Mindkét esetben alantas tisztek előtt tett emiatt szemrehányást az első tisztnek. A ten­gernagy által használt kifjezések kétségte­lenül olyanok voltak, hogy nemcsak a sor­­hajóparancsnok állt az első tiszt pártjára, hanem még a hajó lelkésze is. A háborút, mint a nemzeti politika eszközét elítélik - ezt kell kijelentenniök Brian­d szerint a háborúellenes egyezményt aláíró hatalmaknak Párizsból jelentik. Ma tették közzé Briand külügyminiszternek Kellog amerikai állam­titkár javaslataira adott válasz jegyzékét. A jegyzék elején Briand annak a reményének ad kifejezést, hogy az ebben az ügyben ed­dig lefolytatott levélváltásnak egyszer mégis gyakorlati eredménye lesz. A francia kor­mány mindig azon az állásponton volt, hogy a kétoldalú háborúellenes szerződés sokkal elfogadhatóbb, mint a többoldalú, mert ez utóbbinak végrehajtása rendkívül nagy ne­hézségekbe ütközik. Ezzel kapcsolatiban Briand ismét emlékezetébe idézi az amerikai külügyi államtitkárnak azt a havannai kon­gresszuson elfogadott határozatot, amely a támadó háborút elítéli. Egy második hatá­rozatában a kongresszus már általában a háborúról is elítélően nyilatkozik, de ez a határozat csak előkészítő irat egy esetleges pánamerikai döntőbírósági szerződésnek. A francia kormány mégis hajlandó el­fogadni az amerikai javaslatot, de csak azzal a feltétellel hogy az ebben válla­landó új kötelezettségei nem állnak el­lentétben a múltban kötött egyezmé­nyekkel. Briand szerint a francia kormánynak há­rom fentartást kell a javaslatok elfogadá­sához fűznie: az egyik az, hogy a több­oldalú háborús szerződésnek egyetemesnek kell lennie, azt valamennyi hatalomnak alá kell írnia és ha az abban vállalt kötelezettségeket valamelyik szignatórius hatalom megszegi, akkor ezzel a többi hatalom kötelezettségei megszűnnek a szerződésszegő hatalommal szemben. A harmadik fentartás az, hogy ha

Next