Magyar Hirlap, 1928. június (38. évfolyam, 123-146. szám)

1928-06-01 / 123. szám

Mai számunkbae közöljük a teljes heti rádió műsort 10 FILLÉR lOmXÉ* “aSÄiJsar* j| •orffrf |f \*||f jW ^1»^ tolvajok I ILI ff ||Jj|I !f\\ ,A".0SS Sí IV I i II ||Hr^ II wLJJ magyar hírlap Ä ck^imfa«g:6ntkaÄk szelTéD7 JUfJL júniusi Hármas kis tükör Az első tükörbe belenéz a kormány­­párti abszolutizmus és mi néz vissza rá az ezüstös lapról? Vass József népjóléti miniszter jelen­tős javaslatának, az aggkori és rokkant­sági biztosításnak tárgyalását kezdte meg a Ház. A legelső szónokok között volt Kéthly Anna, ez a csendes szavú, nagyon rokonszenves, tanult, képzett szociáldemokrata képviselő, aki a fino­mabb és gyengébb női szemek pillantá­sával vizsgálja a társadalmi betegségek bacillusait, a szociális sebek hegedését ,vagy gennyedését. Kéthly Anna termé­szetesen talált kifogást, hibát s nem írta alá Vass József javaslatának min­den szavát. Mégis, mikor szavazásra ke­rült a sor, elfogadta a javaslatot ezekkel a szavakkal: „Elfogadom a javaslatot a részletes vita alapjául, mert magunknak foga­dom el.“ Ha a kormánypárt hevesebb debatte­reit hallgatja, vagy a temperamentumo­­sabb kormánypárti lapok cikkeit ol­vassa a jóhiszemű olvasó: azt kell hin­nie, hogy a magyar parlament ellen­zéke csupa üvöltő dervisekből, csupa gyilkot váró brávóból áll, akik halált süvöltenek a kormány fejére akkor is, ha a nemzetet menti meg heroikus cse­lekedetével. És lám. Míg a kormánypárt valóban el nem fogadna kezdeményezést az el­lenzék kezétől és vita nélkül utasít el baloldali javaslatot, addig a parlamen­táris, félkörnek balszélén álló szociál­demokrata párt szónoka elfogadja a kormány javaslatát, mihelyt talál benne hasznos és jó intézkedéseket, mihelyt látja, hogy a törvény haszonra lesz. In­kább átadja részlet-aggodalmait az idő­nek: mutassák meg az évek, mi a hiba, de még csak elvi akadályt sem támaszt a javaslat elfogadásának útjába. ♦ A másik tükörbe a szociális igazság­­osztás néz. Visszamered rá döbbenetesen néhány szám és egy rettentő tanulság, megint csak Kéthly Anna beszédéből. A nem-köztisztviselői rétegek elhagya­­tottságáról beszélt, mikor közbeszólt egy hang a jobboldalon: Miért nem biztosít­ják magukat az emberek? S erre Kéthly Anna felolvasta, hogy milyen ellátásban részesülnek azok, akik fáradt éveiket a magántisztviselők nyugdíjintézeténél próbálták biztosítani. Egy hatvankét éves nyugdíjas havi 2 pengő és 50 fillért, hatvanöt éves 3 pengő 16 fillért, hetvennégy éves 3 pengő 85 fillért kap. A legeslegmagasabb nyugdíj, mely a legkedvezőbb és legszerencsé­sebb körülmények kegyéből jár: kerek 6 pengő. Két pengő, három pengő, hat pengő: cserébe az aranykoronákért, melyeket évek hosszú során takarított meg szűkös keresetéből a magántisztviselő. Két pengő, hat pengő: szörnyűségesen kevés pénz — nem is pénz. Három pengő, hat pengő egy hónapra: a legveszedelmesebb puskapor a szociális elégedetlenség hor­dójában, vak és botor igazságtalanság. Három és hat pengő, mert az intézet nem tud fizetni, mert az intézet hadikölcsönbe fektette jelentős tőkéjét csakúgy, mint a többi nyugdíj- és önbiztosító intézetek, házát adta el, telkét adta el, hogy hadi­­kölcsönt vehessen érte s most itt áll kol­dusnál is szegényebben, vacogva, ha­lál­ra váltan. Hát hol marad velük szemben a szociális igazság, mely viszont azok szá­mára, akik hadikölcsön helyett az el­kótyavetyélt ingatlanokat megvették, most a háziurak százpercentes arany­érdekeit tartja legelőbbrevalónak s a hadikölcsönön tönkrement ősjegyzőt még az aranylakbér kibírhatatlan terhének is alája löki?­­ % A harmadik tükör a hivatalos finánc­politika igazi arcát mutatja. A pénzügy­miniszer áprilisi jelentése kétszázezer pengővel több bevételt mutat az előirányzatnál. A fővárosi adóhivata­lok négy millióval több bevételről szá­molnak be, mint tavaly ilyenkor. A gazdasági szanálás egyetlen eszköze: az adó. Jó gazdasági politika: emelni az adókat, emelni a végkimerülésig, vagy hagyni a­­ztat, lehetetlenül magas szin­ten, ami lényegében nem különbözik az emeléstől. Legyen szabad nyugodt lelkiismeret­­tel, a gáncsoskodásnak vádlehetősége nélkül megállapítanunk: ez nem poli­tika. Ezt a legegyszerűbb könyvelő el tudja igazítani. Ehhez csupán az kell, hogy­ összehasonlítsuk a bevétellel a ki­adások rovatait s minthogy a kiadásokat csökkenteni nem tudjuk, emeljük a be­vételeket a legszimplább módon, az adó­­száf megfeszítésével. Közben fölöslegek gyűlnek, adóala­nyok hullanak el. A szanálás stabilitása meg nem rendül. És nem rendül meg a bizalom sem a kormányzat iránt. Mert a nyíltszavazásos bizalomnak az éppen legkitűnőbb tulaj­donsága, hogy sem tényektől, sem ese­ményektől nem befolyásoltatja magát. Oly szilárd, mint a csillagok rendszere.­Ezért nem kell a titkos választójog. Szovjet-Oroszország gazdasági hely­zete mind katasztrófálisabbá válik és Moszkva urai ezen a parasztok kiszipolyozásával próbálnak segíteni Dühöng az infláció, a pénz értékének felére csökkent, a parasztok „ezüst virsliikbe“ rejtik az ércpénzt, a hatóságok kíméletlenül rekvirálnak és Sztálinék teljesen szakítottak az eddigi gazdasági renddel (A Magyar Hírlap rigai tudósítójától.) Az orosz gazdasági krízis kezd egészen kró­nikussá válni és alkalmasint erre vezethető vissza a kormány ingadozó belpolitikája is. Ellentétben a nyugateurópai államokkal, ahol a gazdasági krízisek többnyire időleges dekonjunktúrák következtében állanak be, az orosz politikai és gazdasági krízisnek olyan mélyen járó, komoly okai van­nak, amelyek nem szüntethetők meg az egész kommunista szociális rendszer megváltoztatása nélkül. Az egyik fő oka a jelenlegi orosz gazdasági krízisnek az, hogy a szovjet túlságosan gyor­san fogott hozzá az ország indusztrializálá­­sához és óriási tőkére volna szükség a gyár­telepek felépítésére, a régi üzemek javítási munkálataira és a konstruktív munkára, miután pedig ezek felett a tőkék felett a szovjet nem rendelkezik, a gazdasági krízis csökkenésével most már a legoptimistább szovjetvezérek sem számolnak. Másik oka az orosz gazdasági krízisnek az, hogy a jelenlegi ipari szervezet működése olyan drága és a termelés olyan kicsi és annyira nem gazdaságos, hogy a szovjet ipara nemcsak, hogy nem járulhat hozzá a maga erejéből a tőkeképződési folyamathoz, hogy azután az így felgyülemlett tőkéből folytassák tovább az indusztrializálási fo­lyamatot, amit a bolsevista nemzetgazdák hirdetnek, hanem egyre több és több pénzre van szükség még a jelenlegi iparágak fen­­tartására is. A szovjet nem operálhat kül­földi kölcsönökkel, mert senki sem hitelez a bolsevista államnak és így az egyetlen nyitva álló lehetőség Moszkva urai előtt az volna, hogy a belföldön próbáljanak pénzhez jutni. Itt elsősorban a földművelő parasztság jö­hetne számításba, azonban a parasztok semmiféle hajlandóságot nem mutatnak arra, hogy Moszkva se­gélykiáltásait meghallgassák és megta­karított pénzüket nem viszik sem a ta­karékpénztárakba, sem pedig államköl­­csönökbe nem fektetik, kivéve, ha erre szuronnyal kényszerítik őket. Oroszországban ismét infláció van és a pénz értéke a felére csökkent Moszkvában néhány év előtt konjunktúra­vizsgáló intézetet állítottak fel a pénzügyi népbiztosság mellett és az orosz kon­junktúravizsgáló intézet szenzációsan érde­kes megállapításokat tett az 1926—27-es pénzügyi évekre vonatkozólag. A jelentés elsősorban azt mondja, hogy a jelenlegi kö­rülmények között nem szabad tovább foly­tatni az iparfejlesztést mindaddig, míg ma­gában az országban nem gyülemlenek fel olyan fölösleges tőkék, amelyek ezt lehetővé tennék. A jelentés nyíltan kimondja, hogy azok az óriási összegek, amelyeket a szovjet az ország indusztrializálására fordított, bur­kolt infláció útján kerültek forgalomba. Az orosz konjunktúravizsgáló intézet a hivata­­los körök cáfolata ellenére is határozottan kimondja, hogy a cservonec az infláció következtében rövid idő alatt értékének több mint a felét elvesztette. Egyetlen év alatt 360 millió aranyrubellel emelkedett a bankjegyforgalom Oroszor­szágban, jóllehet még a hivatalos körök is csupán 150 millió rubelt akartak titokban kibocsátani. Ezt is a hivatalos orosz kon­junktúravizsgáló intézet állítja és a jelenté­sében találjuk azt is, hogy a néptömegek egyre nagyobb bizalmatlansággal viseltetnek a papírpénzzel szemben és ennek következ­tében az ezüstpénz szinte máról-holnapra teljesen eltűnt a forgalomból. 1927 január­jában mindössze 3 millió rubel értékű ezüst­pénz volt forgalomban és annak ellenére, hogy a kormány az 1927-es esztendő első kilenc hónapjában újabb 69 millió rubel ezüstpénzt veretett, mégis az ércpénz olyan ritka ma Oroszország­ban, mint volt a szovjet legrosszabb esztendeiben. Az orosz konjunktúra­­vizsgáló intézet elmondja, hogy a falu­siak „ezüst virsliket“ gyűjtenek, ameny­­nyiben az egyrubeles és félrubeles ezüstpénzeket hosszú, vékony, külön a pénzek méreteire készült zsákocskákba rakják és ha az egyik zacskó megtelt, nyomban hozzákezdenek a másik megtöltéséhez. A konjunktúravizsgáló intézet jelentését eredetileg csak a szovjet legfelsőbb vezetői számára készítette és ezek számára talán nem is mondott újat a memorandum. Va­lamilyen indiszkréció folytán azonban ez a jelentés nyilvánosságra került és így szinte hatósági ellenjegyzéssel tudott meg a nagy­világ számos, a szovjetre nagyon kellemet­len tényt. A pénzügyi népbiztosság az in­­diszkrécióra azzal válaszolt, hogy egysze­rűen bezáratta a konjunktúravizsgáló inté­zetet és az ott dolgozó tudósokat szélnek eresztette. Ez a tény persze nem változtat semmit az intézet jelentésének a komoly­ságán. A szovjet legnagyobb problémája a mezőgazdaság kérdése A szovjet legnagyobb problémája kétség­kívül a mezőgazdaság kérdése. A kommu­nista párt múlt év decemberében egy sor igen fontos elhatározásra jutott e tekintet­ben, így többek között úgy döntöttek, hogy a gabonát mindenáron „ki kell szívni“ a falvakból, miután a gabonaexport kü­lönben katasztrofális fiaskóval fenyeget. Elhatározták, hogy a falusi lakosságra kü­lön adókat vetnek ki, egyrészt azért, hogy az állam jövedelmét így is növeljék, más­részt pedig, hogy a parasztnak szüksége le­gyen pénzre és így piacra hozza a gabonát. A határozatok azt célozták, hogy a paraszt vásárlóerejét annyira csökkentsék, hogy ke­resete és az ipari termékek iránti szükség­lete közötti különbség elenyészővé váljon. A decemberi tanácskozások során elhatá­rozták, hogy ismét bevezetik a kollektív mezőgazda­­sági termelést, hogy ezek a telepek szolgáljanak azután mint ,,gabonagyárak“ és innen lássák el a gabonaexportot a szükséges mennyiségekkel. Mint ebből is látható, a szovjet gyökeré­ben szakított azzal a gazdasági renddel, amely 1922-től 1927-ig uralkodott. Leninék uralomra jutása után a bolsevisták nyomban áttértek a kollektív mezőgazdasági terme­lésre, de 1921-ben maga Lenin jelentette be a kollektív mezőgazdasági termelés teljes csődjét. Ennek nyomán az 1922-ben hozott új mezőgazdasági törvény megengedte, hogy a parasztok földet béreljenek és munkásokat alkalmazhassanak a földek megművelésére és ugyanez a törvény jogot biztosított nekik a falusi szovjetek megválasztására is. A mezőgazdasági törvények jótékony hatása volt, amennyiben a megművelt területek ki­terjedése meredeken felszökött, a paraszt dolgozni kezdett és piacra vitte a fölösleges búzáját és egyszerre hatalmas kereslet mu­tatkozott az ipari termékek iránt. Ennél a

Next