Magyar Hirlap, 1928. június (38. évfolyam, 123-146. szám)
1928-06-01 / 123. szám
Mai számunkbae közöljük a teljes heti rádió műsort 10 FILLÉR lOmXÉ* “aSÄiJsar* j| •orffrf |f \*||f jW ^1»^ tolvajok I ILI ff ||Jj|I !f\\ ,A".0SS Sí IV I i II ||Hr^ II wLJJ magyar hírlap Ä ck^imfa«g:6ntkaÄk szelTéD7 JUfJL júniusi Hármas kis tükör Az első tükörbe belenéz a kormánypárti abszolutizmus és mi néz vissza rá az ezüstös lapról? Vass József népjóléti miniszter jelentős javaslatának, az aggkori és rokkantsági biztosításnak tárgyalását kezdte meg a Ház. A legelső szónokok között volt Kéthly Anna, ez a csendes szavú, nagyon rokonszenves, tanult, képzett szociáldemokrata képviselő, aki a finomabb és gyengébb női szemek pillantásával vizsgálja a társadalmi betegségek bacillusait, a szociális sebek hegedését ,vagy gennyedését. Kéthly Anna természetesen talált kifogást, hibát s nem írta alá Vass József javaslatának minden szavát. Mégis, mikor szavazásra került a sor, elfogadta a javaslatot ezekkel a szavakkal: „Elfogadom a javaslatot a részletes vita alapjául, mert magunknak fogadom el.“ Ha a kormánypárt hevesebb debattereit hallgatja, vagy a temperamentumosabb kormánypárti lapok cikkeit olvassa a jóhiszemű olvasó: azt kell hinnie, hogy a magyar parlament ellenzéke csupa üvöltő dervisekből, csupa gyilkot váró brávóból áll, akik halált süvöltenek a kormány fejére akkor is, ha a nemzetet menti meg heroikus cselekedetével. És lám. Míg a kormánypárt valóban el nem fogadna kezdeményezést az ellenzék kezétől és vita nélkül utasít el baloldali javaslatot, addig a parlamentáris, félkörnek balszélén álló szociáldemokrata párt szónoka elfogadja a kormány javaslatát, mihelyt talál benne hasznos és jó intézkedéseket, mihelyt látja, hogy a törvény haszonra lesz. Inkább átadja részlet-aggodalmait az időnek: mutassák meg az évek, mi a hiba, de még csak elvi akadályt sem támaszt a javaslat elfogadásának útjába. ♦ A másik tükörbe a szociális igazságosztás néz. Visszamered rá döbbenetesen néhány szám és egy rettentő tanulság, megint csak Kéthly Anna beszédéből. A nem-köztisztviselői rétegek elhagyatottságáról beszélt, mikor közbeszólt egy hang a jobboldalon: Miért nem biztosítják magukat az emberek? S erre Kéthly Anna felolvasta, hogy milyen ellátásban részesülnek azok, akik fáradt éveiket a magántisztviselők nyugdíjintézeténél próbálták biztosítani. Egy hatvankét éves nyugdíjas havi 2 pengő és 50 fillért, hatvanöt éves 3 pengő 16 fillért, hetvennégy éves 3 pengő 85 fillért kap. A legeslegmagasabb nyugdíj, mely a legkedvezőbb és legszerencsésebb körülmények kegyéből jár: kerek 6 pengő. Két pengő, három pengő, hat pengő: cserébe az aranykoronákért, melyeket évek hosszú során takarított meg szűkös keresetéből a magántisztviselő. Két pengő, hat pengő: szörnyűségesen kevés pénz — nem is pénz. Három pengő, hat pengő egy hónapra: a legveszedelmesebb puskapor a szociális elégedetlenség hordójában, vak és botor igazságtalanság. Három és hat pengő, mert az intézet nem tud fizetni, mert az intézet hadikölcsönbe fektette jelentős tőkéjét csakúgy, mint a többi nyugdíj- és önbiztosító intézetek, házát adta el, telkét adta el, hogy hadikölcsönt vehessen érte s most itt áll koldusnál is szegényebben, vacogva, halálra váltan. Hát hol marad velük szemben a szociális igazság, mely viszont azok számára, akik hadikölcsön helyett az elkótyavetyélt ingatlanokat megvették, most a háziurak százpercentes aranyérdekeit tartja legelőbbrevalónak s a hadikölcsönön tönkrement ősjegyzőt még az aranylakbér kibírhatatlan terhének is alája löki? % A harmadik tükör a hivatalos fináncpolitika igazi arcát mutatja. A pénzügyminiszer áprilisi jelentése kétszázezer pengővel több bevételt mutat az előirányzatnál. A fővárosi adóhivatalok négy millióval több bevételről számolnak be, mint tavaly ilyenkor. A gazdasági szanálás egyetlen eszköze: az adó. Jó gazdasági politika: emelni az adókat, emelni a végkimerülésig, vagy hagyni aztat, lehetetlenül magas szinten, ami lényegében nem különbözik az emeléstől. Legyen szabad nyugodt lelkiismerettel, a gáncsoskodásnak vádlehetősége nélkül megállapítanunk: ez nem politika. Ezt a legegyszerűbb könyvelő el tudja igazítani. Ehhez csupán az kell, hogy összehasonlítsuk a bevétellel a kiadások rovatait s minthogy a kiadásokat csökkenteni nem tudjuk, emeljük a bevételeket a legszimplább módon, az adószáf megfeszítésével. Közben fölöslegek gyűlnek, adóalanyok hullanak el. A szanálás stabilitása meg nem rendül. És nem rendül meg a bizalom sem a kormányzat iránt. Mert a nyíltszavazásos bizalomnak az éppen legkitűnőbb tulajdonsága, hogy sem tényektől, sem eseményektől nem befolyásoltatja magát. Oly szilárd, mint a csillagok rendszere.Ezért nem kell a titkos választójog. Szovjet-Oroszország gazdasági helyzete mind katasztrófálisabbá válik és Moszkva urai ezen a parasztok kiszipolyozásával próbálnak segíteni Dühöng az infláció, a pénz értékének felére csökkent, a parasztok „ezüst virsliikbe“ rejtik az ércpénzt, a hatóságok kíméletlenül rekvirálnak és Sztálinék teljesen szakítottak az eddigi gazdasági renddel (A Magyar Hírlap rigai tudósítójától.) Az orosz gazdasági krízis kezd egészen krónikussá válni és alkalmasint erre vezethető vissza a kormány ingadozó belpolitikája is. Ellentétben a nyugateurópai államokkal, ahol a gazdasági krízisek többnyire időleges dekonjunktúrák következtében állanak be, az orosz politikai és gazdasági krízisnek olyan mélyen járó, komoly okai vannak, amelyek nem szüntethetők meg az egész kommunista szociális rendszer megváltoztatása nélkül. Az egyik fő oka a jelenlegi orosz gazdasági krízisnek az, hogy a szovjet túlságosan gyorsan fogott hozzá az ország indusztrializálásához és óriási tőkére volna szükség a gyártelepek felépítésére, a régi üzemek javítási munkálataira és a konstruktív munkára, miután pedig ezek felett a tőkék felett a szovjet nem rendelkezik, a gazdasági krízis csökkenésével most már a legoptimistább szovjetvezérek sem számolnak. Másik oka az orosz gazdasági krízisnek az, hogy a jelenlegi ipari szervezet működése olyan drága és a termelés olyan kicsi és annyira nem gazdaságos, hogy a szovjet ipara nemcsak, hogy nem járulhat hozzá a maga erejéből a tőkeképződési folyamathoz, hogy azután az így felgyülemlett tőkéből folytassák tovább az indusztrializálási folyamatot, amit a bolsevista nemzetgazdák hirdetnek, hanem egyre több és több pénzre van szükség még a jelenlegi iparágak fentartására is. A szovjet nem operálhat külföldi kölcsönökkel, mert senki sem hitelez a bolsevista államnak és így az egyetlen nyitva álló lehetőség Moszkva urai előtt az volna, hogy a belföldön próbáljanak pénzhez jutni. Itt elsősorban a földművelő parasztság jöhetne számításba, azonban a parasztok semmiféle hajlandóságot nem mutatnak arra, hogy Moszkva segélykiáltásait meghallgassák és megtakarított pénzüket nem viszik sem a takarékpénztárakba, sem pedig államkölcsönökbe nem fektetik, kivéve, ha erre szuronnyal kényszerítik őket. Oroszországban ismét infláció van és a pénz értéke a felére csökkent Moszkvában néhány év előtt konjunktúravizsgáló intézetet állítottak fel a pénzügyi népbiztosság mellett és az orosz konjunktúravizsgáló intézet szenzációsan érdekes megállapításokat tett az 1926—27-es pénzügyi évekre vonatkozólag. A jelentés elsősorban azt mondja, hogy a jelenlegi körülmények között nem szabad tovább folytatni az iparfejlesztést mindaddig, míg magában az országban nem gyülemlenek fel olyan fölösleges tőkék, amelyek ezt lehetővé tennék. A jelentés nyíltan kimondja, hogy azok az óriási összegek, amelyeket a szovjet az ország indusztrializálására fordított, burkolt infláció útján kerültek forgalomba. Az orosz konjunktúravizsgáló intézet a hivatalos körök cáfolata ellenére is határozottan kimondja, hogy a cservonec az infláció következtében rövid idő alatt értékének több mint a felét elvesztette. Egyetlen év alatt 360 millió aranyrubellel emelkedett a bankjegyforgalom Oroszországban, jóllehet még a hivatalos körök is csupán 150 millió rubelt akartak titokban kibocsátani. Ezt is a hivatalos orosz konjunktúravizsgáló intézet állítja és a jelentésében találjuk azt is, hogy a néptömegek egyre nagyobb bizalmatlansággal viseltetnek a papírpénzzel szemben és ennek következtében az ezüstpénz szinte máról-holnapra teljesen eltűnt a forgalomból. 1927 januárjában mindössze 3 millió rubel értékű ezüstpénz volt forgalomban és annak ellenére, hogy a kormány az 1927-es esztendő első kilenc hónapjában újabb 69 millió rubel ezüstpénzt veretett, mégis az ércpénz olyan ritka ma Oroszországban, mint volt a szovjet legrosszabb esztendeiben. Az orosz konjunktúravizsgáló intézet elmondja, hogy a falusiak „ezüst virsliket“ gyűjtenek, amenynyiben az egyrubeles és félrubeles ezüstpénzeket hosszú, vékony, külön a pénzek méreteire készült zsákocskákba rakják és ha az egyik zacskó megtelt, nyomban hozzákezdenek a másik megtöltéséhez. A konjunktúravizsgáló intézet jelentését eredetileg csak a szovjet legfelsőbb vezetői számára készítette és ezek számára talán nem is mondott újat a memorandum. Valamilyen indiszkréció folytán azonban ez a jelentés nyilvánosságra került és így szinte hatósági ellenjegyzéssel tudott meg a nagyvilág számos, a szovjetre nagyon kellemetlen tényt. A pénzügyi népbiztosság az indiszkrécióra azzal válaszolt, hogy egyszerűen bezáratta a konjunktúravizsgáló intézetet és az ott dolgozó tudósokat szélnek eresztette. Ez a tény persze nem változtat semmit az intézet jelentésének a komolyságán. A szovjet legnagyobb problémája a mezőgazdaság kérdése A szovjet legnagyobb problémája kétségkívül a mezőgazdaság kérdése. A kommunista párt múlt év decemberében egy sor igen fontos elhatározásra jutott e tekintetben, így többek között úgy döntöttek, hogy a gabonát mindenáron „ki kell szívni“ a falvakból, miután a gabonaexport különben katasztrofális fiaskóval fenyeget. Elhatározták, hogy a falusi lakosságra külön adókat vetnek ki, egyrészt azért, hogy az állam jövedelmét így is növeljék, másrészt pedig, hogy a parasztnak szüksége legyen pénzre és így piacra hozza a gabonát. A határozatok azt célozták, hogy a paraszt vásárlóerejét annyira csökkentsék, hogy keresete és az ipari termékek iránti szükséglete közötti különbség elenyészővé váljon. A decemberi tanácskozások során elhatározták, hogy ismét bevezetik a kollektív mezőgazdasági termelést, hogy ezek a telepek szolgáljanak azután mint ,,gabonagyárak“ és innen lássák el a gabonaexportot a szükséges mennyiségekkel. Mint ebből is látható, a szovjet gyökerében szakított azzal a gazdasági renddel, amely 1922-től 1927-ig uralkodott. Leninék uralomra jutása után a bolsevisták nyomban áttértek a kollektív mezőgazdasági termelésre, de 1921-ben maga Lenin jelentette be a kollektív mezőgazdasági termelés teljes csődjét. Ennek nyomán az 1922-ben hozott új mezőgazdasági törvény megengedte, hogy a parasztok földet béreljenek és munkásokat alkalmazhassanak a földek megművelésére és ugyanez a törvény jogot biztosított nekik a falusi szovjetek megválasztására is. A mezőgazdasági törvények jótékony hatása volt, amennyiben a megművelt területek kiterjedése meredeken felszökött, a paraszt dolgozni kezdett és piacra vitte a fölösleges búzáját és egyszerre hatalmas kereslet mutatkozott az ipari termékek iránt. Ennél a