Magyar Hirlap, 1928. július (38. évfolyam, 147-172. szám)

1928-07-01 / 147. szám

24 FILLÉR 24 FILLÉR Ilyen 25 egymásután következő lSE mWT ~ ““’«ss“«““" ftET Talf mW .mmmm' sSS- tolvajok 90 PILLÉR /ll HETI. 91 11 IE Ilii lg varosa lefizeti« elleniben^ ^azonnal U IS a fii ga gjj SS |gj ||| |ffi ^ Kann Michaelis Barbel Cd százon 35 mn SM ’'l Hf Sw SI |B |BEL JgJP .. . . , _ , _____ WA &rtm8M..‘£ || ifi II | PEST mm MAGYAR HÍRLAP Probark Wallace Az ellopott «zelTéni»& Kg HS ge iS sWO» jjE gpl MB W «3 £fSl milliók című regényköltetének ggffSfeSfc, JSSiSSS JUNIUS. .tEULNY KLDV bármelyikét me* ,I& “-MBfflSW ............. BUDAPESL '■..H l- lim..I ■ ■ ...... .............-nil - mi............. ....... 11 ..............mini..........am MÉG EGYSZER A HATVANY-PER írta: POLLÁK ILLÉS Valami van a Jogban, ami nem fér az emberek lelkébe s ami mindig úgy hat, mint valami Totem, melyet a vadember saját kezével megfaragott, befestett, emberi alakra, a saját maga képére, kialakiolt és mikor vele elkészült, meg nem érti, de retteg tőle, mint valami szörnytől! Valami van a Jogban, ami nem fér az emberek lelkébe, mert a Jog is Totem. Az ember megérezte, hogy a világban rend és erkölcs uralkodik és igyekezett is ezekhez a titkos hatalmakhoz hozzáférkőzni, de nem tudott és mert nem érti, retteg tőlük, minthogy az értelme nem tud érzéseivel lépést tartani és ha már az ösztönei is elég megbízhatatlanok és hozzáférhetetlenek, értelme, az a gőgös emberi intellektus meg éppen teljesen megbízhatatlan eszköz. Az a két atom Hydrogén és az az egy atom Oxygén minden alkalommal és adott esetben meg fogja adni azt a csöpp vizet, melyet tőle várnak, az emberi értelem azonban soha nem talál magára és funkcióiban nincsen, amire csak valamelyes bizonyossággal is számítani lehetne. Minden erkölcsi rendszernek útbaigazítás és kitanítás a feladata. A jogról és a jogszolgáltatásról is így mondjuk. De várjon mit tanuljunk tőle, mikor felkent papjai éppen a legfontosabb kérdések körül is ellentétes véleményen vannak, mikor az egyik fórum rácáfol a másikra és a harmadik mind a kettőre, és ha száz instancia volna, százféle felfogást szülne még a tudásban, ítéletben és logikában edzett bírák megértése is. Sokszor megemlékeztem már annak a juhászfiúnak az esetéről, kit a törvényszék három, majd a tábla öt bírája felmentett s végül a kúria szótöbbséggel gyilkosság miatt elítélt. Akkor minden érző lélek megkérdezte magától, hogy miképpen tudhatta az a tudatlan parasztfiú azt, hogy amit ő tett, az büntetendő cselekmény, mikor tizenegy higgadt és tudós jogász nem tartotta annak? A most befejezett Hatvany-perben is látunk efféle hatalmas lengéseket. Nem szólva a büntetések közt tátongó „megdöbbentő“ különbségekről, de az csak joggal kelthet aggodalmat, hogy még az anyagi és alaki halmazat körül is, vagyis akörül, hogy az inkriminált cikkek egy vagy több elhatározásnak szüleményei-e, lehetséges legyen a felfogásoknak ez az eltérése. És bár Hatvany Lajos nem valami tanulatlan parasztlegény, de azért ő sem tudhatta, mikor cikkeit megírta, azt, amire annyi hosszú tárgyalás és kínlódás után csak a harmadik fórum tudott ráeszmélni. Ha, mikor a joghoz nem értő közvélemény az ilyen világraszóló eseten elgondolkozva, kérdőre vonja a maga okos kisujját, vájjon mit válaszoljon ez arra a keresztrejtvényre, hogy mi volna, ha megfordított sorrendben ítélkeznének a fórumok és a „megdöbbentő“ első ítélet zárja be a sort? Úgy áll ilyenkor még a művelt ember is a nagy Titok előtt, mint az orrgyrtós vadember a maga Toteme előtt, mert hiszen a tábla elnöke, mint büntetőjogunk egyik nagymestere, ugyancsak ért a büntetőjoghoz. Bizonybizony mondom nektek, valami nincsen remiben a Jobban. Nem akar ez panasz lenni, csak megállapítás. Az ember és intézményei olyanok, amilyenek, és mi ezen nem segíthetünk. A tények megállapítása, a belőlük levonható okszerű következtetések körüli hozzáértés, a jogszabályoknak a cselekményekre alkalmazása a legtöbb esetben annyira nehéz lemérő és csoportosító készséget követel, hogy a gondolkozó ember, látva a hullámzásokat és az ezek nyomában járó tévedéseket, meg fog egyszer állni a nagy fal előtt és valahogy megérteni, hogy a rendszerben bajok vannak. És el fog csodálkozni azon, hogy minden haladása közben az ember az együttélés legnehezebb eszközével nem tudott mit csinálni, mintha még mindig ókori időket élnénk. Hogy miképpen fog egy későbbi kor a morbus juris-on segíteni, ha nem fogja az emberi judiciumot is géppel, valami cerebrofonnal kezelni, azt nem sejthetjük, de a létező állapotból le kellene már a mi korunknak is venni a tanulságokat. Az utat, melyen az ember az ő homályos igazságérzéseinek és értelmi zavarainak labirintusából a szabadba kitaláljon, megmutatta nekünk korona ügyészünk, Vargha Ferenc. Ez a férfiú egyike azoknak a ritka embereknek, akik darabos ősi igazságérzéseken, majd a'Jogfestett Totemjén át ismét hazataláltak, jobban mondva: egy magasabb igazság fenségesen tiszta magaslatára emelkedtek. Mintha azt mondanák: Kedves felebarátaim, értsük már meg, hogy mi nem tudjuk szabályokból megérteni az embert. Értsük meg, hogy nincsen az a szabály, amellyel az élet rengetegeiben el tudnánk igazodni, még ha azok a szabályok tökéletesek volnának is, amint hogy nem azok, és ha nem volna a törvény csak keret, melybe a festő a maga saját egyéniségét belefesti. És értsük meg, mi magyarok, akik különben sem vagyunk bosszúálló nép, hogy a törvény csak ruha, melyet az emberhez, nem pedig prokruszteszágy, melyhez az embert kell hozzászabni. Az a hajszálfinom elmeszövet, melyet ez a nagyszerű lélek a Kúrián összeszorult hallgatóság előtt kiteregetett, emlékezetes fog maradni országunk jogi életében és a nagyvilág lelkeiben nagyobb hódítást fog tenni akármiféle megtorló ítéletnél. Mintha kristálypoharakból csendült volna fel a tárgyilagosságnak és boncoló művészetnek ez a szinte elvont, anyagtalan szimfóniája. De ami annak a beszédnek megadta a maga különös csengését, az a tudásnak és elmének remek együtthangzása mellett az a régen nem hallott vox humana volt, mely mintha Luzern világhírű orgonájából megszólalt volna, hogy itt is áhítatsal megtöltse az emberek lelkét... A mi legfelsőbb bíróságunk, mint mindig, most is igyekezett nagy tudással párosult tárgyilagosságát és igazságosságra törekvését kimutatni. Helyzetét azonban egyfelől a szempontok sokszerűsége, másfelől a felhívott törvénynek kardinális mű- és gondolati mnharzámba menő tévedései megnehezítet- ték, mikor arról kellett ítélkeznie, hogy vezette-e Hatvany Lajost cikkeiben az a célzat, hogy valamelyik külföldi állam ellenséges cselekményre indíttassák. Erről a vádpontról meg lehet indítani akármilyen hosszútáratú vitakört, melyben bizonyára sokféle vélemény jutna kifejezésre arról, hogy lehet-e váljon megállapítani valamely nem érzékelhető lelki gondolatot általában és alkiumos eszköze lehet egy újságcikk egy külföldi ellenséges mozgalom megindításának. Erészben el lehet képzelni embereket, akik elfogadják, de bizonyára sokan lesznek, akik az eszköz alkalmatossága nélkül éppúgy nem képzelhetnek büntethető célzatot, amint nem lehet gyilkosság célzata miatt elítélni valakit, aki ellenségére vaktöltéssel rálőtt, ha még annyira meg akarta is volna ölni. Erről sok vita lehetséges, de eldönteni a problémát ismét csak a Kúria fogja, amely, nem tehet arról, hogy a törvény egy újságcikket „cselekményének mond és a léleknek egy ép olyan intim, mint tehetetlen várakozását inkriminálta. A Kúriának arról kellett ítélkeznie, hogy volt-e és mely célja Hatvany Lajosnak, mikor azokat a bizonyos cikkeket megírta és ha a célzatot megállapítandónak találta, ez épúgy volt az ő szabad joga, mint amiképpen nekem és sok másnak szabad más véleményen lennünk. Emberek vagyunk valamennyien. A törvény 7. §-ában van azonban még egy múzeális példánya a jogi műhibáknak, melya magyar büntető könyvnek úgy szavával, nont szellemével ellenkezik és kerékkötője lett annak, hogy a Kúria ne kövesse a koronaügyész leplezetlen felfogását a kiszabandó büntetést illetőleg. A 7. első bekezdése ugyanis így szól: „aki olyan valótlan tényt állít, vagy terjeszt, mely alkalmas arra, hogy a magyar állam vagy a magyar, nemzet becsületét csorbítsa vagy hitelét sértse, vétséget követ el és öt évig terjedhető fogházzal büntetendő. A verbum regens itt tehát a vétség. A második bekezdés, mely folytatása az előbbinek, pedig így szól: „a büntetés tíz évig terjedhető fegyház, ha a cselekményt abból a célból követték el“ stb. Ez a szöveg szöges ellentétben áll a magyar büntetőtörvénykönyvnek oszlopos tételeivel. A Btk. ugyanis első, tehát generális szakaszában úgy határoz, hogy bűntettet vagy vétséget csak azáncselekmény képez, melyet a törvény annak minősít. Ebből a szövegből kiderül a törvénynek az a meghatározása, hogy valamely cselekménynek bűntetti vagy vétségi minősége önálló fogalom. Rögtön utána úgy szól tovább a szakasz, hogy bűntett vagy vétség miatt senki sem büntethető más büntetéssel, mint melyet arra a törvény megállapított. A 20. § a büntetéseket felsorolva mondja végül, hogy fegyház és börtön kizárólag bűntettekre, fogház kizárólag vétségekre alkalmazandó. Kifejezetten úgy áll tehát a mi büntető rendszerünk, hogy nem a büntetés fegyház volta minősíti a cselekményt bűntetté vagy fogház válta vétséggé, hanem megfordítva, előbb van sorban a cselekmény minősítése. Aminthogy történésileg is előbb áll sorrendben a tett, mint következménye, a büntetés. Ezzel szemben a 7. §-al az történt, hogy első bekezdése megállapítja a nemzetgyalázást vétségnek, de mikor ugyanabban a szakaszban ezt a „cselekményt“ ama bizonyos célzathoz köti, tehát mikor egyéb nem történt, mint a tettes lelkében valami rosszindulatú, de belső érzés, a szakasz erre rácsapja a fegyházat, de elmulasztja ezt a minősített cselekményt előbb bűnettnek kimondani, jóllehet az első bekezdés vezérszava, a vétség, a gramatikai és logikai magyarázat szabályai szerint az egész szakaszra kiterjed, mit elég jól illusztrál az, hogy már a következő 8. §-ban a nemzetgyalázó kifejezés újabban vétségnek van megállapítva, három évig terjedő fogházzal. így történt, hogy a nemzet megbecsülését csorbító vétség 10 évig terjedő fegyházzal lett büntetendő, ha az a bizonyos célzat is fénforog. így történhetik, hogy a büntető alaptörvény ellenére vétséget fegyházzal büntetnek. Hiszen nem vitás, hogy a törvényhozónak hatalma van, csak többség kell hozzá, vétséget fegyházzal, sőt akár halállal büntetni, miért ne! De valameddig az ilyen meghatározást alaptörvény nem engedi, az ilyen törvény hibás törvény. Az sem vitás, hogy hatalmában áll akár családi állás elleni bűntettnek minősíteni, ha a fiú ellopja az apja ezüst óráját, (ilyen ítéletről tudunk Oroszországból). Sőt végül az is lehetséges, hogy egy ellenőrizhetetlen belső gondolat bűntetté formáljon egy vétséget. Minden lehetséges. De ezek a lehetőségek kívül maradnak a jogrenden és a büntető jogtudományon. Ezek a műhibák pedig éppenséggel nem csak teoretikus jellegűek, de súlyosan húsba vágók, amiképpen azt a Hatvany-per bizonyítja. Mert, ha az idézett törvénytechnikai műhiba csak a jogászit bántja is, de azt már senkinek a lelke be nem fogja venni, hogy valami ami ugyan- abban a szakaszban mint vétség 5 évig terjedhető fogházzal büntettetik, az csak azért, mert a valótlan tényt állító belül, magában, még valamit hozzágondolt, ami külsőleg észrevehető s érzékelhető sem volt, 10 évi fogházat kaphasson, mikor a „cselekmény“ maga, mely pedig begurult az ország ellenségei közé, csak vétség és 5 évi fogházzal sújtandó. Ezek azok az érthetetlenségek, melyeket az emberek, mikor a jog szaiszi templomában dolguk akad, bevenni nem tudnak. De ezek egyben azok, melyekbe a vox humana orgonaszavának bele kell csendülnie és melyeken a bírónak segítenie kell. A most letárgyalt esetben a bíróság kezét megkötötte a törvény, mikor a vétséget 10 évi fegyházzal rendelte büntetni. Érezni érezhettük, hogy a Kúriában megvolt a törvény és az igazság kiegyenlítésére való hajlam és a 92. § alkalmazásával korrekcionalizálta is a fegyházat börtönre, de nem alkalmazta annak legkisebb mértékét, hat hónapot, pedig még ez sem állna arányban azzal a 150-ed résszel, amelyre a koronaügyész célzott s amely a 10 évvel szemben 24 napi büntetést jelentett. Az egész ország mélyen meghajol a mi Kúriánk kitapasztalt igazlatása előtt, de ebben az ügyben meg kellett volna keresnie a törvény vastag gondolati és technikai tévedései és az igazság kiáltó szava közt a kiegyenlítő utat. Ezért Kúria a Kúria, mert az 5 szuverén hatalma megteheti azt, mit az alsó fokok vagy nem mertek, vagy nem tudtak megtenni. Pedig az út, mely a teljes igazság felé vezethetett, tisztán áll előttünk: egyszerűen nem kellett volna beleolvasni is a „célzatot“, melyet amúgy sem lehet dialektikával kihozni. Ha Hatvany megérdemelte a büntetést, azt nem a 7. § második pontja alapján érdemelte meg. Az ember így soha nem fogja megérteni ajogot.