Magyar Hirlap, 1928. november (38. évfolyam, 249-272. szám)

1928-11-03 / 249. szám

1/ A&t Mai szánwunkban közöljük a teljes heti rádió-mfisort 10 FIIXER 10 FILLÉR ZTlHiEEiTIiEEI jAo w.somerset maugham ,jo TM 27 luiIf II Ilii A magus — Ipril 81 liE#^ El #JU|\ in MM MAGYAR HÍRLAP s^s­as^s —* JJL Ja II fim «sas«, jjegérnH(ateténel^B_ibárme!viké^__Ba_^_a­­rTf8wry''fj| BjtnWBH Mjlifi iW v. —————— BUDAPEST, 1926 NOVEMBER / SZOMBAT, XXXVII, ÉVE. 249. SZ. hóm igazságok — A „Magyar Hét“-re — Írta: Dr. KADOSA MARCEL A „Magyar Hét“ mozgalmában a leg­szebb az a lelkesedés és ötletesség, amellyel csinálják. Petyhüdt társadal­munk sivár Szaharájában üdítő oázis minden olyan megmozdulás, amely az élet elevenségét mutatja és még ha nem is­­jelent olyan sokat annak a célnak az érdekében, amelyet szolgálni akar: maga a sürgés-forgás is értéket képvi­sel. Csak hamis jelszavakat ne enged­jünk igazságokká erősödni, mert az ilyen hamis igazságok katasztrófák for­rásai. A vallási türelmetlenségen kívül egyetlen idea nincsen az emberek vilá­gában, amely miatt annyi véres hábo­rút vívtak volna a népek, annyi ember­­­életet oltottak volna ki és annyi szenve­dést okoztak volna, mint ama végzetes tévedés miatt, amely kiirthatatlan belő­lük, vagyis inkább azokból, akik őket kormányozzák, hogy t. i. eladni jobb, mint venni, hogy exportálni jobb, mint importálni és hogy a pénz, amit az áruért adnak, értékesebb, mint az áru, amelyet a pénzükért kapnak. I. B. Say, a legzseniálisabb gondolkodók egyike mindazok között, akik valaha a köz­gazdaság problémái fölött töprengtek, már a múlt század elején rámutatott arra, hogy az odáig eltelt utolsó 300 évből 50 évet töltöttek az emberek olyan háborúkban, amelyeknek az alapja ez a téveszme volt. Az azóta eltelt száz év alatt semmivel se csökkent ennek a bal­gaságnak az átütő ereje és az azóta át­élt világháborúnak, minden idők leg­borzalmasabb emberpusztításának még mindig ez a téveszme volt a valódi alapja és annak a még szörnyűségesebb tömeggyilkolásnak, amelyre most ké­szülődnek a nemzetek, ugyancsak ez a hajtóereje. Amit most azok az ügyes plakátok kidomborítanak, hogy a közönség elő­szeretettel vásárol külföldi árut, ez a panasz általános az egész világon. Nin­csen olyan ország a földön, ahol az em­berek ne hallanák ezt a szemrehányást, de nemcsak most, hanem már évszáza­dok óta. Még a középkorból való az a német rigmusos kesergő, amely szerint Teutschland hat zu seinem schaden, Ou der grossen raserey! Fremde kauf-lebt eingeladen, Das es ja bald geldarm sey. Fremde waren, welche leider! Bringen nichts als fremde kleider, Machen unser teutsche weit Reich an hoffart, arm an geld! Egy és ugyanazt kesergik még most is Németországban, ahol az emberek szemére hányják, hogy angol és francia árucikkeket hajszolnak; Angliában, hogy francia és német árucikkeket ré­szesítenek előnyben; Franciaországban, hogy német és angol árukra buknak az emberek. És ezek a szemrehányások se­hol se alaptalanok. Angliában ad oculos demonstrálták a tények annak idejében e szemrehányás alaposságát, amikor az angol gyártmányok védelmére tör­vénybe iktatták, hogy minden árucik­ken fel kell tüntetve lenni a származási helyének. Most ott volt minden ceruzán ,és minden fogkefén az elriasztó bélyeg:­­„Made in Germany.“ — készült Német­országban. Ámde csakhamar kiderült, hogy a fegyver visszafelé sült el, amit elriasztásnak szántak, az ajánlólevélnek bizonyult; a most már kétségtelenül megállapítható módon németországi gyártású árucikkek jobban fogytak, mint valaha és a törvényt hirtelen meg kellett változtatni: most már úgy szólt a parancs, hogy egyetlen árucikken se szabad megjelölve lenni, hogy honnan származik, hanem a külföldi készítmé­nyen ennek a megjelölésnek kell lennie. Nem angol gyártmány. Ez az egyöntetű és a világ bármely országában élő emberekkel közös ma­kacs előszeretet a külföldi áru iránt nem valami közös butaságnak a következ­ménye. Az emberek nem buták, csak az a bölcsesség kicsike, amellyel őket kor­mányozzák. Ennek az általános jelen­ségnek, az idegen áruk iránt meglévő rokonszenvnek közös forrása az a kiirt­hatatlan meggyőződése az embereknek, hogy a kereskedők általában csak olyan árucikkeket hoznak be idegen piacok­ról, amelyek a minőségük vagy az áruk miatt előnyt jelentenek a fogyasztókra. Nem visznek műjeget Egyiptomból Grönlandba és nem visznek melegágyi virágokat Norvégiából a Riviérára. Sok csalódás érheti e hitükben az embereket és sokszor bizonyul a véleményük elő­ítéletnek, sőt ostoba megátalkodottság­­nak — és az ebből való kigyógyításukra szolgál az ilyen „Magyar Hét“ — de ál­talánosságban a tapasztalatuk igazolja az embereket. Tévedéseket azonban igazságokként hirdetni a megátalkodottságot gyógyító agitációban sem szabad. Nem szabad a munka nélkül álló munkásokra rámu­tatni és azt mondani, hogy ezek azért vannak kereset nélkül, mivel a közönség idegen gyártású árucikkeket­­ vásárol. Vannak országok, amelyek a külföldi termelvényeket magas védővámokkal rekesztik ki és vannak olyanok is, ame­lyek diktatórikus paranccsal kényszerí­tik a lakosságot a honi termelvények fogyasztására, sőt amelyek egyenesen behozatali tilalommal védekeznek. Csak olyan ország nincsen, amelyben bármi­féle ilyen kísérlet a munkanélküliek szá­mát apasztotta volna, hanem mind­egyikben csak szaporította. Semmiféle mesterkedés nem képes megdönteni azt a természeti igazságot, hogy ahol nem rablásról vagy ajándékozásról van szó, ott minden nemzetközi forgalom, áruk cseréje. A csere alakulásában, a „hoci!“ és a „ne!“ között lehetnek időleges zökkenések, zavarok, átmeneti kiegyen­­lítetlenségek, de a szabályon ezek nem változtatnak semmit: bármit csináljunk is, nem hozhatjuk be külföldi munkás munkájának a produktumát, ha nem visszük ki érte magyar munkás munká­jának a termését. Ha a kettő között pillanatnyilag diszparitás van, ennek egészen más okai vannak és ezek az okok változatlanul hatnak, bármiképpen szorítsuk is vissza a behozatalt. Ha ma az a helyzet, hogy behozunk hatot és kiviszünk háromét és az emiatt munka nélkül maradó munkásainkon úgy aka­runk segíteni, hogy akár a törvény ere­jével, akár társadalmi propagandával a behozatalt leszorítjuk hatról négyre, rögtön látni fogjuk, hogy a kivitel is azonképpen leesett háromról kettőre: az arány a behozatal és a kivitel között ugyanaz maradt és a munkanélküliek száma nemcsak, hogy nem csökkent, ha­nem esetleg szaporodott. Nincsen a há­ború utáni Európának egyetlen olyan országa se, amelyik a munkanélküliség réme ellen ne próbálkozott volna a be­hozatalnak egy vagy más úton való kor­látozásával védekezni a kereskedelmi mérleg passzivitása ellen is és mind­egyiknek állandóan növekszik a passzi­vitása. Egész Európában csak Románia és Bulgária kereskedelmi mérlege aktív, de ki merné állítani, hogy gazdasági szempontból ezek a legirígylésreméltóbb országok? Vegye csak föl Románia a régen óhajtott kölcsönt, azonnal nagyobb lesz a kölcsön összegével a behozatala, mert a külföldi kölcsön ott se azt fogja jelenteni, hogy vagonszámra hozzák be a dollár- vagy fontsterling-bankjegyeket, hanem ott is csak azt fogja jelenteni, hogy Londonban vagy New Yorkban valamelyik nagy bank könyveiben ja­vára írnak a román nemzeti banknak, vagy a román állam által megjelölt ro­mán pénzintézeteknek a kölcsönnel egyenlő összegű követelést, amelyből azután fizetni lehet. Mit? A már fennálló tartozásokat vagy azoknak az árucikkek­nek a számláját, amiket majd Románia importálni fog. Nagyon is mély tanulságot nyújt ne­künk a „Magyar Hét“ propagandája, ha nem is éppen ugyanazt, amit a szok­ványos publicisztika benne látni óhajt. Mi, amidőn alaposnak ismerjük el azt a szemrehányást, amely a külföldi áruk vásárlása miatt ér bennünket, nem fe­lejtjük észrevenni, hogy ennek dacára íme, itt olyan ipar fejlődhetett ki, amely­ről büszke hivalkodással lehet hirdetni, hogy fölöslegessé tette a külföldi ipar­cikkeket. Kiegyenlíthetetlen ellentméd-e Újabb százezer munkás csatla­kozott a kizárt 225 ezer német vasmunkás bérmozgalmához A szakszervezetek megakadályoznak minden kilengést . A berlini tőzsdén már a jövő hétre várják a vas­ipari konfliktus békés megoldását Bochumból jelentik. A nyugatnémet iras- és acéliparban történt munkáskizárást most már teljesen végrehajtották. A kis­ebb üze­mekben, ahol csütörtökön még folyt a munka, pénteken szintén leálltak a gépek. A pénteki nap folyamán a kizárt munkásság több gyűlést tartott, amelyek azonban a leg­teljesebb nyugalomban folytak le. A szakszervezetek már tegnap felhívást tettek közzé, amelyben felszólították a munkásságot, tartózkodjanak minden kilengéstől. Rendzavarásokra péntek estig sehol sem ke­rült sor. A bérmozgalom egyébként egyre jobban terjed s most már az úgynevezett vas- és acélipari kisüzemek munkásai is magasabb béreket követelnek. A kisipari munkások szakszervezete október 30-ára szintén fölmondotta az érvényben lévő bérszerződéseket. Ez a szakszervezet körülbelül 100.000 mun­kást foglal magában. Berlinből jelentik: A tőzsdén ma a nyu­gat-német vasipari konfliktussal kapcsolat­ban olyan hírek terjedtek el, hogy a konflik­tus már a legközelebbi napokban békés meg­oldást nyer, sőt egyes verziók szerint a munka már a jövő hétfőn újból megindul. Beavatott gazdasági körökben ezeket a híreket legalább is egyelőre túlzottak­nak tartják, bár a Berliner Tageblatt szintén arról érte­sül, hogy hosszabb lejáratú konfliktustól nem kell tartani. A lap annak a nézetének ad kifejezést, hogy a német közgazdaságot fenyegető kár úgy a munkásokat, mint a munkáltatókat rövidesen jobb belátásra fogja bírni. A harc évi 30 millió márka bérkü­lönbö­­zetért folyik, ez az összeg pedig koránt­sem áll arányban a német közgazdaság­nak okozott óriási kárral. A munkáskizárás már így is igen sok pén­zébe fog kerülni a gyáraknak, tekintettel arra, hogy a kialudt vaskohók begyújtása igen hosszadalmas és költséges művelet. Düsseldorfból jelentik: Az északnyugati csoport munkaadói ma délután értekezletre ültek össze, hogy megbeszéljék az esseni jelenlegi helyzetet. A munkaadók be akarják várni azoknak a tanácskozásoknak az eredményét, amelyeket Berlinben folytatnak a szak­­szervezetek vezető tényezőivel. Amikor a munkások ma reggel a szakszer­vezetek utasítása alapján megjelentek az egyes gyárak előtt, hogy megkezdjék a munkát, nem bocsátották be őket a tele­pekre. A gyárak megállították az üzeme­ket, kioltották a kazánokban a tüzet, sőt még a tanoncokat is szabadságolták. Az üzemekben még a szükségmunkákat sem végzik. A munkások tömegesen sereglettek össze a gyárakban és az egyes gyülekező helyisé­gekben; ez a csoportosulás egészen meg­változtatta az ipari negyedek utcáinak képét. Incidensekre nem került sor, mert a munkások alkalmazkodnak a szakszer­vezetek utasításaihoz és nyugodt, meg­fontolt magaviseletet tanúsítanak. A szakszervezetek azt mondják, hogy a munkaadók ellenrendszabályai nem érintik őket, miután a nyugati kerületben a mun­kásoknak csupán egynegyede van megszer­vezve. A mostani válságos helyzet terhét első­sorban azok fogják viselni, akik nincsenek szervezve. A legutóbbi napokban az eddig nem szervezett munkások közül igen sokan jelentkeztek felvételre a szakszervezeteknél. A szakszervezetek felhívást bocsátottak ki, ebben ismét utalnak a helyzet komolyságára és felszólítják a munkásokat, hogy addig ne

Next