Magyar Hirlap, 1929. október (39. évfolyam, 222-248. szám)
1929-10-01 / 222. szám
'■»—▼ - v IO PILLÉR io PILLED 4 példán,onlonl .c.crU Mjgfi Mn|M| MAX GLASS 91; £L dirmiir jPP w a fékevesztett 4« Ln *101 II IS Ilii A\ ir% EMBERISÉG E'HO5 Ilii (I |fcr ILJf MAGYAR HÍRLAP wrw. ctma^rrRen.kijeiéMk Jjjy|L szeptemberi regénykedvezménye BUDAPEST. 1929 OKTÓBER I J________ W*W-’ t KEDD. XXXIX. EVE. 222. SZ. -»a*mTMg~—-——————————————————^-----------------— I ..........................II Gazdasági kritika és napi politika írta: MAGYAR PÁL A kormány működésével szemben a kritikaelsősorban gazdasági ténykedései ellen irányult. Nem csupán ellenzéki politikusok foglaltak élesen állást a hivatalos gazdaságpolitikával szemben, hanem — különösen az utóbbi időben — a kormány híveinek táborából is nyíltan hangzottak el vélemények, melyek a hivatalos gazdaságpolitika kudarcát állapították meg. Lehet-e csodálni ily körülmények között, hogy a gyakorlat emberei, akik elsősorban szenvedtek e hibás gazdaságpolitika alatt, szintén a kritizálók táborába tartoznak és hogy akár az érdekképviseleteken belül, akár pedig, ha véleményüknek kifelé kifejezést adhattak, állandóan hangsúlyozták, hogy a kormány gazdaságpolitikája a magángazdaság érdekeit a legmesszebbmenően veszélyezteti. A gazdasági embereknek ez az állásfoglalása azonban sohasem volt egyúttal az érdekképviseletek állásfoglalása, de még így sem állt soha politikai irányzat szolgálatában. Ellenkezően: mindig arra szorítkoztak, hogy a kérdéseket tisztán a gazdasági érdekek szempontjából érintsék, legtöbb esetben pedig a legmesszebbmenően ügyeltek még arra is, hogy ne okozzanak a kormánynak politikai nehézségeket. És ez a passzív politikai magatartás teszi érthetővé, hogy akkor, amikor minden termelési ág előtt kétségtelenné vált, hogy a magángazdaság azért került elsősorban kedvezőtlen helyzetbe, mert a szanálásnál túlzottan a fiscus szempontjai érvényesültek és hogy a magángazdaság regenerálódása azért nem haladt abban az időszakban sem előre, mikor ezt egyébként a nemzetközi konjunkturális viszonyok inkább lehetővé tették volna mert az államgazdálkodás túlzottan igénybe vette a magángazdaság teherbíróképességét: a válsággal küzdő termelési ágak nem e gazdaságpolitikával szemben léptek fel egyöntetűen, hanem egymást támadva keresték a megoldást Nem egyszer a másik javát még szolgáló helyzet megváltoztatását követelve, anélkül, hogy a másik kárára követelt változásból saját maga részére tényleges előnyöket várhatott volna. Csak a magángazdasági tényezők e túlzott politikamentessége, vagy még inkább kormánypolitika-támogató magatartása tette lehetővé, hogy a kormány javára éveken át érvényesülhetett az az igazság, hogy gazdasági kritikával e politikai hatalom gyakorlóit nem lehet irányváltoztatásra bírni és csak így érthető, hogy a minden termelési ágat eltöltő elégedetlenség dacára, a politikai hatalom fenntartásra érdekében változatlanul folyt az a gazdaságpolitika, mely a magángazdaság termelőtevékenységével szemben, az államgazdaság fogyasztógazdálkodását tekintette irányadónak. Ha most az a látszat, hogy a gazdasági válság kiélesedése folytán a gazdasági emberek is elérkezettnek látják az időt politikai passzivitásuk feladására, ezt tényleg nagyon komoly jelnek kell tekinteni. Ezért nem annyira demagógia, hanem inkább elkeseredett politikai kísérlet az a tendencia, mely a kormánypolitika javára most azt a hangulatot igyekszik kitermelni, mintha a gazdasági tényezők állásfoglalása bármikor is megakadályozta volna a kormányt a mezőgazdasági válság megoldására, a szociális ellátás fokozására és a fogyasztóképesség növelése érdekében a megélhetési index leszállítására irányuló tevékenységében. Hivatásos politikusokat ez a vakmerő beállítás — amely végeredményben nem akar egyebet jelenteni, mint hogy a demokratikus ellenzéki mozgalom és a nagykapitalizmus egy gyékényen árul — szenvedélyes replikára késztetheti, a gazdasági körök azonban, igazuk tudatában, a legnagyobb nyugalommal visszautasíthatják ezeket az invektívákat, mert légből kapott és politikai egyoldalúságtól vezetett állításokkal szemben könnyen ellenőrizhető tényeket állíthatnak szembe. Evégből a gazdasági élet vezető embereinek — valóban kevés kivétellel — még azon sem kell tépelődni, hogy mi volna az elismerés magatartásukért, ha valóban a mai politikát csak erkölcsileg támogatták volna. Elegendő, ha rámutatnak arra a nyilvános magatartásra, melyet a kormány ama törvényalkotásaival szemben tanúsítottak, melyek a kormánypolitika népszerűsítését szolgálják, az amúgy is túlterhelt magángazdaság terheinek újabb fokozása árán. A kormánynak azokra az alkotásaira gondolunk itt, amelyeket — a magángazdaság helyzetére való tekintet nélkül — a nevelésügy fejlesztése és a szociális ellátás növelése érdekében létesített. A gazdasági körök ezekkel a törekvésekkel szemben sohasem helyezkedtek negligáló álláspontra és kizárólag arról volt szó, hogy nem lehetne-e az adóalanyok megerősödése arányában ezeken a területeken is lassúbb tempót követni és főként arról gondoskodni, hogy minél kevesebb pénzt emésszen fel az adminisztráció, míg az adófillérekből tanyai iskola, a biztosítási járulékokból aggkori járulék lesz. Hogy ezenfelül a gazdasági tényezők tőlük telhetően állandóan védekeztek a közterhek növelése ellen, amikor igen sok területen rámutathattak olyan kiadásokra, melyek semmikép sem voltak összhangba hozhatók egy legyőzött és a trianoni békediktátum által megnyomorított ország gazdasági helyzetével és hogy főként időről időre erélyesen tiltakoztak az ellen, hogy a termelő tényezők üzemtőkéjéből elvont összegekből oly intézmények létesíttessenek, melyek maguknak az áldozatot hozóknak jelent indokolatlan versenyt, olyan ténykedések, melyeket nem a politikai magatartás, hanem a létfenntartás ösztöne diktált. Hogy pedig a gyakorlat embereinek erre a kritikájára szükség volt, azt érthetővé teszi már az is, hogy a legfőbb gazdasági intézők között akadhatott akárhány, aki kitűnően értett az állami pénzügyekhez, de sajnos, alig akadt olyan, akinek a magángazdasággal meg lett volna valaha is az a kapcsolata, mely a hivatalos gazdaságpolitikának a termelés érdeke szerint való irányítására képesítette volna. Hiszen ez állandó kritika dacára előállhatott az a helyzet, hogy egy kiváló képességű kultuszminiszter a gyermek legfőbb szükségletéről, a tanításról olyan mértékben gondoskodott, hogy nálunknál sokkal gazdagabb országok is mögöttünk maradtak és egy erős akaratú népjóléti miniszter az aggkori ellátásban is előbbre vitt bennünket gazdaságilag sokkal megalapozottabb országoknál, de a gyermekkor és aggkor közé eső férfikor idejére exisztenciálisan olyan rosszul vagyunk ellátva, mint nagyon kevés országa Európának. Ma, amikor a gazdasági helyzet annyira megromlott, hogy nem csupán új egzisztenciák alakulása látszik lehetetlennek, hanem napról napra omlanak össze erősnek vélt gazdasági alanyok, csak lelkiismeretlenségből lehet a gazdasági köröknek ez állapotok megváltoztatására irányuló, végre egyöntetű igyekezetét, politikai hatalmi érdekekből megbontani. Hiszen ez a törekvés egyenesen kötelessége a gazdasági élet vezéreinek is ha most már e megmozdulásnak immár elkerülhetetlenül ellenzéki jellege , tán, a történtek után ez csak ok arra,ogy fokozottabban respektáltassék. A magyar jövő szempontjából a gazdaság embereknek e politikai állásfoglalását biztató momentumnak kell tartanunk Ez azt igazolja, hogy Trianonnal szemben minden magyar lélek érzésében él”, revíziós törekvést a gazdasági érdekek is alátámasztják. Ha Trianon csak etnográfiai, természeti és politikai határait csonkította volna meg hazánknak, ellenben olyan gazdasági egységet hagyott volna, mely fejlődést biztosító gazdálkodást tesz lehetővé, esetleg tarthatnánk attól, hogy a megcsonkítás sebét az idő beheggesztheti. Az a tény azonban, hogy a békediktátum gazdaságilag is olyan csonkot hagyott csak meg nekünk, mely, az erők legmesszebbmenő megfeszítése és a világkonjunktúra legkedvezőbb alakulása mellett is ez ország minden egyes egzisztenciáját háttérbe helyezi Európa minden más országának lakosával szem-* ben, olyan lüktető erő, mely egy pilla*natig sem engedi nyugpontra jutni a revízió követelését. Hogy pedig e törek*vés sikeressége a gyakorlat embereinek megállapítása szerint azon múlhat, hogy politikailag ne helyezkedjünk szembe azzal az európai áramlattal, mely a demokratikus, haladó irányzatban látja a megértés és együttműködés zálogát, nem olyan lehetetlen álláspont, mellyel szemben elfelejtendő, szomorú idők fegyvereit volna szabad ismét alkalmazni. Ha már a politikai belátás nem bírja az ez áramlattal szembenállókat jobb belátásra, a gazdasági szükségességnek kellene ezt velük megértetni. A termelő tényezőknek demokratikus irányzattal való együttérzésében lássák annak a sokat hangoztatott elvnek érvényesülését, hogy gazdasági boldogulásunk érdekében szűnjön meg az az abnormális állapot, mely a politikai irányzatnak a legeminensebb gazdasági érdekeket is alárendeli és következzék be nálunk is az az Európa szerte természetes helyzet, hogy az állam nők politikáját elsősorban a gazdasági követelmények irányítják. A legnagyobb csalódást keltette gróf Bethlen István miniszterelnök kettős inkei nyilatkozata A szociáldemokrata párt válasza a gróf Bethlen István által bejelentett „megegyezésre“ Hétfőn végre megszólalt gróf Bethlen István miniszterelnök, sőt egyszerre két hangnemben is. Egyik nyilatkozatát a liberálisoknak, a másikat saját párthíveinek adresszálva. Az egyik halkabb és kerül minden provokációt, a másik mindennek ellenére önérzetes és kioktató. Mindkét nyilatkozat megegyezik abban, hogy alig van bennük konkrétum, hogy nagy általánosságban kezelik a kérdéseket s végeredményében nem bontakozik ki belőlük a program leghalványabb árnyalata sem. Azzal a kivétellel, hogy a miniszterelnök ízlésesen nem követi házisajtójának demagóg vádaskodását, a mai krízisért felelősségre egyáltalán nem vonható tényezőkkel szemben — végeredményben a kormányt támadó politikusok és ellenzéki sajtó kritikájára válaszoló vezércikkekben feloldva, már régen ismerjük megállapításait. Az egész nyilatkozatból az derül ki, hogy a miniszterelnök csökönyösen el van határozva rendszerének lényegében változatlan fenntartására ,s hogy azok az esetleges korrekciók, amikre elhatározta magát, természetüknél fogva egyáltalában nem gyengíthetik a mai válság erejét. Ha gróf Bethlen Istvánon múlik, marad minden a régiben, legföljebb az egész konstellációra ki nem ható részletengedmények látszataival kísérli meg kiengesztelni azokat, akik évről évre megvívják a maguk palotaforradalmait, hogy alkalmuk nyíljék a leszereltetésre. A mi véleményünk szerint azonban a társadalom nagy részét egyáltalában nem nyugtatják meg gróf Bethlen István kijelentései és nem szerelik le azt az automatikus, a politikusok eltökéléseitől független mozgalmat, amely a magyar nép minden rétegében megindult. Ami a miniszterelnöki nyilatkozatban a legnagyobb csalódást okozza, nem a nyilatkozó öntudatos hangja, az erejének és hatalmának tudatában lévő államférfi fölényessége — ehhez már hozzászoktunk, ha nem — meglepő invenciótlansága. A gazdaságpolitikai válságot Bethlen István a régi könnyedséggel intézi el: a gazdasági krízis világjelenség. Mintha e világjelenség romboló erejének nem lennének különböző fokozatai aszerint, hogy az egyes kormányok milyen gazdaságpolitikát, pénzügypolitikát és adópolitikát csinálnak! Az adómérséklés kérdésében gróf Bethlen Istvánnak az a véleménye, hogy át kell vizsgálni a büdsét és meg kell szüntetni a túlköltekezést, a pazarlást, mintha nem az ellenzék követelné évek óta szüntelenül az állami túlköltekezés mérséklését, kezdve a mammutbürokrácia dimenzióinak csökkentésétől le a luxusautókig. A miniszterelnök általában magáévá teszi az ellenzék gazdaságpolitikai követeléseit és ami nyilatkozatában programszerű, nem is egyéb.