Magyar Hirlap, 1929. október (39. évfolyam, 222-248. szám)

1929-10-01 / 222. szám

'■»—▼ - v IO PILLÉR io PILLED 4 példán,onlonl .c.crU Mjgfi Mn|M| MAX GLASS 91; £L d­irmiir jPP w a fékevesztett 4« Ln *101 II IS Ilii A\ ir% EMBERISÉG E'HO5 Ilii (I |fcr ILJf MAGYAR HÍRLAP wrw. ctma^rrRen.kijeiéMk Jjjy|L szeptemberi regénykedvezménye­­ BUDAPEST. 1929 OKTÓBER I J________ W*W-’ t KEDD. XXXIX. EVE. 222. SZ. -»a*mTMg~—-——————————————————^-----------------— I ..........................II Gazdasági kritika és napi politika írta: MAGYAR PÁL A kormány működésével szemben a kritika­­elsősorban gazdasági tényke­dései ellen irányult. Nem csupán ellen­zéki politikusok foglaltak élesen állást a hivatalos gazdaságpolitikával szem­ben, hanem — különösen az utóbbi idő­ben — a kormány híveinek táborából is nyíltan hangzottak el vélemények, melyek a hivatalos gazdaságpolitika kudarcát állapították meg. Lehet-e cso­dálni ily körülmények között, hogy a gyakorlat emberei, akik elsősorban szenvedtek e hibás gazdaságpolitika alatt, szintén a kritizálók táborába tar­toznak és hogy akár az érdekképvisele­teken belül, akár pedig, ha véleményük­nek kifelé kifejezést adhattak, állandóan hangsúlyozták, hogy a kormány gazda­ságpolitikája a magángazdaság érdekeit a legmesszebbmenően veszélyezteti. A gazdasági embereknek ez az állásfogla­lása azonban sohasem volt egyúttal az érdekképviseletek állásfoglalása, de még így sem állt soha politikai irányzat szolgálatában. Ellenkezően: mindig arra szorítkoztak, hogy a kérdéseket tisztán a gazdasági érdekek szempont­jából érintsék, legtöbb esetben pedig a legmesszebbmenően ügyeltek még arra is, hogy ne okozzanak a kormánynak politikai nehézségeket. És ez a passzív politikai magatartás teszi érthetővé, hogy akkor, amikor minden termelési ág előtt kétségtelenné vált, hogy a ma­gángazdaság azért került elsősorban kedvezőtlen helyzetbe, mert a szanálás­nál túlzottan a fiscus szempontjai érvé­nyesültek és hogy a magángazdaság re­generálódása azért nem haladt abban az időszakban sem előre, mikor ezt egyébként a nemzetközi konjunkturális viszonyok inkább lehetővé tették volna mert az államgazdálkodás túlzottan igénybe vette a magángazdaság teher­bíróképességét: a válsággal küzdő ter­melési ágak nem e gazdaságpolitikával szemben léptek fel egyöntetűen, hanem egymást támadva keresték a megoldást Nem egyszer a másik javát még szol­­gáló helyzet megváltoztatását követelve, anélkül, hogy a másik kárára követelt változásból saját maga részére tényleges előnyöket várhatott volna. Csak a magángazdasági tényezők e túlzott politikamentessége, vagy még inkább kormánypolitika-támogató ma­gatartása tette lehetővé, hogy a kor­mány javára éveken át érvényesülhe­tett az az igazság, hogy gazdasági kriti­kával e politikai hatalom gyakorlóit nem lehet irányváltoztatásra bírni és csak így érthető, hogy a minden termelési ágat eltöltő elégedetlenség dacára, a politikai hatalom fenntartásra érdekében válto­zatlanul folyt az a gazdaságpolitika, mely a magángazdaság termelőtevé­kenységével szemben, az államgazdaság fogyasztógazdálkodását tekintette irány­adónak. Ha most az a látszat, hogy a gazda­sági válság kiélesedése folytán a gazda­sági emberek is elérkezettnek látják az időt politikai passzivitásuk feladására, ezt tényleg nagyon komoly jelnek kell tekinteni. Ezért nem annyira demagógia, hanem inkább elkeseredett politikai kísérlet az a tendencia, mely a kor­mánypolitika javára most azt a hangu­latot igyekszik kitermelni, mintha a gazdasági tényezők állásfoglalása bár­mikor is megakadályozta volna a kor­mányt a mezőgazdasági válság meg­oldására, a szociális ellátás fokozására és a fogyasztóképesség növelése érde­kében a megélhetési index leszállítására irányuló tevékenységében. Hivatásos politikusokat ez a vakmerő beállítás — amely végeredményben nem akar egyebet jelenteni, mint hogy a demok­ratikus ellenzéki mozgalom és a nagy­kapitalizmus egy gyékényen árul — szenvedélyes replikára késztetheti, a gazdasági körök azonban, igazuk tuda­tában, a legnagyobb nyugalommal visszautasíthatják ezeket az invektívá­­kat, mert légből kapott és politikai egy­oldalúságtól vezetett állításokkal szem­ben könnyen ellenőrizhető tényeket ál­líthatnak szembe. Evégből a gazdasági élet vezető embereinek — valóban kevés kivétellel — még azon sem kell tépelődni, hogy mi volna az elismerés magatartásukért, ha valóban a mai politikát csak erköl­csileg támogatták volna. Elegendő, ha rámutatnak arra a nyilvános magatar­tásra, melyet a kormány ama törvény­­alkotásaival szemben tanúsítottak, me­lyek a kormánypolitika népszerűsítését szolgálják, az amúgy is túlterhelt magán­­gazdaság terheinek újabb fokozása árán. A kormánynak azokra az alkotá­saira gondolunk itt, amelyeket — a ma­gángazdaság helyzetére való tekintet nélkül — a nevelésügy fejlesztése és a szociális ellátás növelése érdekében lé­tesített. A gazdasági körök ezekkel a törekvésekkel szemben sohasem helyez­kedtek negligáló álláspontra és kizáró­lag arról volt szó, hogy nem lehetne-e az adóalanyok megerősödése arányá­ban ezeken a területeken is lassúbb tempót követni és főként arról gondos­kodni, hogy minél kevesebb pénzt emésszen fel az adminisztráció, míg az adófillérekből tanyai iskola, a biztosí­tási járulékokból aggkori járulék lesz. Hogy ezenfelül a gazdasági tényezők tőlük telhetően állandóan védekeztek a közterhek növelése ellen, amikor igen sok területen rámutathattak olyan ki­adásokra, melyek semmikép sem voltak összhangba hozhatók egy legyőzött és a trianoni békediktátum által megnyomo­rított ország gazdasági helyzetével és­­ hogy főként időről időre erélyesen til­takoztak az ellen, hogy a termelő té­nyezők üzemtőkéjéből elvont összegek­ből oly intézmények létes­íttessenek, me­lyek maguknak az áldozatot hozóknak jelent indokolatlan versenyt, olyan tény­kedések, melyeket nem a politikai magatartás, hanem a létfenntartás ösz­töne diktált. Hogy pedig a gyakorlat embereinek erre a kritikájára szükség volt, azt érthetővé teszi már az is, hogy a legfőbb gazdasági intézők között akadhatott akárhány, aki kitűnően ér­tett az állami pénzügyekhez, de sajnos, alig akadt olyan, akinek a magángazda­sággal meg lett volna valaha is az a kapcsolata, mely a hivatalos gazdaság­politikának a termelés érdeke szerint való irányítására képesítette volna. Hiszen ez állandó kritika dacára elő­állhatott az a helyzet, hogy egy kiváló képességű kultuszminiszter a gyermek legfőbb szükségletéről, a tanításról olyan mértékben gondoskodott, hogy nálunknál sokkal gazdagabb országok is mögöttünk maradtak és egy erős aka­ratú népjóléti miniszter az aggkori el­látásban is előbbre vitt bennünket gazdaságilag sokkal megalapozottabb országoknál, de a gyermekkor és aggkor közé eső férfikor idejére exisztenciáli­­san olyan rosszul vagyunk ellátva, mint nagyon kevés országa Európának. Ma, amikor a gazdasági helyzet annyira megromlott, hogy nem csupán új egzisztenciák alakulása látszik lehetet­lennek, hanem napról napra omlanak össze erősnek vélt gazdasági alanyok, csak lelkiismeretlenségből lehet a gazda­sági köröknek ez állapotok megváltozta­tására irányuló, végre egyöntetű igyeke­zetét, politikai hatalmi érdekekből meg­bontani. Hiszen ez a törekvés egyenesen kötelessége a gazdasági élet vezéreinek is ha most már e megmozdulásnak immár elkerülhetetlenül ellenzéki jellege , tán, a történtek után ez csak ok arra,­­­­ogy fokozottabban respektáltassék. A­­ magyar jövő szempontjából a gazdaság embereknek e politikai állásfoglalását biztató momentumnak kell tartanunk Ez azt igazolja, hogy Trianonnal szem­ben minden magyar lélek érzésében él”, revíziós törekvést a gazdasági érdekek is alátámasztják. Ha Trianon csak et­nográfiai, természeti és politikai határait csonkította volna meg hazánknak, ellen­ben olyan gazdasági egységet hagyott volna, mely fejlődést biztosító gazdálko­dást tesz lehetővé, esetleg tarthatnánk attól, hogy a megcsonkítás sebét az idő beheggesztheti. Az a tény azonban, hogy a békediktátum gazdaságilag is olyan csonkot hagyott csak meg nekünk, mely, az erők legmesszebbmenő megfeszítése és a világkonjunktúra legkedvezőbb ala­­kulása mellett is ez ország minden egyes egzisztenciáját háttérbe helyezi Európa minden más országának lakosával szem-* ben, olyan lüktető erő, mely egy pilla*­natig sem engedi nyugpontra jutni a revízió követelését. Hogy pedig e törek*­vés sikeressége a gyakorlat embereinek­ megállapítása szerint azon múlhat, hogy politikailag ne helyezkedjünk szembe azzal az európai áramlattal, mely a de­­mokratikus, haladó irányzatban látja a megértés és együttműködés zálogát, nem olyan lehetetlen álláspont, mellyel szem­ben elfelejtendő, szomorú idők fegyvereit volna szabad ismét alkalmazni. Ha már a politikai belátás nem bírja az ez áram­­lattal szembenállókat jobb belátásra, a gazdasági szükségességnek kellene ezt velük megértetni. A termelő tényezőknek­­ demokratikus irányzattal való együtt­­érzésében lássák annak a sokat hangozt­atott elvnek érvényesülését, hogy gazd­­asági boldogulásunk érdekében szűnjön meg az az abnormális állapot, mely a politikai irányzatnak a legeminensebb gazdasági érdekeket is alárendeli és kö­­vetkezzék be nálunk is az az Európa s­zerte természetes helyzet, hogy az állam nők politikáját elsősorban a gazdasági követelmények irányítják. A legnagyobb csalódást keltette gróf Bethlen István miniszter­elnök kettős inkei nyilatkozata A szociáldemokrata párt válasza a gróf Bethlen István által bejelentett „megegyezésre“ Hétfőn végre megszólalt gróf Bethlen Ist­ván miniszterelnök, sőt egyszerre két hang­nemben is. Egyik nyilatkozatát a liberáli­soknak, a másikat saját párthíveinek ad­­resszálva. Az egyik halkabb és kerül min­den provokációt, a másik mindennek ellenére önérzetes és kioktató. Mindkét nyi­latkozat megegyezik abban, hogy alig van bennük konkrétum, hogy nagy általánosságban kezelik a kérdéseket s végeredményében nem bontakozik ki belőlük a program leghalványabb árnyalata sem. Azzal a kivétellel, hogy a miniszterelnök íz­lésesen nem követi házisajtójának demagóg vádaskodását, a mai krízisért felelősségre egyáltalán nem vonható tényezőkkel szem­ben — végered­ményben a kormány­t támadó politikusok és ellenzéki sajtó kritikájára vá­laszoló vezércikkekben feloldva, már régen ismerjük megállapításait. Az egész nyilatko­zatból az derül ki, hogy a miniszterelnök csökönyösen el van határozva rendszerének lényegében változatlan fenntartására ,s hogy azok az esetleges korrekciók, amikre elha­tározta magát, természetüknél fogva egyálta­lában nem gyengíthetik a mai válság erejét. Ha gróf Bethlen Istvánon múlik, marad minden a régiben, legföljebb az egész kons­tellációra ki nem ható részletengedmények látszataival kísérli meg kiengesztelni azokat, akik évről évre megvívják a maguk palota­­forradalmait, hogy alkalmuk nyíljék a­­ leszereltetésre. A mi véleményünk szerint azonban a társadalom nagy részét egyáltalában nem nyugtatják meg gróf Bethlen István kijelen­tései és nem szerelik le azt az automatikus, a politikusok eltökéléseitől független moz­galmat, amely a magyar nép minden rétegében megindult. Ami a miniszterelnöki nyilatkozatban a legnagyobb csalódást okozza, nem a nyilat­kozó öntudatos hangja, az erejének és ha­talmának tudatában lévő államférfi fölé­nyessége — ehhez már hozzászoktunk, ha nem — meglepő invenciótlansága. A gazdaságpolitikai válságot Bethlen István a régi könnyedséggel intézi el: a gazdasági krízis világjelenség. Mintha e világjelenség romboló erejének nem lennének különböző fokozatai aszerint, hogy az egyes kormányok milyen gazdaság­­politikát, pénzügypolitikát és adópolitikát csinálnak! Az adómérséklés kérdésében gróf Bethlen Istvánnak az a véleménye, hogy át kell vizsgálni a büdsét és meg kell szüntetni a túlköltekezést, a pazarlást, mintha nem az ellenzék követelné évek óta szüntelenül az állami túlköltekezés mér­séklését, kezdve a mammutbürokrácia di­menzióinak csökkentésétől le a luxus­autókig. A miniszterelnök általában magáévá teszi az ellenzék gazdaság­­politikai követeléseit és ami nyilatko­zatában programszerű, nem is egyéb.

Next