Magyar Hirlap, 1929. december (39. évfolyam, 274-297. szám)

1929-12-01 / 274. szám

- Vt* jt// 24 FILLÉR 24 FILLÉ.R iTEEEEnEErrrz] valTM m^délstamm 90 FILLER 25 ícJflí IV Till IS Tr^ hollywoodi .elUelCt e 1 lm-ben uuuual Bl BB KW «S gS grr &§ t§JS BB ^ « BS Wt «tg megkap)« • ViAGYAH HIHLAl Eg 33 tg WÉSL ÜT M £§§$£§ M3 g§§ <§f |g j£ |fcj| II If ISJsr magyar hírlap -mi« i-eB^kfi^enek b«> Jaj®. «gllfi^L. -Jj#JH mL* november' res-eny kedvez menve ni in........mi...........■in niiiminnii .................mii.............. ■ mi......... .... ni ninin—t Európa nem tanul írta: POLLÁK ILLÉS SZÁMADÁSI TEST ÉS MÁS ISPILÁNGOK Irta: MÓRA FERENC A nagy francia nemzetnek egy nagy fia halt meg a napokban és nemzete őszinte fájdalommal kísérte el utolsó út­ján országa megmentőjét, aki nagy volt haladásában is. Ha ugyan a nagyság jel­zője rávaló akár politikusra, akár had­vezérre, akik a nemzetek vezetésében a relativitás törvényének színtiszta meg­testesítői: ha vállalkozásuk sikerrel járt, akkor babér övezi halántékukat, ha nem, akkor mélyebbet buknak mindenki más­nál. Hogy azonban a korbeli babérok is tüskévé válhatnak a történelem, mint másodfokú ítélőszék ítéletében, azt a né­metek politikai óriásának, Bismarck Ottó hercegnek sorsa illusztrálja, akinek nagy politikai alkotása éppen abban a diadalban bukott meg, mellyel 60 évvel ezelőtt elvette Franciaországnak azt a két tartományát, melyről tudnia kellett, hogy harmadfél ezer év óta szünet nél­kül football­ja a két szomszédnak és a régi galloktól a mi időnkig mindhalálig a francia nép glob­eszü­kségletének és készletének féltett kincse, melyet ha Bis­marck elvett, azt Európa fogja meg­­keserülni. Érdemes annak, aki a történelem szé­lein jegyezget és tanulságait le tudja vonni, megfigyelni az európai civilizáció szövőszékein dolgozó erőket, mert meg fogja érteni, hogy az mért egymásutánja az erőszaknak, cselszövéseknek, és rajt­ütéseknek, és mért, hogy a nemzetközi tisztesség annyival alacsonyabb az egyénre kötelező tisztességnél? Megta­nulhatjuk ezen az eseten, mikor még mi is, a világháború legütöttebbjei csak csupa bámulattal parentáltuk el azt a férfiút, aki, ha hazájának minden oka meg van is, zászlóját előtte meghajtani, de nekünk és kétségkívül annak a köz­temetőnek, melyet jelenleg Európának hívnak, s amelyet az ő nevére kellene most keresztelni, sírásója volt. De Euró­pát a rómaiak óta harcra és hódításokra nevelték, iskolák, tankönyvek, irodalom és művészetek majd­hogy nem kizárólag ezt az irányt művelik, a történetírások csak harci tettekről és hódításokról tud­nak, mik mellett a valódi kultúrfejeze­tek csak szerény hamupipőként meg­húzódnak. Nagy Sándor — Caesar, Hannibal — Bonaparte — hiszen ra­gyogó szemekkel és visszafojtott léleg­zettel hallgattuk mi fiúk ezeknek a vul­kánembereknek viharvonulásait, kikhez Attilát és Timurlenket is hozzá lehet so­rozni, de Európa már megérhetett volna annak a megértésére, hogy a háborúk csak védelmi, nem azonban támadási szervei az emberi társadalomnak. Egyéni dolog, hogy miképpen véle­kedünk a háborúról, de lehetetlen meg nem látni, hogy Timurjenk és Attila óta Ázsiában kihaltak a hódítók és velük megszűntek a háborúk is. Vannak ott forradalmak, de az országok erő és anyaghalmazai súlypontjukat belől ta­lálták meg. Lehetetlen meg nem látni, hogy Európán kívül általában nincsenek már háborúk és ha vannak, európaiak csinálják, mint most is az oroszok Kína ellen. Európaiak, akik mint valami gom­bócot megeszik a földet. Ugyanazok az európaiak, akik itthon a fajiságot és nemzetiséget prédikálják, ők, ezek a tel­hetetlen geografikus kendők, akik ma a nacionalizmus szent önzését hirdetik, első képrombolói ennek az újkori bál­ványnak, akik megették Afrikát, Ausztrá­liát és Ázsiának legbirbájosabb részeit, megosztva hódító glóriájukat egy sereg afrikai wigwamlakóval, akik néha nap­ján még ma is rajtaütnek más wig­wamokra rabszolgákat szedni. Ez a na­cionalizmus nem akadálya annak, hogy Anglia 300 millió hindu és 100 millió egyéb színes embert bekebelezett és La belle Francénak mongol és arab, sőt sze­­recsen polgárai ne legyenek. A Georges Clémenceau nemzete nem félti a maga nagyszerű, lendületes és ihlett vérét a színes franciákkal való lehetetlen keve­redés katasztrofális következményeitől? Mert Európa nem tanul. Nem tanult abból, hogy az ókor hódító nemzetei mind letűntek Európa csata­mezőiről, míg Ázsia országai évezerek óta élik a maguk zárt életüket, és Európa, mely pedig oly nagyra van a maga filozó­fiájával, mely pedig nem egyéb nyö­szörgő terminológiák és megszorult defi­nícióknál, de soha egy isteni gondola­tot nem termelt; még nem vette észre hogy a hódítók elsősorban a saját leg­szebb embervirágaikat kaszálják és irt­ják, és ezért pusztult el valamennyi Ezért tűnt le Róma és ezért a középkor konfúzus német császársága, mely Itá­liát, Spanyolországot és a frankok or­szágát eggyé akarta kalapácsolni és meg nem nyugodott, míg V. Károly császár országában utóbb a Nap is le nem nyu­godott. Európa nem tanul. Hiszen bizo­nyos, hogy ezt a kontinenst külön erők fűtik; a régi pörög és római istenek még nem haltak meg és az erőnek és szép­ségnek kultusza ma is füstöl oltárain­kon, ha felhőkarcoló módon is. Innen a férfigyilkos csatáknak és a hősöknek és a vulkanikus embereknek kultusza. Hiszen gimnáziumi lelkesedésnek gyö­nyörű volt annak a zsivány római nép­nek története. Lélekemelő volt olvasni Alexander útjáról Indiába, Hannibál­ról, Hispánián és az Alpeseken keresz­tül Rómáig és Bonaparte véres útjairól Moszkváig, de Európa már túl van a gimnáziumokon és ideje, hogy a dolgo­kon a happy­ endet keresse és meglássa, hogy annak a mesébe való indiai útnak nyoma sem maradt, hogy Hannibal hiába jött le Itáliába és hogy Bonaparte csak Moszkváig ment, de onnan vissza már futott. Mi lesz az ég könnyűjéből, ha leesik a földre? Mi lett Rómából, melynek sorsát előre megsiratta Car­thago romjain a győztes Scipio? Kína a maga, bár elektromos világítás és rádiónélküli egyszerűségében még min­dig fenn fog állani, mikor Párizs domb­jain egy nagy francia író víziójában meglátott pásztorfiúk fogják már nyá­jaikat legeltetni? A Nyugat civilizációja feltartóztat­hatatlanul lemenőben van. A föld belső életében elhelyezkedési mozgalmaknak mondjuk a rengéseket, mikor pillérek összedőlnek és súlypontok átrakódnak és ugyanekkor valahol vulkanikus erők kiszabadulnak. A föld belső egyensúlyi műveleteiben a vulkanikus erők azon­ban nem szabadulnak, hanem ha fe­leslegessé váltak, kilőhetnek. Mikor fogja Európa ezt a bölcsességet a világ egyéb népeinek tanulságai révén megta­nulni? De Európa nem tanul még a nyugati civilizáció legszélsőbb ameri­kai formájától sem, melyben a feszítő erők óriási arányokban alakot öltenek és merészségükben az eget karcolják. Más lapra tartozik az amerikanizmus életrajza, melyben az anyag elérni lát­szik már szállóképességének határait, melyeket az erők átalakulásának törvé­nye minden bizonnyal ki fog repeszteni. De Amerika be bírta fogni a maga vul­kánjait belső nagyságának szolgálatába, míg Európa a magáéit saját vesztére és pusztulására használja és mikor Gé­niusza szabadulni akar tőlük, még térd­re hull a földi istenek előtt, bámulva a kezeket, melyek az ostort suhintották. — Vous serez fatttes avec eux, — mondta az a francia generális nekünk, mindenkitől elhagyott szegény magya­roknak. Már ezt is elfelejtettük a „nagyság“ imádásában, mit pedig ne­künk magyaroknak sosem szabad elfe­lejtenünk? De Európa nem tanul. Azon sem okul, hogy Car­bon, a francia berlini nagykö­vet már 1907-ben azzal indult rendel Már megint olyankor olvastam újsá­got, mikor nem kellett volna. Ritkán jutok hozzá, hogy a címolvasásnál többre vigyem, de akkor bizonyosan találok benne valamit, amit egyenesen az én elszomorításomra nyomattak bele. Mint ahol most a közigazgatás egyszerű­sítését. Ezt éppen ezen a héten kellett kitalálni, mikor én számadási test kép­zésével mutatom magamat. Mintha Já­kob alatt akkor fűrészelték volna el a létrát, mikor már majdnem a kezében volt a mennyország kilincse. Ha már a nekikeseredés erre a hason­latra találtatott rá velem, meg is mara­dok nála. Igenis az én életem mihaszna Béb­elépek a számadási test a Jákob­­létrára. Azon szoktam én a könyveim, a virágaim, a csontvázaim, a cserepeim és egyéb haszontalanságaim közül föl­kapaszkodni a metafizikába. Ki is kötöm idejekorán, hogy ha egyszer annyi bronz lesz a világon, hogy nem tudnak vele mit csinálni és nekem is szobort emel­nek, annak számadási test legyen a ta­lapzata. Abból majd látni fogja az utó­kor, hogy engem se a gólya költött. Volt nekem érzékem a számadási testhez is, s ha nem kellett volna másra­­tékozol­­nom az időmet, piramist alkottam volna én abból. Persze, persze, most veszem észre, hogy még nem is mondtam meg, mi az a számadási test. Azt pedig külön dip­loma nélkül nem lehet kitalálni. Hiszen utóvégre úgyis lehetne mondani, hogy számadás, de ennek hivatali akadálya van, ezt mindenki megértené. Aztán meg nem is egy a kuckó a kemencével. Számadás csak a régi jó táblabírákhoz illett, akik az egész világot rendelkezési alapnak nézték. (Mégis többet hagytak ránk belőle, mint amennyit mink ha­gyunk az utánunk következőkre.) „Jöt­­tünk-mentünk: száz forint, ettü­nk­ittunk: száz forint; summa: háromszáz forint. Ez volt a computus, a számadás, aféle kirgiz államszámvitel. A számadási test egészen más. Annak van rovata, alrovata, felzete, külzete, tételszáma, tárgyhasábja, fejcíme, keze-lába (ok­mányolt nyugtákból) és füle-farka (m. kir. okmánybélyegekből). Szóval az va­lóságos test, még­pedig olyan, amelyik­nek a tökéletességén meglátszik, hogy azt nem az Isten teremtette. De ezt nem kritikaképpen mondom a jó Istenről, az ember neki is tartozik belátással. Egy kifogástalan számadási test összeállítására nem lett volna elég a hatodik nap. Sőt úgy lehet, a hat napból se futotta volna, mert egy számadási test szakszerű meg­szerkesztése mégis csak hasonlíthatat­lanul nagyobb dolog, mint egy kis világ­teremtés. A világot meg lehetett semmi­ből teremteni, de a számadási testet nem lehet. Ahhoz fel kell fektetni egy csomó hosszában vonalozott könyvet. Ilyenek, hogy csak az öregjeit emleget­tetési helyére, hogy a német birodalmi egységet aláaknázza és a revanzshá­­borúra, melyet a cári Oroszországgal előkészítettek, elgyengítse; sem azon, hogy Baden-Powel angol generális maga leírta Németország körül font kémke­­dési hálózatát; sem azon, hogy a diplo­mácia csak vérnélküli előkészítése és folytatása a háborúknak és hogy az exterritorialitás nem egyéb a megskáb­lásnak egy nemzetközileg tűrt neménél. De Európa nem tanul, sem: A) az ellátmányok pénztári szám­­adási könyve; B) az anyagok számadási könyve; C) az alapok pénztári szám­adási könyve; D) az átfutók számadási könyve... Attól félek, hogy ha a jó Is­tennek ezt mind fel kellett volna fek­tetni, nem fogott volna bele a világ teremtésébe. Csak az a jó, hogy még akkor nem volt mire felfektetni őket. Nekem persze már van hova rakni azokat az oktalan nagy foliánsokat, amelyekben én sokkal nagyobb irodalmi tevékenységet fejtek ki, mint ahogy a kiadóm szeretné. A hivatalszobám ezekkel van kipárnázva. Tizenkét leltár­könyv száztizenhárom rovattal és kilenc pénztárkönyv összeolvashatatlan sok rubrikával. Pedig én nem is vagyok szorosan vett közigazgatási kömeg, mert én csak a kultúra útkaparója vagyok. Olyan vitrinbe való himmi-hummi, aki­ből nincs egy ütőt tapló haszon, de „üsse kő, hát ilyen is hadd legyen“. Ezt ugyan szemembe nem mondja senki se, de érzem én magamtól is, nem kis ön­szégyenkezéssel. Csak olyankor dagad bennnem az önérzet, mikor számadási testet segítek szerves egésszé arról az ötezer pengő hivatali előlegről, amit három hónap alatt eltékozoltam köny­vekre és ásatásokra. Persze nem arra vagyok büszke, hogy el tudtam verni azt a rengeteg pénzt, mert az igazán nem nagy tralla, hanem hogy el tudtam számolni. Igaz, hogy kell hozzá két hét, olykor az éjszakákat is beleértve, de megéri. Mikor a szolgák elfuvarozzák a számadási testet a városházára, olyan gőg vesz rajtam erőt, mintha én hajta­nám a Göncöl szekerét. Mégse vagyok én olyan egészen csiribiri ember, ha ezt is meg tudtam csinálni. Határozottan fejlődésben levő tehetség vagyok. Tíz év­vel ezelőtt húszszor is neki kellett vesze­kednem az összeadásnak, míg sikerült, pedig akkor csak ötszáz koronáról kel­lett elszámolnom. Most már a hetedik nekigyürkőzésnél is klappol a számadás. Ha így haladok, mire nyugdíjba megyek, már fejből is össze tudom adni köz­pályán szerzett milliárdjaimat. (A má­sik három számtani műveletbe való beletökéletesedésemet nem győzöm ki­várni.) Természetes, hogy aki a Göncöl sze­keréről esik le, az nagyot esik. A szám­adási test hadbavonulása után néhány hétre telefonálnak a számvevőségtől. A hang félhivatalosan szívélyes és kicsen­dül belőle valami emberi részvét — Kérem, igazgató úr, mikor tehet­ném tiszteletemet? — Valami baj van? — kérdem bal­sejtelemmel. — Ó, dehogy, csak egy-két számadási hiba. Pár perc alatt eligazíthatjuk. Ta­lán jobb is lesz, ha alkalmilag igazgató úr fárad fel. *— Kérem, rögtön felfáradok.

Next