Magyar Hirlap, 1930. június (40. évfolyam, 123-145. szám)
1930-06-01 / 123. szám
24 FILLÉR 24 FILLÉR f s iHíromlk a MAGYAR HÍRLAP fia BMM PENGŐI PENGŐ májusi könyvkedvezmények A falu s a város írta: IGNOTUS Demokrácia, lássuk be, Magyarországon sohasem volt. Még az annyit és méltán visszasírt liberális idők is a kivétellel, mit a polgárság bő rétegeinek keresetbe juttatásával, befogadásával, sőt rangosításával tettek, csak megerősítették a szabályt, hogy az országon az urak az urak. Sőt amire a mai rezsim magasztalón hivatkoznak, hogy nem demokrácia-e, ha, mint éppen most, egy kisgazdaember ül a földmívelésügyi bársonyszéken, arra is igazsággal meg kell mondani, hogy magában semmivel sem demokráciább, mint mikor, néhány évvel Mohács előtt, Fortunátus Imre zsidó bankár volt pénzügyminisztere második Lajos királynak. Bethlen István grófnak ugyan ragyogóan igaza volt, mikor az utóbbi években nem is egyszer ellene vetette a polgári s a munkási rekriminációknak, hogy a demokráciát nem lehet a várossal, a külvárossal sem, azonosítani, s falusi országban, mint a mienk, a föld népének szava foganata teszi főképp a demokráciát. Úgy van, úgy van, — de 1867-től mindmáig mikor volt nálunk szava a föld népének? Demokrácia olyan uralmi formát jelent, melyben mindenkinek — egyesnek, mint rétegnek vagy foglalkozásnak — teljes szava van úgy a maga, mint a többiek dolgában, s e dolognak ura a valamennyiök szavából alakuló közakarat, ennek pedig végrehajtója, akit a szabadon csoportosult többség megbíz vele. Ez lehetséges királyságokban, mint van ma Angliában, Belgiumban, a skandináv országokban, lehetséges köztársaságban, mint van ma Amerikában, Franciaországban, Svájcban, — ahol pedig nincs meg, ott abszolútizmus van, még ha, mint szovjetek, magját is kiirtották a cároknak, az uraknak s a polgároknak. Ahogy ma Oroszországban egy marék hivatalnok és ipari munkás nyakán ül százötven millió parasztnak, az semmivel sem világmegváltóbb, mint mikor a Garák s az újlakiak, az Ulászlók s a Werbőczyek ültek volt nyakán a jobbágynak. S ehhez veszedelmesen közel áll még a jóindulatú és jóhiszemű igény is, mely a társadalom vagy az ország vezetését az „intelligencia“ vagy „a történelmi osztályok“ számára akarja biztosítani. Jobb hiszemmel és szentebb szándékokkal, mint ezt teszem Tisza István akarata volt, bizonyára a demokráciát sem lehet akarni. De demokrácia époly kevéssé volt, mint akár a második József nemes hite és szent akarata. A demokrácia ott kezdődik, ahol még boldoggá sem teszik az embert akarata ellen, ahol jóhoz sem vezetik úgy, hogy ne a maga jószántából menne. Biztosítani az intelligencia vagy a történelmi osztályok vezérletét csak intézményesen lehet, vagyis úgy, hogy a vezérlők számára kiváltságokat, a vezetendők számára jogszűkítéseket írnak törvénybe. S éppen ez a kettő az, ami nem demokrácia még akkor sem, ha noblesse oblige s a kiváltság csak több kötelességet jelent, a jogszűkítés pedig gyöngéd és bőkezű apárkodást. Magyarországon nem lesz demokrácia, valameddig a hazáért vagy a nemzetért való aggódás azt érzi kötelességének, hogy a hazát, a nemzetet, sőt magát a demokrácia kirakatába tett falusi népet is megvédje ugyanettől a falusi néptől. A falu dolga mindig ugrópontja a magyar demokráciának, de méret kivált azzá lett, mióta, nyolcvan városunk elszakításával, az ország egy nagy falu lett. A boldog liberális időkben is, mikor közszabadságok, választójog és szociálpolitika óhatatlanokká lettek, a vezérlő intelligenciában megvolt a hajlandóság, hogy a polgári, sőt a munkási rendek számára is teljes Európát teremtsen itt a Duna mellett, de a parasztnak ily nagykorúsítása ellen súlyos aggodalmai voltak. Most fordul negyedszázada, hogy Andrássy Gyula — bizonyára nyugati, szociális és liberális intellektus — mint belügyminiszter tárgyalt az ő általános, csak pluralitással korlátozott választójoga felől a magyar szociáldemokrácia akkori vezéreivel. S igen elkedvetlenedett, mikor ezek nem kaptak terven, holott az egy csapásra úrrá tette volna a városi polgársággal együtt a munkásságot is az országon, csak a falut tartotta volna továbbra is alul. Nem tudta megérteni, meg is mondta nekik, hogy mit fáj nekik, ipari munkásoknak, a parasztnak a feje? — és valóban, ha már akkor lett volna bolsevizmus , ha e munkásvezérek bolsevisták, csak kedvükre lehetett volna, hogy a történelmi rendekkel s a polgárokkal most ők is osztozkodjanak a paraszt felett való uralmon. De ők szociáldemokraták voltak, tehát demokraták, és tudták, hogy semmi jog és szabadság nem biztos, míg csupa jog és szabadság nem veszi körül, s a kiváltság elsorvad, ha gyökerei jogszűkítésbe nyúlnak. Hogy taktire igazuk volt-e abban az időpontban, az más kérdés, de bizonyos, hogy a nem egyforma jog olyan, mint a tengeren a hullám: mindaddig nyugtalanságban tartja, míg egész teméntelenség egyenletesre nem simult. A legjobb indulattal s a legérdemesebbeknek adott kiváltságok is végső soron éppen azt idéznek elő, aminek megelőzésére rendeltettek: felfordulást. Van Európának egy országa, hol harmadik emberöltője nem volt forradalom. Ez Svájc, hol ugyanennyi ideje egyforma joga van mindenkinek és senki sem úr a többi felett. Holott Svájcban is vannak urak, van ősi nemesség, vannak gazdag birtokosok is. De mér rég nem volnának és Svájc sem volna meg, ha magukat s az országot a saját parasztjuktól akarták volna megvédeni s e parasztot is önmagától. Ha a jelek nem csalnak: most megint olyan fordulat közeledik Magyarországon, mikor úgy terjesztenének ki vagy állítanának vissza jogot és szabadságot s úgy simulnának a nyugati liberális és szociális demokráciához, hogy demokrácia azért ne váljék belőle. S megint az volna az expediense, hogy a polgárnak s a munkásnak valamivel jobban fussa — rosszabb már úgysem lehet — a számadása, csak a paraszt legyen, ki továbbra is, ahogy mondani szokás: vezérlet alatt marad. Nyilvánvaló, hogy bizonyos előzetes értesülések nélkül — mikről különben egy két nappal felszólalása előtt maga is tett a folyosón említést — Apponyi nem állt volna ki ennyire hevesen a titkos és tiszta választójog mellett, s az is nyilvánvaló, hogy noha a belügyminiszter úr korállja s a nagyságos, méltóságos és nagyméltóságú kisgazda uraknak nem sürgős, valami történik a választójoggal s alkalmasint mihamarább. Nos, ami hallatszik, s amit, tíz év tapasztalata után, várni lehet, az megint olyasmi volna, hogy több város vagy akár valamennyi város megkapná a titkos szavazatot, a falu s a vidék azonban nem. Nem szólva most arról, amit Apponyi és Sigray eléggé megmagyarázott, hogy az ajánlási rendszer, ha az ajánlók kötelező számát nem csökkentik a választók tíz százaléka helyett tíz választópolgárra, a titkosságot komédiává, a nyílt szavazással egyezővé, tehát értéktelenné teszi, s feltéve, hogy a titkosság kiterjesztésével az ajánlói százalékot is leszállítják, akkor is úgy volna, legjobb esetben, hogy a polgár s a munkás inkább szóhoz jutna s valami kevéssel többet is elérhetne a parlamentben, de a parasztnak továbbra sem volna képviselete, hanem csak vezérlete, s amit ő kívánhatna a törvényhozástól s amit ő jelentene a törvényhozásban, az megint csak a nagyságos, méltóságos és nagyméltóságú kisgazda urak kezébe volna letéve. Jutna-e így — talán paklik és politikai adok-veszek útján — a polgár s a munkás több lélekzethez, az még ezzel sem bizonyos De ez is akkor, legjobb esetben,, kiváltság volna, s nem volna joguralom s nem volna jogbiztosság. Bűn volna, vagy, mint Talleyrand mondta, még rosszabb volna: hiba volna, ha a polgár s a munkás kiváltságok fejében eladná az egyenlő jogot, s a maga emelkedéséért elnézné a falu alultartását. Talajtalan volna a magas, ahová jutna, s a robbanás, mely e politikai üzlettel csak elhalasztódnék, de eleje ezzel nem vétetnék, ugyanúgy mindenekelőtt őket s a végén tán csakis őket vetné poklokra, mint ahogy most tíz éve sem volt nehéz a népet órájuk ébreszteni. Igaz, hogy tragikum és komikum egyben, de viszont mióta világ a világ és történelem a történelem, mindig így volt, hogy a város fejének kell fájnia a falu miatt, mely őt hátba támadja, s a polgárnak s a munkásnak kell őriznie a földi nép amaz elsőszülöttségét, melyet ez maga mindig elcserél egy tál lencsén. De mégsem tehet másképp, önzésből ■sem, mert láthatja a különbséget a polgár s a munkás helyzete közt a demokráciákban még ott is, ahol, mint Svájcban, Ausztriában vagy Csehszlovákiában, a városgyűlölő falu vezeti a demokráciát, s ott, hol demokrácia nincsen, a polgár s a munkás extrakoszton nyeli az éhkoppot, a falut pedig az intelligencia vezérli. Igaz, hogy a polgár s a munkás mindent magának s csakis magának kösszűnhet, s viszont a falu nem lehet, hogy ő maga teljesen ártatlan volna benne, ha az országban S. O. S.-et jajgat a kalapja mellett, országházabeli nagyságosai, méltóságosai és kegyelmesei azonban változzatlan s rendületlen a kormányban s a kormány háta megett képviselik. Csodálatos, hogy a zsellért, a szegény agyonijesztettet és mindenütt hátratettet nem is említve, de a magyar kulák nem tiltakozik a kifogás ellen, mely az egyenlő szabadságot azon a címen vitatja el tőle, hogy a bolsevizmustól félti, — holott éppen a magyar falu volt az, mely már Kun Béláék idejében vasvillára szedte s szemétdombra vetette a kommunista agitátort s ma csak tud annyit a mai Oroszországról, hogy ebből a paradicsomból ne kérjen. Mindez azonban mindegy, ahhoz képest, hogy mikor ma mintha némi konjunktúrája mutatkoznék a jognak s a szabadságnak, maga ellen, a saját joga és szabadsága ellen vét mindenki, aki pillanatnyi kedvező helyzetét — mohón s rövidlátóan — csakis arra használná, hogy magának szerezzen kiváltságokat, s ne minden erejét s lehetőségét arra vesse, hogy egyenlő jogot s közszabadságot harcoljon ki. A falut mindig el lehetett bolondítani, de a város ne áltassa önmagát. A falu ugyan mindig hátba támadta a várost, de a város mégis csak magát védi, mikor azfaluért helytáll. 1 Zsitvay igazságügyminiszter érdekes nyilatkozata Windischgraetz rehabilitálásáról „Szükségesnek tartom kijelenteni, hogy a bíróság ítéletét nem érintheti semmiféle becsületügyi eljárás“ A Magyar Távirati Irodát felkérték a következő nyilatkozat közlésére: Tudomásomra jutott, hogy a képviselőház május 6-i ülésében az igazságügyi tárca vitája során herceg Windischgraetz Lajos katonai rehabilitálásával kapcsolatban elhangzott felszólalásra adott válaszomat egyesek félreértették. Ennélfogva szükségesnek tartom kijelenteni, hogy válaszom lényege az, hogy a királyi bíróság ítéletét nem érintheti semmiféle becsületügyi eljárás. Nem változtat ezen az a tény sem, hogy a jelen esetben a becsületügyi eljárást a katonai szabályzat szerint folytatták le és pedig azért nem változtat, mert a királyi bíróság és a zsűri más és más jogkörrel, más és más szempontból foglalkozott az üggyel. A bíróság ítélete közjogi vonatkozású és kötelező erejű, míg a zsűri az egyéni becsület kérdésében foglal állást, tehát magánérdekű és nem közjogi, hanem társadalmi jelentőségű. Ez utóbbi jelentőségei azonban nyilatkozatomban époly kevéssé vontam kétségbe, mint ahogy a zsűri határozata nem érinthette és nem is érintette a királyi bíróság ítéletének közjogi súlyát. Zsitvay Tibor igazságügyminiszter Olasz-francia Háborút jósol egy francia diplomata Párizsból jelentik. Az Oeuvre nyilatkozatot közöl, amelyet egy évek óta Olaszországban élő francia diplomata tett egy toulousei újságíró előtt Olaszország jelenlegi lelkiállapotáról. I . ■ — Olaszországban — mondotta az illető diplomata — mindenki meg van győződve, hogy háború esetén győzelmet fognak aratni a franciák felett és meg van győződve arról is, hogy ez a háború hamarosan — még 1935 előtt — bekövetkezik. Olaszország ma pénzügyi és gazdasági politikáját a jövőre építi, abban a reményben, hogy a mostani súlyos kiadásokat a jövő háborújának vesztese fogja megfizetni. Az illető diplomata hozzátette, hogy a fejlemények békésebb irányba terelődhetnek, ha Anglia és Európa szilárd magatartást tanúsít és ha Németország részéről valóban békeszerető szellem nyilvánul meg.