Magyar Hirlap, 1930. július (40. évfolyam, 146-172. szám)

1930-07-01 / 146. szám

­rr xrrt- rt 10 m­xta ^ t* 1.60 vászonkötésben A hbealbyls iHflflDCKID) a MAGYAR HÍRLAP 1B fflB ifi MM PENGŐ I PENGŐ Júniusi könyvkedvezménye (BM­S Még nem késő két váratlan hír az újságokban, az egyik, bár előre beígérték, mégis frappí­­rozott mindenkit a sebességével: a kor­mány életbe léptette a kávé, a tea és a fahéj vámjának százszázalékos föleme­lését. A másik hír másfél napig miszti­kusan, gazdátlanul keringett, amíg meg­tudtuk, hogy a kommünikében maga a földművelésügyi miniszter jelenti be a búzatermés tizenötszázalékos csökkené­sét. Az első intézkedés a boléta fedezeté­ről akar gondoskodni, a másik hír puszta ténye annyit jelent, hogy körül­belül ugyanannyi millióval lettünk sze­gényebbek, mint ahány milliót a bolétá­­tól várnak. A hivatalos termésbecslés szerint eredetileg huszonkétmillió mé­termázsa búzára számíthattunk s ez a mennyiség most a tizenöt százalékkal, tehát 3,3 millió métermázsával csökken, ami húsz és félpengős búzaárat véve alapul, hatvannyolcmillió pengő mínuszt jelent. A kormány hetvenmillió pengőt remél a bolétától s ha számba vesszük, hogy a tizenötszázalékos csökkenés nemcsak a búzára, de a rozsra is vonat­kozik, akkor túl is haladtuk a hetven milliót. Mielőtt még történt volna va­lami, máris kiderült, hogy a kormány koncepciója annyira gyakorlatiatlan, hogy az első váratlan fordulatra, amely nem igazodik a paragrafusokhoz, s amelyet nem lehet az egész közvéle­ménnyel szembeszálló rendeletekkel meg­­regulázni, kiderül a céltalansága. A bo­léta egyetlen eredménye egyelőre egy sereg tömegszükségleti cikk árának meg­drágítása, ugyanakkor, amikor a mező­­gazdaság megsegítésének reménye hal­ványabbá lett vele, mint amilyen tegnap volt. A kormány lapjai mindenáron politi­kummá akarják degradálni a boléta­­ellenes hangulatot, amely az agráriusok prominens képviselőitől a malmokon, a tőzsdén, a kereskedőkön keresztül az ipari munkásokig ível. Ez a boléta-elle­­nes front körülbelül összegyűjt min­denkit, aki a földből él, a földet műveli, a föld terményeit értékesíti s felöleli fő­kép a fogyasztók nagy tömegét. Ezt a frontot nem a közös politika tartja össze, hanem ugyanannak a veszedelemnek közös felismerése. Politikumot a kor­mány kever bele, amely presztízskérdés­nek tekinti, hogyha egy ötlete támad, az legalább változott formában törvénnyé váljék és pártkérdésnek tekinti, hogy a többségi párt tagjai jobb meggyőződésük ellenére is megszavazzák a rossz tör­vényt. Politikum, ha egy politikai rendszer egy gazdasági tervet az elfogu­latlan szakemberek ellenére, sőt azok ellenére is keresztülhajszol, akiken ere­detileg segíteni akar. És politikum az, ha egy kormány gazdasági intézkedései annyira egyoldalúak, mint amilyen a fogyasztásiliók szakadatlan újabb meg­terhelése. Politikum, mert fokozza a szociális válságot s ezzel kimélyíti az egyes kategóriák, az egyes osztályok között levő ellentéteket, ami elkerülhe­tetlen politikai konzekvenciákkal jár. Akik a boléta ellen harcolnak, éppen ez ellen a politika ellen sorakoznak fel: a veszélyes pártabszolutizmus ellen, amely a gazdasági életben is úgy akar diktálni, mintha a föld és az ég fellegei és a világ­tőzsdék és az egész világgazdaság is úgy engedelmeskednének a kormánynak, mint egy nyíltszavazásos kerület sza­vazói a főszolgabírónak s az ellen a po­litika ellen, amely a drágulás nyomán fokozódó társadalmi nyugtalanság po­litikai hatásaival csodálatos optimizmu­sában egyáltalában nem számol. A magyar fogyasztót nem lehet bele­dobni az újabb drágasági hullámba, mert ettől nemcsak ő fullad meg — és különösen akkor nem lehet, amikor még az sem bizonyos, sőt egyre kevésbé bizonyos, hogy a földbirtokoson segí­teni tudnak. A boléta, mielőtt életbe­lépett volna, máris léket kapott — egy római ilyen auspiciumok mellett feltét­lenül visszafordult volna! Az isten sze­relmére, ismerjék be végül, hogy ők sem csalhatatlanok. Senki sem fogja kárörömmel kommentálni, ha a józan­ság és a szakszerűség szavára hallgat­nak és, mielőtt nem késő, újabb kritika alá veszik ezt a minden elfogulatlan és majdnem minden érdekelt tényezőtől perhorreszkált tervet. Ünnepélyesen megígérjük, hogy senki sem fogja gróf Bettnlén Istvánt következetlenséggel vá­dolni, ha egy héttel azután, hogy kabi­netkérdést csinált a bolétából, még egy­szer revízió alá veszi a tervezetet, váljon csakugyan az egyetlen mód-e, nem is az ország, csak a magyar gazdatársadalom megsegítésére? Vannak szakemberek, akiket nem lehet meggyanúsítani párt­­politikai elfogultsággal, akikről senki sem teheti fel, hogy a kritika mögött ha­talmi aspirációkat rejtegetnek: nos, hív­ják össze őket, üljenek össze velük egy hűvös helyen, ahol hűvösen, elfogulat­lanul végig lehet gondolni a gondolato­kat — mielőtt nem késő. Ha megteszik, ha hallgatnak az elfogulatlan, szak­szerű szóra, esetleg el tudnak hárítani az országról egy folyamatot, amely ki­­számíthiatyjalan eshetőségek felé vezet, de ha kohókul megmaradnak eredeti szándékuk mellett, ezúttal csakugyan egyedül viselik a felelősséget. Meg kell állapiul­ni, hogy a Koléta-ügyben jobbról és balról alibit bizonyított mindenki, aki szakértelemmel nézi a gazdasági életet,­­ egyedül a kormány és pártja és sajtója az, amelyre a gazdasági és szociális felelősség hárulni fog. A drága kávé, a drága tea s a kalács, amelyből már a fahéj is kimaradt, a rövidesen megdráguló cigaretta és postabélyeg csakugyan kellemetlen politikai agitá­torokká fajulhatnak, ha a kormány ki nem küszöböli a boléjából a politikát s az ország érdekében nem hajlandó a legparányibb presztízsveszteségre sem, ha ez egyszer előre be nem ismeri, amit utólag gyakran beismer, hogy nincs mindig igaza. Mert ezúttal nem lehet abban a tudatban szembeszegülni egy ország többségének kritikájával, hogy: — a parlament többsége a fiaskót is iga­zolja felmentő szavazatával. Az utolsó pillanatban depolitizálják a­ bolétát és hallgassanak azokra, akik ha szavazni nem is, de számolni és mérlegelni tud­nak és hallgassanak a tömegekre, ame­lyek tisztelik a törvényt és tisztelni akarják jövőben is, de f élni is akar­nak.. . Súlyos baleset érte hétfőn gróf Bánffy Miklós volt külügyminisztert a pólópályán Lovaspólómérkőzés közben egy labdaütő véletlenül jobb lábszárát eltörte . Gróf Bánffy Miklóst a mentők a Fasor-szanatóriumba szállították Hétfőn délu­tán fél hatkor súlyos baleset történt a margitszigeti lovaspóló-pályán, ahol most van a pólómérkőzések legna­gyobb szezonja. Gróf Bánffy Miklós volt külügyminiszter, az operaház vo­lt inten­dánsa járt szerencsétlenül, de sérülése nem súlyos. Hétfőn délután is előkelő közönség je­lenlétében folytak a pólómérkőzések. Egyik játékos, gróf Bánffy Miklós, aki mint szen­vedélyes­ rajongója ennek a sportnak, er­délyi birtokáról, ahol állandóan lakik, csak most, néhány nappal ezelőtt érkezett Buda­pestre, a mérkőzés hevében, egy kritikus pil­lanatban olyan, kiszel került ellenfelé­hez, hogy ellenfele, amint ütőjével a labda felé sújtott, véletlenül ütésével a gróf lábának jobb alszárát érte. Az ütés, amely teljes erőből jött, rettenetes fájdalmat okozott a grófnak, mert jobb­­lábának als­zára nyomban eltörött. A nagy fájdalomtól gróf Bánffy Miklós megtánto­­rodott lován, a játék azonnal abbamaradt, s mindnyájan a volt külügyminiszter segít­ségére siettek. Nyomban telefonáltak a mentőkért, akik hamarosan megjelentek a helyszínen és az első segélynyújtás után a Fasor-szanatóriumba szállították gróf Bánffy Miklóst. A szanatóriumban Ádám Lajos professzor vette a beteget kezelés alá. Megröntgeneztette és megállapította, hogy a gróf jobblábának alsó tncárán szenvedett csonttörést. Ádám tanár nyomban gipszbe helyezte a törött lábat. A gróf, bár igen nagy fáj­dalmai voltak, mindvégig eszméleténél volt. Dr Kallós Jenő főorvos, aki a beteget kezeli, a következőket mondotta a Magyar Hírlap munkatársának: — A baleset úgy történt, hogy egy másik játékos ütötte meg labdaütőjével a gróf lábát. Sérülése nem súlyos. Altató-injekciót adtunk a láb gipszbe tétele után, amelytől a beteg nyomban elaludt. Reméljük, hogy néhány héten belül már járni is tud, de, amíg teljesen meggyógyul, eltelik hat hét is. Nincsenek többé francia katonák német területen! Új fejezet indul meg Európa történetében Guillaumat tábornok, a Rajna-vidék ka­tonai főparancsnoka vasárnap megkoszo­rúzta az ismeretlen német katona mainzi emlékét és ma délelőtt útrakelt a „főhadi­szállás“- ról Párizs felé. A Rajna-vidéken nincsen többé francia főhadiszállás és nin­csen többé francia katona. Stresemann nagy napja ez. Mert nem le­het tagadni: a Rajna-vidék harmadik zóná­jának kiürítése négy évvel előbb történt, mint ahogy ezt a békeszerződésnek a néme­tekre nézve legkedvezőbb értelmezése kí­vánta. Semmiesetre sem vállalni a háborút El­zász-Lotaringia visszaszerzéséért és semmi­esetre sem békét kötni Elzász-Lotaringia visszaszerzése nélkül, ha mégis lesz egyszer háború, így foglalja össze 1892 és 1914 kö­zött folytatott német politikáját Poincaré. Ez volt általában a francia kispolgári osztály és a francia józanság tudatos vagy öntudat­lan álláspontja. Elzász-Lotaringia feláldozása nélkül igen nehéz lett volna a német biro­dalomnak békét kapnia, akkor is, ha 1914 szeptember közepén II. Vilmos bevonul Pá­rizsba. Elzász-Lotaringia feláldozásával és minden más igazán súlyos áldozat nélkül pedig még 1918 tavaszán is elérkezett volna a béke. A német fegyverletétel után azonban Pá­rizs mást és többet akart. Az 1871. év nagy történeti fordulatának teljes korrektúráját. Egyszerre felülkerekedtek azok, akik rövid, lezárult epizódnak tekintették az 1871 és 1918 között lepergett két emberöltőt. Vissza­térni oda, legalább nagy vonalakban, ahol 16-18 és 1871 között volt Európa térképe: ez volt Foch és ez volt a Tardieu álláspontja a békekonferencia megnyitásánál. Tehát: összetörni a német egységet. Nem beérni a danzigi „folyosóval“ , és az osztrák­németek különválasztásával. Szembeállítani a katolikus Dél-Németországot a protestáns Észak-Németországgal, de főleg a Rajna „francia“ partjára került német nyelvsziget független állammá kalapálása. A Rajna, mint természeti határ Berlin és Párizs között.. A Rajna-balpart német tartományai mint „Pufferstaat“, úgy, ahogy a Rajna-balpart német fejedelmei gyakrabban figyeltek Pá­rizs, mint Berlin felé, Richelieu korától Bis­marck korának küszöbéig. Ebben az egy esetben jogosult, sőt ki­kerülhetetlen a visszapillantás a régmúlt időkre. Mert 1919 és 1925 között Európa minden darabja érezte és szenvedte Richelieu bíbornok kísértését a francia politikában. (Tévedés Ranke szava, amely XIV. Lajost, nem pedig Richelieu kardinálist állította be a német—francia ellentét jelképe gyanánt.) A­ koncepció a „nagy bíbornok“ hagyatéka: a francia egységgel szemben a darabokra ta­golt német térkép. Clemenceau emlékiratai alig magyarázzák meg, miért képviselte akkor a „tigris“ csak­ fél szívvel és fél energiával a Richelieu­­elgondolás új életre keltését. (Talán mert­ Poincaré mint köztársasági elnök és Foch mint legfőbb katonai parancsnok nagyon tanácsolták neki ezt az utat. Clemenceau pe­r

Next