Magyar Hirlap, 1930. július (40. évfolyam, 146-172. szám)
1930-07-01 / 146. szám
rr xrrt- rt 10 mxta ^ t* 1.60 vászonkötésben A hbealbyls iHflflDCKID) a MAGYAR HÍRLAP 1B fflB ifi MM PENGŐ I PENGŐ Júniusi könyvkedvezménye (BMS Még nem késő két váratlan hír az újságokban, az egyik, bár előre beígérték, mégis frappírozott mindenkit a sebességével: a kormány életbe léptette a kávé, a tea és a fahéj vámjának százszázalékos fölemelését. A másik hír másfél napig misztikusan, gazdátlanul keringett, amíg megtudtuk, hogy a kommünikében maga a földművelésügyi miniszter jelenti be a búzatermés tizenötszázalékos csökkenését. Az első intézkedés a boléta fedezetéről akar gondoskodni, a másik hír puszta ténye annyit jelent, hogy körülbelül ugyanannyi millióval lettünk szegényebbek, mint ahány milliót a bolétától várnak. A hivatalos termésbecslés szerint eredetileg huszonkétmillió métermázsa búzára számíthattunk s ez a mennyiség most a tizenöt százalékkal, tehát 3,3 millió métermázsával csökken, ami húsz és félpengős búzaárat véve alapul, hatvannyolcmillió pengő mínuszt jelent. A kormány hetvenmillió pengőt remél a bolétától s ha számba vesszük, hogy a tizenötszázalékos csökkenés nemcsak a búzára, de a rozsra is vonatkozik, akkor túl is haladtuk a hetven milliót. Mielőtt még történt volna valami, máris kiderült, hogy a kormány koncepciója annyira gyakorlatiatlan, hogy az első váratlan fordulatra, amely nem igazodik a paragrafusokhoz, s amelyet nem lehet az egész közvéleménnyel szembeszálló rendeletekkel megregulázni, kiderül a céltalansága. A boléta egyetlen eredménye egyelőre egy sereg tömegszükségleti cikk árának megdrágítása, ugyanakkor, amikor a mezőgazdaság megsegítésének reménye halványabbá lett vele, mint amilyen tegnap volt. A kormány lapjai mindenáron politikummá akarják degradálni a bolétaellenes hangulatot, amely az agráriusok prominens képviselőitől a malmokon, a tőzsdén, a kereskedőkön keresztül az ipari munkásokig ível. Ez a boléta-ellenes front körülbelül összegyűjt mindenkit, aki a földből él, a földet műveli, a föld terményeit értékesíti s felöleli főkép a fogyasztók nagy tömegét. Ezt a frontot nem a közös politika tartja össze, hanem ugyanannak a veszedelemnek közös felismerése. Politikumot a kormány kever bele, amely presztízskérdésnek tekinti, hogyha egy ötlete támad, az legalább változott formában törvénnyé váljék és pártkérdésnek tekinti, hogy a többségi párt tagjai jobb meggyőződésük ellenére is megszavazzák a rossz törvényt. Politikum, ha egy politikai rendszer egy gazdasági tervet az elfogulatlan szakemberek ellenére, sőt azok ellenére is keresztülhajszol, akiken eredetileg segíteni akar. És politikum az, ha egy kormány gazdasági intézkedései annyira egyoldalúak, mint amilyen a fogyasztásiliók szakadatlan újabb megterhelése. Politikum, mert fokozza a szociális válságot s ezzel kimélyíti az egyes kategóriák, az egyes osztályok között levő ellentéteket, ami elkerülhetetlen politikai konzekvenciákkal jár. Akik a boléta ellen harcolnak, éppen ez ellen a politika ellen sorakoznak fel: a veszélyes pártabszolutizmus ellen, amely a gazdasági életben is úgy akar diktálni, mintha a föld és az ég fellegei és a világtőzsdék és az egész világgazdaság is úgy engedelmeskednének a kormánynak, mint egy nyíltszavazásos kerület szavazói a főszolgabírónak s az ellen a politika ellen, amely a drágulás nyomán fokozódó társadalmi nyugtalanság politikai hatásaival csodálatos optimizmusában egyáltalában nem számol. A magyar fogyasztót nem lehet beledobni az újabb drágasági hullámba, mert ettől nemcsak ő fullad meg — és különösen akkor nem lehet, amikor még az sem bizonyos, sőt egyre kevésbé bizonyos, hogy a földbirtokoson segíteni tudnak. A boléta, mielőtt életbelépett volna, máris léket kapott — egy római ilyen auspiciumok mellett feltétlenül visszafordult volna! Az isten szerelmére, ismerjék be végül, hogy ők sem csalhatatlanok. Senki sem fogja kárörömmel kommentálni, ha a józanság és a szakszerűség szavára hallgatnak és, mielőtt nem késő, újabb kritika alá veszik ezt a minden elfogulatlan és majdnem minden érdekelt tényezőtől perhorreszkált tervet. Ünnepélyesen megígérjük, hogy senki sem fogja gróf Bettnlén Istvánt következetlenséggel vádolni, ha egy héttel azután, hogy kabinetkérdést csinált a bolétából, még egyszer revízió alá veszi a tervezetet, váljon csakugyan az egyetlen mód-e, nem is az ország, csak a magyar gazdatársadalom megsegítésére? Vannak szakemberek, akiket nem lehet meggyanúsítani pártpolitikai elfogultsággal, akikről senki sem teheti fel, hogy a kritika mögött hatalmi aspirációkat rejtegetnek: nos, hívják össze őket, üljenek össze velük egy hűvös helyen, ahol hűvösen, elfogulatlanul végig lehet gondolni a gondolatokat — mielőtt nem késő. Ha megteszik, ha hallgatnak az elfogulatlan, szakszerű szóra, esetleg el tudnak hárítani az országról egy folyamatot, amely kiszámíthiatyjalan eshetőségek felé vezet, de ha kohókul megmaradnak eredeti szándékuk mellett, ezúttal csakugyan egyedül viselik a felelősséget. Meg kell állapiulni, hogy a Koléta-ügyben jobbról és balról alibit bizonyított mindenki, aki szakértelemmel nézi a gazdasági életet, egyedül a kormány és pártja és sajtója az, amelyre a gazdasági és szociális felelősség hárulni fog. A drága kávé, a drága tea s a kalács, amelyből már a fahéj is kimaradt, a rövidesen megdráguló cigaretta és postabélyeg csakugyan kellemetlen politikai agitátorokká fajulhatnak, ha a kormány ki nem küszöböli a boléjából a politikát s az ország érdekében nem hajlandó a legparányibb presztízsveszteségre sem, ha ez egyszer előre be nem ismeri, amit utólag gyakran beismer, hogy nincs mindig igaza. Mert ezúttal nem lehet abban a tudatban szembeszegülni egy ország többségének kritikájával, hogy: — a parlament többsége a fiaskót is igazolja felmentő szavazatával. Az utolsó pillanatban depolitizálják a bolétát és hallgassanak azokra, akik ha szavazni nem is, de számolni és mérlegelni tudnak és hallgassanak a tömegekre, amelyek tisztelik a törvényt és tisztelni akarják jövőben is, de f élni is akarnak.. . Súlyos baleset érte hétfőn gróf Bánffy Miklós volt külügyminisztert a pólópályán Lovaspólómérkőzés közben egy labdaütő véletlenül jobb lábszárát eltörte . Gróf Bánffy Miklóst a mentők a Fasor-szanatóriumba szállították Hétfőn délután fél hatkor súlyos baleset történt a margitszigeti lovaspóló-pályán, ahol most van a pólómérkőzések legnagyobb szezonja. Gróf Bánffy Miklós volt külügyminiszter, az operaház volt intendánsa járt szerencsétlenül, de sérülése nem súlyos. Hétfőn délután is előkelő közönség jelenlétében folytak a pólómérkőzések. Egyik játékos, gróf Bánffy Miklós, aki mint szenvedélyes rajongója ennek a sportnak, erdélyi birtokáról, ahol állandóan lakik, csak most, néhány nappal ezelőtt érkezett Budapestre, a mérkőzés hevében, egy kritikus pillanatban olyan, kiszel került ellenfeléhez, hogy ellenfele, amint ütőjével a labda felé sújtott, véletlenül ütésével a gróf lábának jobb alszárát érte. Az ütés, amely teljes erőből jött, rettenetes fájdalmat okozott a grófnak, mert jobblábának alszára nyomban eltörött. A nagy fájdalomtól gróf Bánffy Miklós megtántorodott lován, a játék azonnal abbamaradt, s mindnyájan a volt külügyminiszter segítségére siettek. Nyomban telefonáltak a mentőkért, akik hamarosan megjelentek a helyszínen és az első segélynyújtás után a Fasor-szanatóriumba szállították gróf Bánffy Miklóst. A szanatóriumban Ádám Lajos professzor vette a beteget kezelés alá. Megröntgeneztette és megállapította, hogy a gróf jobblábának alsó tncárán szenvedett csonttörést. Ádám tanár nyomban gipszbe helyezte a törött lábat. A gróf, bár igen nagy fájdalmai voltak, mindvégig eszméleténél volt. Dr Kallós Jenő főorvos, aki a beteget kezeli, a következőket mondotta a Magyar Hírlap munkatársának: — A baleset úgy történt, hogy egy másik játékos ütötte meg labdaütőjével a gróf lábát. Sérülése nem súlyos. Altató-injekciót adtunk a láb gipszbe tétele után, amelytől a beteg nyomban elaludt. Reméljük, hogy néhány héten belül már járni is tud, de, amíg teljesen meggyógyul, eltelik hat hét is. Nincsenek többé francia katonák német területen! Új fejezet indul meg Európa történetében Guillaumat tábornok, a Rajna-vidék katonai főparancsnoka vasárnap megkoszorúzta az ismeretlen német katona mainzi emlékét és ma délelőtt útrakelt a „főhadiszállás“- ról Párizs felé. A Rajna-vidéken nincsen többé francia főhadiszállás és nincsen többé francia katona. Stresemann nagy napja ez. Mert nem lehet tagadni: a Rajna-vidék harmadik zónájának kiürítése négy évvel előbb történt, mint ahogy ezt a békeszerződésnek a németekre nézve legkedvezőbb értelmezése kívánta. Semmiesetre sem vállalni a háborút Elzász-Lotaringia visszaszerzéséért és semmiesetre sem békét kötni Elzász-Lotaringia visszaszerzése nélkül, ha mégis lesz egyszer háború, így foglalja össze 1892 és 1914 között folytatott német politikáját Poincaré. Ez volt általában a francia kispolgári osztály és a francia józanság tudatos vagy öntudatlan álláspontja. Elzász-Lotaringia feláldozása nélkül igen nehéz lett volna a német birodalomnak békét kapnia, akkor is, ha 1914 szeptember közepén II. Vilmos bevonul Párizsba. Elzász-Lotaringia feláldozásával és minden más igazán súlyos áldozat nélkül pedig még 1918 tavaszán is elérkezett volna a béke. A német fegyverletétel után azonban Párizs mást és többet akart. Az 1871. év nagy történeti fordulatának teljes korrektúráját. Egyszerre felülkerekedtek azok, akik rövid, lezárult epizódnak tekintették az 1871 és 1918 között lepergett két emberöltőt. Visszatérni oda, legalább nagy vonalakban, ahol 16-18 és 1871 között volt Európa térképe: ez volt Foch és ez volt a Tardieu álláspontja a békekonferencia megnyitásánál. Tehát: összetörni a német egységet. Nem beérni a danzigi „folyosóval“ , és az osztráknémetek különválasztásával. Szembeállítani a katolikus Dél-Németországot a protestáns Észak-Németországgal, de főleg a Rajna „francia“ partjára került német nyelvsziget független állammá kalapálása. A Rajna, mint természeti határ Berlin és Párizs között.. A Rajna-balpart német tartományai mint „Pufferstaat“, úgy, ahogy a Rajna-balpart német fejedelmei gyakrabban figyeltek Párizs, mint Berlin felé, Richelieu korától Bismarck korának küszöbéig. Ebben az egy esetben jogosult, sőt kikerülhetetlen a visszapillantás a régmúlt időkre. Mert 1919 és 1925 között Európa minden darabja érezte és szenvedte Richelieu bíbornok kísértését a francia politikában. (Tévedés Ranke szava, amely XIV. Lajost, nem pedig Richelieu kardinálist állította be a német—francia ellentét jelképe gyanánt.) A koncepció a „nagy bíbornok“ hagyatéka: a francia egységgel szemben a darabokra tagolt német térkép. Clemenceau emlékiratai alig magyarázzák meg, miért képviselte akkor a „tigris“ csak fél szívvel és fél energiával a Richelieuelgondolás új életre keltését. (Talán mert Poincaré mint köztársasági elnök és Foch mint legfőbb katonai parancsnok nagyon tanácsolták neki ezt az utat. Clemenceau per