Magyar Hirlap, 1930. november (40. évfolyam, 249-273. szám)

1930-11-01 / 249. szám

Szombat HÍRLAP A halhatatlanság körül írta: MÓRA FERENC Nem mondom, hogy sose voltam még szoborleleplezésen, de olyanon még nem, amelyiken szívfájás lett volna ott nem lennem. Vasárnap a Pósa Lajoséra úgy mentem, mintha az édesapámat öltöztet­ték volna ércbe. Hiszen az se szerethetett engem jobban őnála. Pósa Lajos jegyzett engem el a halha­tatlansággal. Már úgy értem, hogy ő nyomatta ki először pesti lapban a ver­semet. Még­pedig az Új Idők­ben. Min­­gyárt az induláskor a legtetejére ugratott az akkori Olimpusnak. Mostanában már nem szokásom ne­kem ilyen szép trópusokban beszélni, de akkoriban ez illett hozzám. Gimnazista gyerek voltam s ambrózia gyanánt ettem a krumplis tarhonyát. Verset írtam min­den sík lapra, akár irkatábla volt, akár platánlevél, akár bárányfelhő. Abból is látnivaló, milyen igen ifjú ember lehettem, hogy nem a magam ne­vén ostromoltam meg a halhatatlansá­got. Nem azért, mintha szégyelni való lett volna rajta, hanem mert a testvér­bátyám már akkor régen hírbe hozta, mint annak az időnek nagyon felkapott költője. Házi poétája volt az Új Idők­nek és minden­ hetes asztaltársa Pósa La­josnak, aki ott a beküldött versek fölött az impériumot gyakorolta, nem­ akartam volna ezzel a protekcióval üdvözölni, azért hazudtam el a nevemet. Bartos Imrének vallottam magam a kéziraton, ezzel a névvel is jelent meg az első ver­sem, harminc-valahány esztendeje. Most kérek érte bocsánatot, ha akkor valami Valóságos Bartos Imrét kompromittál­tam vele. A második verstől kezdve aztán le­vetettem az inkognitómat, de beletelt még vagy tíz esztendő, mikor Pósa La­jost először láttam. Már akkor rég be­szegődtem Szegedre s úgy fölvitte az Is­ten a dolgomat, hogy kétszobás lakásra is futotta a keresetemből. De még kony­hát is adtak hozzá, s azt is a két szoba közé tették, ami azért volt nagyon cél­irányos beosztás, mert így sokkal egyen­letesebben lehetett fűteni a központi étel­­gőzzel. Hát itt nyitotta rám először az ajtót Pósa Lajos. Még­pedig a konyhaajtót. Amögött volt a műtermem, a két konyha­­székre helyezett nyújtódeszka. Azon fe­jeztem én le egy héten háromszor Khuen­­siéderváry miniszterelnök urat, mert már akkor is nagyon vérengző ember voltam. Azért is tett meg vezércikkíró­nak a szerkesztőm már huszonhárom­éves koromban. Amikor a feketeruhás, fehérszakállas, szép, tiszta öregúr bedobbant az ajtón, akkor éppen a kellemest kevertem a hasznossal. Az egyik kezemmel szíjat hasítottam a miniszterelnök hátából, a másikkal ringattam a kislányomat. — öcsém — szólalt meg a váratlan vendég —, én Pósa Lajos vagyok. Meg­tudtam, hol van a lakásotok, te meg tudd meg, hogy ha én ezután Szegedre jövök, mindig tinálatok szállok meg. Tudtam, hogy ennél nagyobb tisztes­ség még nem ért az életben, de mire megkínáltam volna, megint a költő szó­lalt meg.t — A lányod? — mutatott a bölcsőre.­­— Ez az a híres szegedi Pannika? Azzal kitárta a két karját a bölcső fe­lett és egy kicsit hátraszegett fejjel azt mondta: Aludj, ingó-ringó , Pici rózsabimbó. Ez persze így elmondva és olvasva mosolyogni való póz, ámbár az érdekelt fél nem mosolyodott el rajta, ha­nem visított s inkább szívenszúrt ma­lacra emlékeztetett, mint ingó-ringó ró­zsabimbóra. De Pósa Lajosnál nem volt póz. Ő nem játszotta a költőt, hanem nem tudott más lenni. Sohase hordott soccust, még az elgurult inggombját is kob­urnusban kereste meg. Ezt min­denki roppant ,kényelmetlen művelet­nek találná, őnála ez volt a természetes. Azt hiszem, ebben az értelemben ő volt az utolsó költő. A hivatás láthatatlan csillagának sugarait akkor is magán érezte, mikor a szivarszipkába belegyö­möszölte a nikotínfogó vattát. Nekem is mindig ő preparálta a szip­kát, valami egészen különös gyöngédség­gel és az ő kedvéért én is mindig szipká­ból szívtam a mérget, noha különben nem szívelem ezt a találmányt. Sokat virradtam meg vele kettesben, hol az ő asztalánál, hol az enyémnél s azt hiszem, nekem többet megmutatott a lelkéből, mint másoknak. Ahogy az apa szokta felnőtt fiának. Egyszer a szobráról is beszélgetett ve­lem. Ezen pedig ne tessék megütődni. Nem is költő az, aki nem álmodik arról, hogy neki is lesz egyszer szobra. Csak­hogy ebből az álomból előbb-utóbb fel szoktunk ébredni, ki így, ki úgy. Az egyik költő nagyot sóhajt utána, a má­sik nagyot nevet rajta. Pósa Lajos abban különbözött a többi költőtől, hogy nap­áldozatig álmodott. Nekem akkor beszélt róla, mikor Dankó Pistának szobrot csináltatott. Mert azt ő csináltatta, ha nincs is bele­­vésve a talapzatába. Margó Ede, maga is székálló apródja a költőnek, vállalta, hogy megcsinálja barátságból, csak a márvány árát kell előteremteni. Azt meg Pósa vállalta és néhány év alatt csak­ugyan össze is cigánykodta. Erre ez a jó kifejezés, mert ebben benne van minden. A százasok is, meg a fillérek is, a belépti­díjas versmondások is, meg a koldulások is. Ahol a rimánkodás nem használt, ott meg kellett próbálni a követelődzést is. Például a köztérhasználati engedélyt is csak úgy lehetett megkapni. Az akkori szegedi magisztrátus egy kicsit meg­ijedt az ajándékszobortól. Hiszen szép­nek szép az a márvány-hegedűs, de Pista cigányt itthon nem éppen már­ványból való férfiúnak ismerték. Ha va­lami nagy katona lett volna, vagy né­pek regulázója, az más volna, annak illik elnézni a tarka macskáit, mert az nagy ember volt azokkal együtt is. De hogy jut ahhoz egy szatymazi cigány, hogy őbelüle is kőszentet csináljanak? Egyéb se kellene még, minthogy ezt is megmutogassák az iskolásgyerekeknek, példának okáért! No de isten neki, ha már megszobrosították a cigányt a többi cigányok, ne üssünk miatta lármát, ha­nem dugjuk el szép csendesen, tegyük ki­­ juhszélre, a cigányfertályba, ahol nincs útjában a művelt nagyvilágnak. Azt csak mégse lehet kívánni, hogy kitegyük a kirakatba, a dísz­ligetünkbe, holott az Istenben boldogult trónörökösünk fensé­ges nejéről van Stefániának elnevezve. A város parkjába, ahol egy valóságos királyasszony fehér szobra mereng! Hogy attól csak három makkfa, meg hat fenyőfa válassza el a rózsaszín cigányt! Mink, ország-világ tudja, kurucok va­gyunk és demokraták minden március tizenötödikén, de más napok is vannak ám a polgári kalendáriumban. Hiszen ha a cigányt odaültetnénk a fenséges asszony mellé és az udvar azt meg­tudná, még tán a szabad királyi városok közül is kicsapnák Szegedet. Még az öreg Pósának is be kell látni, hogy ilyen oktalanságot nem csinálhatunk. Az öreg Pósa azonban semmivel se volt belátóbb ember, mint a fiatal Pósa. Többször hallottam tőle, hogy szegedi újságíró korában milyen vakmerőséget cselekedett ő. Mikor a színházat avatták, vele mondattak prológot és annak az volt a refrénje: Akármilyen kérges a paraszt tenyere, A királyoknak is abból van kenyere. Hogy mi volt ebben a vakmerőség? — Az, öcsém, hogy a királypáholy tele volt a főhercegekkel, de még azok is tapsoltak. Nem mertem megkockáztatni a véle­ményt, hogy a főhercegek valószínűleg nem értették meg a lázadó refrént, vagy nem is hallgattak oda s hogy a főherce­gek különben is nagyon udvarias embe­rek. Szívtelenség lett volna ilyen száraz józansággal megzavarni azt a fejedelmi diadalérzést, amely még akkor is kisü­tött a költő arcán, mikor már harminc év telt el a királyoknak alexandrinus versekben történt megalázása óta. S nemcsak a feketeszakállú költő volt megátalkodott ellenfele a világ hatalma­sainak, hanem a gyerek­újság deresedő szerkesztője is. Gondolom, most már nem ártok vele a karrierjének, ha ezt is megírom róla, — ámbár minálunk soha se lehet semmit se tudni. Egyszer valamelyik költő­társa gyere­keknek való király-verset vitt be hozzá a szerkesztőségbe, valamilyen jubiláris alkalomból. — Szép vers, barátom, nagyon szép vers — mondta Pósa teljes elismeréssel és visszanyújtotta a kéziratot. — Nem értem­. Tetszik neked és mégse közlöd? — Nem, barátom. Míg én szerkesztem a magyar gyerekek lapját, addig ebben nem magasztalnak élő királyokat. Má­tyás királyon innen még halott királyt se. Hát ilyen emberrel nem lehetett meg­értetni, hogy Dankó Pista nem király­néknak való társaság. A magyar nóta királya odakerült a magyarok király­asszonya mellé és megvannak egymás­sal szép békességben, osztozva méhdon­­gásban és holdsugárban. Azt se vettem még észre soha, hogy a művelt nagyvilág megcsóválta volna a fejét, ha idetévedt. A Dankó-szobor leleplezése után való reggel kisétáltunk Pósával, csak úgy ket­tesben, megnézni a márványhegedűst, omló levél közt, tar ligetnek árnyán. — Hát te már megkaptad a halhatat­lanságot, Pista — simogatta meg a költő dicsősége osztályosát. Elködösödő szemmel merengett maga elé és felsóhajtott. Hangja érce még re­kedtesebb volt, m­int máskor. — Mennyit kínlódtam, szenvedtem, verekedtem érte! Ugyan lesz-e majd, aki én értem megteszi? Szerettem volna megbiztatni az öreg­embert, de átkozott rossz természetem van. Megakad a torkomon a szívből jövő őszinteség is, h­a attól fél, hogy hízelgés­színe van. Csak annyit tudtam mondani, megsimogatva a karját, mint ő a halha­tatlan követ: — "Leérted nem kell verekedni, Pósa bácsi. Kellett-e, nem-e, azt én nem tudom, de meghívót kaptam Pósa Lajos ércbeöltö­zésének ünnepére. Fel is mentem, enge­­delmet kérve nemzeti pantheontól és fé­lig kibontott han-avar ősöktől és elgon­doltam az úton, milyen mosolyogva né­zek én majd tanító­ apám szemébe: — No ugy­e hogy meglett? Látod, csak megkaptad a halhatatlanságot, ha­­ udvari költő nem is lett belőled. • De hát nem igen lett a beszélgetésből semmi. Szakadt a pesti eső, fonalakban, ahogy a gyerekek szokták az esőt rajs­zolni. Elmosta a cserkészeket is, akik­ nek — a meghívó szerint — az lett volna* a tisztjük, hogy eligazítsák a Város­ligetben a magamforma tudatlan em­bereket. Sebaj, majd odatalál a sofőr, ha meg­mondom neki, hova igyekszünk. — Itt leplezik le valahol a Pósa Lajos szobrát, oda vigyen, fiam. Tudja, ki volt az, ugy­e? — Igenis, nagyságos úr, a Kósa nagy­ságos úr. — Nem — mondom —, Kósa. — Igen, igen, Kósa Lajos. Csellengett előre-hátra egy darabig, de nem találta a tetthelyet. — Oda menjen csak, fiam, ott nagy sokadalom van — mondom neki a Műcsarnok előtt. Ott csakugyan nagy volt a csődület, de az nem a költőnek szólt, hanem a föl­pántlikázott söröshordók versenyének. Persze, Magyar Hét. De azért álljon csak meg, valaki majd csak meg tudja mondani, hova menjünk. El is fogott a sofőr valami főintézőt. — Kérem szépen, hol leplezik le a Kósa Lajos szobrát? — A Pósa Lajosét — siettem a helyre­igazítással. — Ja igen — értelmesetlen meg a fő­intéző —, a Dósa Lajosét. Tessék csak egyenesen menni a Stefánia úton. Mentünk egyenesen, de hát kétfelé le­het egyenesen menni s a sofőr a rossz egyenest választotta. Meg kellett fogni egy rendőrt, az aztán föl is okosított. — A Rózsa Lajos szobrát tetszik ke­resni? Tessék csak egyenesen visszafelé menni. Egy kicsit­ ködbeborult előttem a hal­hatatlanság gondolata, mire elértük a szoboravatás színhelyét. Teleszaladt a szívem meleggel, mikor az esernyők fö­lött megláttam a költő fejét. Egyszerre rá­ismerni benne Pósa Lajosra is, meg Margó Edére is. De ahogy körülnéztem, mingyárt fázni kezdtem. Forradalmat lehet csi­nálni paraplé alatt is, de szobrot avatni nem. Lehetetlen lelkesedni, mikor három esernyőről is csurog az ember nyakába a víz. Körülbelül ezt olvastam minden arcon, még a szoboron is. Siettem letenni a rózsáimat és csak a szememmel simogattam körül a drága öreg költőt. — Várj, Pósa bácsi, majd eljövök én lehozzád beszélgetni, olyankor, mikor csak ketten leszünk. Hozok én még ne­ked ezen az őszön tartó virágot a szegedi homokról. Ahogy az elázott úton igyekszem visz- 1930 november 9. 3 A név kezeskedik a min­őség?érti Jlt a lukszus, hogy haját Pixavonnal ápolja, mindenki számára elérhető. Jl Pixavon~sna­mstoon egyesíti a folyékony Pixavon minden előnyét. 1. Teljesen mentes a szódától, 2. dús, puha habot ad, 3. a hajnak illatos fényt és hullámos gazdagságot ad. Egy csomag 2 mosásra elég és ára csak 36 fillér.

Next