Magyar Hirlap, 1931. március (41. évfolyam, 49-73. szám)

1931-03-01 / 49. szám

24 FILLÉR 24 FILLÉR TONOBUNGAY IffllfTD^ ff— BUDAPEST, 1931 MÁRCIUS 1 % fi­l?!) % VASARNAP,XLI. ÉVF., 49. SZ. GAZDASÁGI MAGYAR PÁL ALCHEMIA A világpiacok jelentéseit és a gazda­sági helyzetet visszatükröző statisztikai adatokat nézve, talán nem találunk még elég alapot arra, hogy a konjunktúra határozott irányváltozásáról beszélhes­sünk, mégis bizonyos, hogy a pillanat­nyi helyzet sem indokolja már, hogy továbbra is a pesszimizmus sötét árnyá­ban lássuk a várható fejleményeket. Határozottan vannak komoly jelensé­gek, melyek alátámasztják a bizakodást. Legalábbis abban az irányban, hogy a kishitűek is meglássák, hogy tényleg nem került megoldhatatlan probléma elé a világ erősen megbolygatott terme­lési rendje és ha egyelőre gyakorlatilag nem is érvényesülnek a megoldási mó­dozatok, a legsötétebben látónak is el kell ismernie, hogy végre már nemcsak elméleti értékű segítséggel foglalkoznak. Miként azonban a desperáltság nap­jaiban hangoztattuk, hogy a magyar válságot a krízis tárgyi okait meghala­dóan mélyítették el a gazdaság­politika hibái és mulasztásai, most is felmerül az aggály: helyesen alkalmazkodunk-e a világ­konjunktúra alakulásához. Élünk-e, illetve úgy élünk-e a javítás le­hetőségeivel, mint ahogy a helyzet máris érezhető és főként várható változásá­val termelő erőink regenerálódása szem­pontjából szükséges volna? * Az elmúlt héten egymást érték a gaz­dasági életet erősen érintő események. Ami idehaza történt, lényegében telje­sen beleilleszkedik a nemzetközi esemé­­nyekbe. Pregnánsan kialakult, hogy Európa gazdaságpolitikájának vörös­fonala: hogyan lehet a kontinens agrár­­termelését a válságból kivezetni. Nem az egyes agrárországok külön ke­zelt kérdése immár az agrárválság. Még csak nem is a mezőgazdasági jellegű ál­lamok kooperációjának a problémája, hanem egész Európáé. A párizsi konfe­rencia — megbízható jelentések és konkrét eredmények ismerete nélkül is — meggyőzhet mindenkit, hogy a vál­ság pusztításai legalább azt az igazságot érlelték meg, hogy a fogyasztó talpra­­állítása nélkül nem lehet az európai depressziót eloszlatni. Mivel pedig a ga­bonaárak alakulása legjobban az euró­pai agrárországok vásárlóerejét ásták alá, a kibontakozást ott kell megkez­deni, hogyan lehet a mezőgazdasági ter­melést ezekben az országokban ismét rentábilissá tenni. Ha ezzel a törekvéssel szemben erős disszonanciát jelent is a csehszlovák mezőgazdák követelése protekciós ter­melési lehetőségeik biztosításai érdeké­ben, főként pedig a német kormánynak ép az elmúlt héten publikált agrár­­programja, nincs okunk egyelőre ab­ban kételkedni, hogy a párizsi konferen­ciát végre az általános európai érdek fogja irányítani és partikuláris szem­pontok ezúttal nem fognak egy nagyon régen esedékes általános érdekű akciót ismét kátyúba juttatni. Ezt annál is inkább hihetjük, mert nemcsak az internacionális sajtóhangu­lat igazolja, hogy a megértés politikája végre eljutott arra a pontra, amikor nem fáj az egyiknek, ami a másiknak használ, hanem még a csehszlovák és német mértékadó sajtó is az osztályér­deket szolgáló gazdaságpolitika helyett — mely történetesen szemben áll e pil­lanatban az átfogó európai érdekkel is — az egyetemes gazdasági célokat előse­gítő gazdaságpolitikát követeli. A magyar gazdaságpolitikai esemé­nyek is azt igazolják, hogy a mező­­gazdasági válság szanálása érdekében döntő jelentőségű események vannak elő­készületben. A törvényhozás — a leg­több ipari államot megelőzve — az ipari termelést szabályozó törvényjavas­latot hozott tető alá. Nem azért, mintha ezt az ipar helyzete a legtávolabbról is szükségessé tette volna. Kifejezetten az­zal a célzattal, hogy a mezőgazdaságnak segítségére legyen, — még ha a haszon optimumát az egyik oldalon, az elkerül­hetetlen kár minimuma a másik oldalon meghaladja is. A pénzügyminiszter, is fontos terve­zetet ismertetett a mezőgazdasági hitel­bajok szanálására, a kereskedelmi miniszter kijelentései pedig, de nem kevésbé keringő hírek is arra engednek következtetni, hogy a küszöbön álló fon­tos külkereskedelmi megállapodásoknál, úgy formában, mint lényegben agrár­­jellegünk fog kifejezésre jutni és a me­zőgazdaság szupremáciájának érvényt fognak szerezni. * Kétségtelenül nem lekicsinylendő ese­mények ezek és ha általuk — úgy a nemzetközi megállapodásokra, mint az itthoni törvényalkotásokra és intézkedé­sekre is értjük ezt — a magyar agrár­­termelés rentabilitásának folytatólagos biztosítása volna elérhető, zúgolódás nél­kül elviselendőnek tartanak minden más termelő osztály és társadalmi réteg ré­széről az evégből hozandó áldozatokat. Amilyen igazságnak tartjuk, hogy Eu­rópa fogyasztóképességének visszaadása nélkül nincs tartósan megoldott világ­­gazdasági válság, ugyanolyan meggyő­ződéssel valljuk: a magyar gazdasági jövő a mezőgazdasági termelés egyen­­súlyba hozása nélkül kevés bizakodásra nyújt alapot. A belátó kapitalizmus nem a pilla­natnyi haszonra épít. A magyar tőkének tehát megértéssel kellene fogadnia min­den, a mezőgazdaság érdekében megho­zott áldozatot, ha ez a magyar gazdasági élet e kétségtelenül legfontosabb ágának megerősödését és tartós fejlődését szol­gálja. Minden átmeneti áldozatért leg­alábbis teljes ellenértéket jelentene a tőkének — tekintet nélkül, hogy mely termelési ágban dolgozik — a termelő­erőiben regenerált agrártermelésnek az egész ország gazdasági ütemét megerő­sítő kihatása. Sőt tovább mehetünk. Meg kell hozni minden áldozatot a mezőgazdaság meg­segítésére akkor is, ha ezzel egy perio­dikus jellegű válságon átsegítjük és a válságokok megszűnése után ismét hasznot hajtó, az ország termelőképessé­gét erősítő, a nemzeti vagyont szaporító tényezővé válik. Ha osztjuk is gazdasági miniszterünk­nek azt a megállapítását, hogy nem sza­bad az egyik termelő­ ágat a másik rová­sára favorizálni, sokkal lényegesebbnek tartjuk az egyes termelőerők közti harmónia helyreállítását és főként a me­zőgazdaság prosperitásának döntő je­lentőségét, semhogy ne tudnák tolerálni, ha egy kivételes és egyébként nem parí­rozható nehéz helyzetben a mezőgazda­ságnak minden termelési ágnál nagyobb figyelmet szentelnek. Ismételjük azonban: ez a megértés és áldozatkészség csak abban az esetben hathat át bennünket, ha azt látjuk, hogy a megtett intézkedések tényleg tartósan biztosítják agrártermelésünk hasznot­hajtó voltát, vagy legalábbis biztonság­gal segítik át az időszaki válságon, mely­nek legyűrése után egy fejlődésképes, életerős mezőgazdasággal rendelkezünk.­­ Ha azonban nem esünk abba a hibába, mely az utolsó évtizedben annyira meg­ülte gazdaságpolitikánkat, hogy át­meneti helyzetekből végleges megállapí­tásokat teszünk és a történések hatása alatt, főként pedig az eseményekből ki­alakuló politikai és társadalmi hangulat­nak engedve, a gazdasági alaptörvénye­ket negligáló szabályokat állítunk fel magunknak törvényekként, a mezőgaz­daság jelentőségével szemben való min­den megértésünk mellett is nagy aggály­­lyal kell látnunk a megtett és tervezett intézkedéseket. A gazdaságtannak is megvannak a maga alaptörvényei. Ha nem is olyan merevek, mint a természettudományok té­telei, ellenükre mégsem lehet egy ország gazdaságpolitikáját felépíteni. Miként az alchémia nem volt képes évezredes kí­sérletek dacára a vegytan törvényeit meghazudtoló módon értéktelen ele­mekből az értékes aranyat előállítani, a gazdaságtudományba sem lehet becsem­pészni a „magisterium magnum“-ot, melynek csodaereje minden bajt meg­szüntet, minden válságon átsegít, jól­lehet fumigálja az alaptörvényeket, me­lyeken a modern gazdasági élet kiépült. Hiszen, ha ma, a természettudomá­nyok korában, amikor a technika tovább jutott, mint ahova pár évtized előtt akár a regényírók fantáziája is elkalandozott, egy bádogoslegény az aranycsinálás le­hetőségét és a kémia legújabb felfede­zéseivel tudta szakemberek, sőt tudósok előtt plauzibilissé tenni és a pénztelen­ség idejében milliókat tudott fantazma­góriái számára összeszélhámoskodni, nem lehet meglepődni, ha a gazdasági alchémiának is lehet hangulatot terem­teni, sőt mérvadó tényezőket is híveinek megszerezni. Óvakodni kell azonban attól a lehe­tőségtől, hogy a politikai konszolidált­­ság korában is megtörténjék, hogy csak a politikai szenvedélyekkel magyaráz-­ ható — de még így sem menthető —■ elképzelések a törvénytárba bejussanak­ és tartós alákötőivé váljanak gazdasági fejlődésünknek. Nem új megállapítás, hogy a gabona­termelésre támaszkodó mezőgazdaság —­ nemcsak nálunk, hanem egész Európá­ban — az utolsó években nem egy át­meneti jelegű árválsággal küzd csupán. A világtermelésben bekövetkezett elto­lódás folytán oly hatalmas új verseny­társakkal kell megküzdenie, melyek ösz­­szehasonlíthatatlanul kedvezőbb terme­lési feltételekkel rendelkeznek és így a jelenlegi termelési rendszer fenntartása az európai búza versenyképtelenségét jelentené. Nyugodtan felállítható a tétel, hogy az Unió nyugati államai, főként azonban egyes délamerikai államok, a búzát nemcsak a géptechnika­ fokozot­tabb alkalmazása folytán produkálják olcsóbban, hanem — az izomerőt kivéve — a kalkulációnak minden egyes tétele kedvezőbben alakul számukra. A földár, közteher alacsonyabb és nem utolsó sorban nagy előnyük, hogy az alig néhány éve művelés alá fogott föl­dek műtrágyaszükséglete jelentéktelen, a mi évszázadok óta fárasztott földünk erősítő igényével szemben. Ilyként aztán a világpiacok legtöbbjein nagyon nehéz az árversenyt a tengerentúli búzával szemben felvenni és a belföldi piacon kívül — kedvező esetben is — csak aránylag kis rádiuszra szállítóképes a magyar búza egyenlő versenyfeltételek érvényesülése mellett. A leglényegesebb kérdés, mely egész Európa jövő gazdaságpolitikáját dön­tően fogja befolyásolni: lehet-e a terme­lési feltételeket az európai agrárorszá­gokban — Oroszországot gazdasági és politikai okoknál fogva kapcsoljuk ki egyelőre — odafejleszteni, hogy minő­ség és ár tekintetében legalább az európai piacokon állják a tengerentúli versenyt. Ha igen, úgy jogos remény­kedéssel tölthet el mindenkit, ha a párizsi konferencia nyomán az európai búzafölöslegek, tehát a ma­gyar is, elhelyezést találnak. Okosabb­­áldozatot nem hozhatnak az import­országok, mint ha ez átmeneti jel­legű segítséget nyújtják az agrár." Elvi megegyezés jött létre Rómában a flottaszerződés ügyében az angolok és olaszok között Henderson és Alexander Párizsba utazott Rómából jelentik. Az angol és olasz szak­értők tárgyalásai a flottaleszerelés kérdésé­­ben eredménnyel végződtek. Jólértesült he­lyen azt állítják, hogy az erre vonatkozó megállapodásokat a szakértők szombaton délelőtt már meg­szerkesztették. Henderson és Alexander miniszterek dél­ben audiencián voltak a királynál és ebben is annak a jelét látják, hogy a tárgyaló fe­leknek sikerült a nehézségeket áthidalni. Az olasz újságírókat péntek éjfélre a Pa­lazzo Chigibe hívták és előkészítették őket a küszöbönálló megegyezésre. Az olasz lapok legújabb kommentárjaiból is kivilág­lik a kedvező megítélés. A délutáni órákban hivatalos közlemény jelenik majd meg, amely részletesebb felvilágosításokkal szol­gál. Az angol miniszterek pénteken délután elutaztak Rómából és Párizsban csak néhány órát fognak tölteni, mert remélik, hogy ez idő alatt is sikerülni fog a francia kormány hozzájárulását meg­szerezni. Az angol miniszterek hétfőn min­denesetre Londonban akarnak már lenni. A római flottatárgyalások befejezéséről a következő hivatalos kommünikét adták ki: „Henderson és Alexander miniszterek az elmúlt napokban szívélyes együttműködés jegyében barátságos tárgyalásokat folytat­tak az olasz kormányelnökkel, valamint Grandi és Siriani miniszterekkel. A tárgyalások eredményeképpen elvi megegyezés jött létre a londoni flotta­konferencián függőben maradt kérdése­ket illetően. A tervbevett egyezmény feltételeit minde­

Next