Magyar Hirlap, 1935. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1935-01-01 / 1. szám

TRAGIKUS PONT Milyen váratlan és brutális, gonosz és véres pontot tett végére ez az el­múló, haldokló esztendő... Már-már egy halk és megkönnyeb­bülő sóhaj ült az ajkakon: elmúlik, vége, nem jön vissza többé. És talán vele múlik mindaz a nyomasztó, sötét lidérc, kavargó veszedelem, amely sok­szor a rémületig megtöltötte. Nagyon szigorú és természettudományos szem­pontból nézve, hiszen persze, hogy az idők végtelen olvasóján pereg egyik nap a másik után és a sors, vagy történe­lem, vagy végzet, vagy akárminek ne­vezzük: nem aszerint fordul, amint a kalendárium egy-egy száma jelzi.' De a hit és ábránd ugyanolyan mélyen gyö­kerezik bennünk, mint maga az élet. És ahogy ünnepet nemcsak a kalendá­rium piros betűje, de a szívnek áhítata és emelkedettsége is jelent: ugyanúgy fűződik gyakran megkönnyebbülésünk és reményünk, várakozásunk és vágya­kozásunk az óramutató fordulásához, a múló időnek percenéséhez. És ezzel a hittel és ezzel a várakozással néztünk elébe az új esztendőnek és sóhajtottunk fel már majdnem megkönnyebbülten: íme, itt az utolsó napja és ezzel végkép elmúlik, ezzel yégkép a hátunk mögött marad és magával viszi nagyon is duz­zadó tarisznyájában azt, ami az övé volt gondban, bánatban. Nagyon hosszúra nyúlna itt most felsorolni, hogy mi mindent vethetünk szemére ennek az elmúlt esztendőnek. Mennyi bajt és bánatot, gyászt és rom­bolást hozott magával. Hogyan gyüle­keztek körül a felhők ennek a szeren­csétlen, megtépett Európának egén; miként volt szükség minden diplomá­ciai ügyességre, okosságra, erőfeszí­tésre, hogy célját ne érje a tűzcsóva, amely csak pusztítani és lángot vetni tud, amelyet senki nem kíván, amelyet mindig eszelős kezek hajítanak az em­beriség békés életének nádfedclére és amelyet, időről időre úgy tűnik, nem lehet elhárítani. El lehetett hárítani. De talán ez min­den, amit az elmúlt esztendő javára ír­hatunk. Ezen a végső és végzetes küszö­bön innen: merényletek, véres tragé­diák, álmatlan éjszakák, iszonyatos cse­lekedetek, sötét aggodalmak, töprengő vívódások mutatják útját születésétől kimúlásáig. Nem csoda, hogy babonásan meg­könnyebbülve láttuk immár utolsó agó­niájában és akartuk búcsúztatni csupa vidámsággal. Hadd men jón és hadd hulljon bele a múlt örök semmijébe ami napjait megtöltötte főként bá­nattal és szomorúsággal. De nem lehe­tett. Nem lehetett megkönnyebbülni és nem lehetett felujjongani. A remény rózsaszínét a vér bíborja festette meg vörösre. Sok bölcselkedést, sok elmél­kedést néni kíván, nem is enged ez a borzasztó merénylet, ez az elvetemült gaztett, amelynek revolverdörrenései, gyilkos lángcsóvái között ártatlan em­berek hanyatlottak a halál sötét révébe. A gyászos szenzációvá dagadt ügynek sehol semmi kapcsa az általánossághoz és a tanulsághoz. Talán annyi mind­össze, hogy a megromlott idők feléb­resztettek minden szunnyadó bestiali- tást, minden sötét indulatot, minden olyan fékentartott képzeteletet, amely... De nem. Ez sincsen így. Mert bűnök és A bankrablókat lázasan kutatják országszerte Hétfőn este jelentkezett egy tanú, aki látta, amikor fél- tizenkettő tájban a banditák kiszálltak az autéből a Lágymányoson — Sortűzszerően 14»15 lövés dördült el a bankfiókban — Kedden boncolják fel a főpénztáros és a kifutófiű holttestét Az amerikai banditavilág, a véres chica-l gói gangsterharcok emléke elevenedett meg hétfőn délelőtt a fővárosban: Budapest szí-' vében, a Szabadság téren, a City kellős közepén revolveres banditák rablótámadást kíséreltek ineg, hogy kifosszák a Pesti Ma­gyar Kereskedelmi Bank srabansíigtéri fiók­ját. Vad revolverharc után, amelynek két halálos áldozata és két , súlyos sebe- sültje is van, elmenekültek az elszánt r. banditák. Hétfőn a főkapitányság egész detektívtestü- lete hajszolta a gangstereket, akik közül a jelek szerint egy meg is sebesült. Hétfőn délelőtt tíz órakor vészsziréna bú gása verte fel a Szabadság tér csendjét. A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank szabadság­téri fiókjának vészszirénái búgtak, néhány perc múlva revolverdörrenések hallatszot­tak és a környékbeliek az első percek der­medt ijedtsége után a bankflók köré sereg­lettek. Közben a bankfiókban tumultuózus jele­netek játszódtak le. Háromnegyed tfz óra­kor még a megszokott bänkmunka folyt a helyiségben, a pénztárfülke pultjára éppen pénzt számolt le a bank ötvennégy esztendős főpénztáros, Jóljárl Géza, Vitéz Szalay Mik­lósnak, az Országos Gyermekvédő Liga fő­könyvelőjének. A keskeny bankhelyiséghen, a pénztárfülke előtti padokon több ügyfél várakozott, a pult mögött a tisztviselők végezték napi munkájukat. Néhány perccel tíz óra előtt kicsapódott a bank Vécsey uccai ajtaja és előrenyújtott kezükben revolverrel két férfi rohant be: — Fel a kezekkel! Senki se mozduljon, mert lövünk! Mindenki dermedten állott, várta, mi fog történni, de ebben a percben az egyik férfi elsütötte revolverét a pénztárfülke felé, a másik pedig vak­tában, pergőtűzszerűen lövöldözni kez­dett. A rémület percei voltak ezek a nyugodt ro 'urához szokott bankhelyiségben. A megsebesült cégvezető megnyomja a vészeséig# gombját Dr Both Imre tisztviselő fájdalmasan felkiáltott: Egy golyó érte és vérző sebével vánszorgott az ajtó felé. Wirth Frigye* tisztviselőt is lövés érte a combján, ő a Szabadság térre nyíló ablak felé támoly- gott, hogy segítséget kérjen. Braun Imre cégvezető a hátsó ajtó felé igyekezett, de előbb még megnyomta az íróasztal mellé fölszerelt csengőgombot, amely működésbe hozta a vész-szirénát. Az elszánt banditák, úgy látszik, számí­tottak arra a pánikra, amelyet megjelené­sük okozott. Tervszerűen, gyorsan végez­ték munkájukat. Az egyik — revolverét még mindig maga előtt tartva — a pénztárfülke felé rohant és át akarta vetni magát a fülke nyitott tetejű Üvegfalán. A rács azonban leszakadt és a bandita a padlóra zuhant. Vitéz Szalay Miklós, aki közvetlenül a pénztárfülke előtt állott, közben kivette hátsó zsebéből Browningját, ráfogta a ban­ditára, aki közben felugrott a padlóról és gyors egymásutánban két lövést adott le. A banditák kihagyták számításukból azt, hogy fegyveres ellenállásra találnak. Lát­ták: nincs már idejük arra, hogy behatol­janak a pénztárfülkébe és magukhoz ve­gyék a bankókötegeket, amelyek a Wert­heim.szekrény polcain voltak felhalmozva. Menekülni! — ez volt most már minden gondolatuk. Revolverüket még mindig előre tartva, kirohantak az uccára. A szemtanuk szerint a Vécsey ucca 1. számú ház előtt, a bank bejáratával szemben, sötét­szürke, csukott Steyr-koeai várakozott és a .banditák felugráitak az autóra. A sofőr, a\cinkosuk, akkor már elindította a mótort. - i ■ ’ " 1 Közben még két reoolverlövést adtak le a banditák. Farkas Árpád parkŐT sietett a bankfiók felé, az egyik támadó két lövést adott le, azután ő is beugrott az autóba, amely vadul száguldott a Honvéd neeán ke­resztül és eltűnt az emberek szeme elől. (7 vakmerő bankrablóknak sikerült elmene­külniük. Két halott* három sebesült A véres helyszínen ekkor már két halott feküdt. Jóljárt Gézát, a főpénztárost meg­ölték a banditák golyói. Néhány lépéssel távolabb, a bejárainál egy kék-szvetteres fiatalember holtteste fe­küdt. Mint később megállapították. Bátyák József húszéves kifutótiú, akit gazdája a bankba küldött, hogy vegyen fel betétköny­vére 80 pengőt, szintén halálos lövés érle. A bankfiókban, az ajtó előtt sebesültek segélykiállása hallatszott. Három banktiszt­viselő sebesült meg a vad revolverharcban: dr Both Imre, akit baloldalán ért egy revol­vergolyó, Klemm József altiszt, aki ágyékán, sebesült meg és Wirth Frigyes tisztviselő, aki tomporán sebesült meg. Néhány perc múlva már a mentők szíré* I názó autói sorakoztak fel a bankfiók előtt, 1 Róth Imrét a Fasor-szanatóriumba, Klemm rémségek mindig estek a legnyugod­tabb és legderültebb időkben és ma sem többet és ma sem inkább, mint azelőtt. Bizonyára a ponyvának, a mind ke­vésbé korlátok közé szorítható ponyvá­nak van nagy bűne és felelőssége az ilyen komor szenzációkban és ha visz- szagondol’.nk a múlt hasonló esemé­nyeire, -.zt is hozzátehetjük, hogy az elrettentésnek, a megelőzésnek — saj­nos — nem sok hatását láthatni. S marad hát mindenekfelelt és min­deneken túl a gyász, amit a szerencsét­len áldozatokért érezni és viselni kell. Akik ma, ezen az utolsó napon, éppen úgy készültek a vidámságra és a szo­kásos jókedvű búcsúzásra, mint mi va­lamennyien. Akiknek egy hitvány és beteges fantázia kezébe kerített pisz­tolygolyója nem engedte meg, hogy az új esztendő határvonalát keresztüllépjék. Gyász és fájdalom értük, akik nemcsak ártatlanul, ‘de a kötelességteljesítés posztján haltak meg. Gyász és bánat értük ezen a vidámnak és reménykedő­nek szánt hajnalon. S egyben búcsú ezzel az elijesztő, föl- sikoltó disszonanciával az óesztendőtől. Nem tudtunk békésen és beletörődve megválni. Nem adatott meg, hogy úgy búcsúzzunk tőle, mint akinek ütött se­bei már behegedtek, okozott fájdalmai eltompultak, mint akinek meg tudunk bocsátani az idők gyógyító irjának se­gítségével. Ez nem adatott meg. Persze: a tragédia kihatásaiban és arányaiban, jelentőségében és horizontjával sem fogható azokhoz, amelyek ezt az eszten­dőt olyan szívszorongató villamos fe­szültséggel telítetlék. De ezen a kis ma­gyar földdarabon, ebben a mi külön és sorsközösségbe zárt világunkban: nem kicsiny tragédia ez, nem kisebb semmi másnál, mert teljes és mert életeket vitt el áldozatul. Nem elfáradt és hófehér szakállal rajzolt aggastyánként múlik el tőlünk az öreg esztendő: véres pro-, fiiját belerajzolja a szívekbe és sokáig eltörölhetetlenül az emlékezetünkbe. Nem érdemel jó szót búcsúzóul, nem érdemli a fáradt kendőlobogtatást. El-, fordulunk tőle, meggyötört arcéllel a jövő felé. De remélni akarjuk, nem is akarjuk, de tudjuk is, hogy több ilyen már nem jöhet nyomába. Ha bűne volt, már levezekelte az emberiség, ha vétke­zett, megbünhődött érte. Nem szabad hervadtan elhalnia a reménynek, hogy, végre joga van egy szebb, egy méltóbb* emberibb élethez,t, ÚJÉVI SZÁM 10 10 rnxi” ELŐFIZETÉSI ARAK:! WT^^ŰT sf— *rlT|ii 7| tv juGosojInAsiub “ I W BL Jf ff JLJllk ü jsk Utazási és fürdőiroda 1 tan 40 tűnér. * ton. t» «Mr. I «läi ISIM * £* Hfjfe. VI* Aradi 3CCA 10. Mám. CAEnsZLOVABtABAN« I JgR jf TSlefÓB ‘ ti -8-17. 83^« 4» KWJ-06

Next

/
Thumbnails
Contents