Magyar Hirlap, 1935. január (45. évfolyam, 1-26. szám)
1935-01-01 / 1. szám
TRAGIKUS PONT Milyen váratlan és brutális, gonosz és véres pontot tett végére ez az elmúló, haldokló esztendő... Már-már egy halk és megkönnyebbülő sóhaj ült az ajkakon: elmúlik, vége, nem jön vissza többé. És talán vele múlik mindaz a nyomasztó, sötét lidérc, kavargó veszedelem, amely sokszor a rémületig megtöltötte. Nagyon szigorú és természettudományos szempontból nézve, hiszen persze, hogy az idők végtelen olvasóján pereg egyik nap a másik után és a sors, vagy történelem, vagy végzet, vagy akárminek nevezzük, nem aszerint fordul, amint a kalendárium egy-egy száma jelzi." De a hit és ábránd ugyanolyan mélyen gyökerezik bennünk, mint maga az élet. És ahogy ünnepet nemcsak a kalendárium piros betűje, de a szívnek áhítata és emelkedettsége is jelent, ugyanúgy fűződik gyakran megkönnyebbülésünk és reményünk, várakozásunk és vágyakozásunk az óramutató fordulásához, a múló időnek percenéséhez. És ezzel a hittel és ezzel a várakozással néztünk elébe az új esztendőnek és sóhajtottunk fel már majdnem megkönnyebbülten: íme, itt az utolsó napja és ezzel végkép elmúlik, ezzel végkép a hátunk mögött marad és magával viszi nagyon is duzzadó tarisznyájában azt, ami az övé volt gondban, bánatban. Nagyon hosszúra nyúlna itt most felsorolni, hogy mi mindent vethetünk szemére ennek az elmúlt esztendőnek. Mennyi bajt és bánatot, gyászt és rombolást hozott magával. Hogyan gyülekeztek körül a felhők ennek a szerencsétlen, megtépett Európának egén; miként volt szükség minden diplomáciai ügyességre, okosságra, erőfeszítésre, hogy célját ne érje a tűzcsóva, amely csak pusztítani és lángot vetni tud, amelyet senki nem kíván, amelyet mindig eszelős kezek hajítanak az emberiség békés életének nádfedelére és amelyet, időről időre úgy tűnik, nem lehet elhárítani. El lehetett hárítani. De talán ez minden, amit az elmúlt esztendő javára írhatunk. Ezen a végső és végzetes küszöbön innen: merényletek, véres tragédiák, álmatlan éjszakák, iszonyatos cselekedetek, sötét aggodalmak, töprengő vívódások mutatják útját születésétől kimúlásáig. Nem csoda, hogy babonásan megkönnyebbülve láttuk immár utolsó agóniájában és akartuk búcsúztatni csupa vidámsággal. Hadd menjen és hadd hulljon bele a múlt örök semmijébe ami napjait megtöltötte főként bánattal és szomorúsággal. De nem lehetett. Nem lehetett megkönnyebbülni és nem lehetett felujjongani. A remény rózsaszínét a vér bíborja festette meg vörösre. Sok bölcselkedést, sok elmélkedést nem kíván, nem is enged ez a borzasztó merénylet, ez az elvetemült gaztett, amelynek revolverdörrenései, gyilkos lángcsóvái között ártatlan emberek hanyatlottak a halál sötét révébe. A gyászos szenzációvá dagadt ügynek sehol semmi kapcsa az általánossághoz és a tanulsághoz. Talán annyi mindössze, hogy a megromlott idők felébresztettek minden szunnyadó bestialitást, minden sötét indulatot, minden olyan fékentartott képzeteletet, amely... De nem. Ez sincsen így. Mert bűnök és rémségek mindig estek a legnyugodtabb és legderültebb időkben és ma sem többet és ma sem inkább, mint azelőtt. Bizonyára a ponyvának, a mind kevésbé korlátok közé szorítható ponyvának van nagy bűne és felelőssége az ilyen komor szenzációkban és ha viszszagondolunk a múlt hasonló eseményeire, azt is hozzátehetjük, hogy az elrettentésnek, a megelőzésnek — sajnos — nem sok hatását láthatni. S marad hát mindenekfelett és mindeneken túl a gyász, amit a szerencsétlen áldozatokért érezni és viselni kell. Akik ma, ezen az utolsó napon, éppen úgy készültek a vidámságra és a szokásos jókedvű búcsúzásra, mint mi valamennyien. Akiknek egy hitvány és beteges fantázia kezébe kerített pisztolygolyója nem engedte meg, hogy az új esztendő határvonalát keresztüllépjék. Gyász és fájdalom értük, akik nemcsak ártatlanul,de a kötelességteljesítés posztján haltak meg. Gyász és bánat értük ezen a vidámnak és reménykedőnek szánt hajnalon. S egyben búcsú ezzel az elijesztő, fölsikoltó disszonanciával az óesztendőtől. Nem tudtunk békésen és beletörődve megválni. Nem adatott meg, hogy úgy búcsúzzunk tőle, mint akinek ütött sebei már behegedtek, okozott fájdalmai eltompultak, mint akinek meg tudunk bocsátani az idők gyógyító irjának segítségével. Ez nem adatott meg. Persze, a tragédia kihatásaiban és arányaiban, jelentőségében és horizontjával sem fogható azokhoz, amelyek ezt az esztendőt olyan szívszorongató villamos feszültséggel telítették. De ezen a kis magyar földdarabon, ebben a mi külön és sorsközösségbe zárt világunkban, nem kicsiny tragédia ez, nem kisebb semmi másnál, mert teljes és mert életeket vitt el áldozatul. Nem elfáradt és hófehér szakállal rajzolt aggastyánként múlik el tőlünk az öreg esztendő: véres pro-,filját belerajzolja a szívekbe és sokáig eltörölhetetlenül az emlékezetünkbe. Nem érdemel jó szót búcsúzóul, nem érdemli a fáradt kendőlobogtatást. El-, fordulunk tőle, meggyötört arcéllel a jövő felé. De remélni akarjuk, nem is akarjuk, de tudjuk is, hogy több ilyen már nem jöhet nyomába. Ha bűne volt, már levezekelte az emberiség, ha vétkezett, megbűnhődött érte. Nem szabad hervadtan elhalnia a reménynek, hogy, végre joga van egy szebb, egy méltóbb, emberibb élethez.. ÚJÉVI SZÁM 10 10 mxi” ELŐFIZETÉSI ÁRAK:! WT^^VT s f— *rlT|ii 7| tv juGosojInAsiub “ I W BL Jf ff JLJllk n jsk Utazási és fürdőiroda 1 tan 40 tanév. * ton. t» «Mr. I «lui ISIM * £* Hfjfe. VI* Aradi 3CCA 10. Mom. CAEnsZLOVABIABAN« I JgR jf TSlefCB ‘ ti -8-17. 83^« 4» KWJ-06 A bankrablókat lázasan kutatják országszerte Hétfőn este jelentkezett egy tanú, aki látta, amikor féltizenkettő tájban a banditák kiszálltak az autóból a Lágymányoson — Sortűzszerően 14-15 lövés dördült el a bankfiókban — Kedden boncolják fel a főpénztáros és a kifutófiú holttestét Az amerikai banditavilág, a véres chicalgói gangszerharcok emléke elevenedett meg hétfőn délelőtt a fővárosban: Budapest szívében, a Szabadság téren, a City kellős közepén revolveres banditák rablótámadást kíséreltek meg, hogy kifosszák a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank szabadsáigtéri fiókját. Vad revolverharc után, amelynek két halálos áldozata és két , súlyos sebesültje is van, elmenekültek az elszánt r. banditák. Hétfőn a főkapitányság egész detektívtestülete hajszolta a gangszereket, akik közül a jelek szerint egy meg is sebesült. Hétfőn délelőtt tíz órakor vészsziréna búgása verte fel a Szabadság tér csendjét. A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank szabadságtéri fiókjának vészszirénái búgtak, néhány perc múlva revolverdörrenések hallatszottak és a környékbeliek az első percek dermedt ijedtsége után a bankfiók köré sereglettek. Közben a bankfiókban tumultuózus jelenetek játszódtak le. Háromnegyed tíz órakor még a megszokott bankmunka folyt a helyiségben, a pénztárfülke pultjára éppen pénzt számolt le a bank ötvennégy esztendős főpénztáros, Jóliárt Géza, Vitéz Szalay Miklósnak, az Országos Gyermekvédő Liga főkönyvelőjének. A keskeny bankhelyiségben, a pénztárfülke előtti padokon több ügyfél várakozott, a pult mögött a tisztviselők végezték napi munkájukat. Néhány perccel tíz óra előtt kicsapódott a bank Vécsey utcai ajtaja és előrenyújtott kezükben revolverrel két férfi rohant be: — Fel a kezekkel! Senki se mozduljon, mert lövünk! Mindenki dermedten állott, várta, mi fog történni, de ebben a percben az egyik férfi elsütötte revolverét a pénztárfülke felé, a másik pedig vaktában, pergőtűzszerűen lövöldözni kezdett. A rémület percei voltak ezek a nyugodt rourához szokott bankhelyiségben. A megsebesült cégvezető megnyomja a vészesélgű gombját Dr Both Imre tisztviselő fájdalmasan felkiáltott: Egy golyó érte és vérző sebével vánszorgott az ajtó felé. Wirth Frigyes tisztviselőt is lövés érte a combján, ő a Szabadság térre nyíló ablak felé támolygott, hogy segítséget kérjen. Braun Imre cégvezető a hátsó ajtó felé igyekezett, de előbb még megnyomta az íróasztal mellé fölszerelt csengőgombot, amely működésbe hozta a vészszirénát. Az elszánt banditák, úgy látszik, számítottak arra a pánikra, amelyet megjelenésük okozott. Tervszerűen, gyorsan végezték munkájukat. Az egyik — revolverét még mindig maga előtt tartva — a pénztárfülke felé rohant és át akarta vetni magát a fülke nyitott tetejű Üvegfalán. A rács azonban leszakadt és a bandita a padlóra zuhant. Vitéz Szalay Miklós, aki közvetlenül a pénztárfülke előtt állott, közben kivette hátsó zsebéből Browningját, ráfogta a banditára, aki közben felugrott a padlóról és gyors egymásutánban két lövést adott le. A banditák kihagyták számításukból azt, hogy fegyveres ellenállásra találnak. Látták: nincs már idejük arra, hogy behatoljanak a pénztárfülkébe és magukhoz vegyék a bankókötegeket, amelyek a Wertheim-szekrény polcain voltak felhalmozva. Menekülni! — ez volt most már minden gondolatuk. Revolverüket még mindig előre tartva, kirohantak az uccára. A szemtanuk szerint a Vécsey ucca 1. számú ház előtt, a bank bejáratával szemben, sötétszürke, csukott Steyr-kocsi várakozott és abanditák felugráttak az autóra. A sofőr, a cinkosuk, akkor már elindította a motort. - ■ ’ " Közben még két revolverlövést adtak le a banditák. Farkas Árpád parkon sietett a bankfiók felé, az egyik támadó két lövést adott le, azután ő is beugrott az autóba, amely vadul száguldott a Honvéd utván keresztül és eltűnt az emberek szeme elől. (A vakmerő bankrablóknak sikerült elmenekülniük. Két halott, három sebesült A véres helyszínen ekkor már két halott feküdt. Jól járt Gézát, a főpénztárost megölték a banditák golyói. Néhány lépéssel távolabb, a bejáratnál egy kék szvetteres fiatalember holtteste feküdt. Mint később megállapították. Bátyák József húszéves kifutófiú, akit gazdája a bankba küldött, hogy vegyen fel betétkönyvére 80 pengőt, szintén halálos lövés érte. A bankfiókban, az ajtó előtt sebesültek segélykiállása hallatszott. Három banktisztviselő sebesült meg a vad revolverharcban: dr Both Imre, akit baloldalán ért egy revolvergolyó, Klemm József altiszt, aki ágyékán, sebesült meg és Wirth Frigyes tisztviselő, aki tomporán sebesült meg. Néhány perc múlva már a mentők szívét názó autói sorakoztak fel a bankfiók előtt, Róth Imrét a Fasor-szanatóriumba, Klemm