Magyar Hirlap, 1935. december (45. évfolyam, 274-297. szám)

1935-12-01 / 274. szám

^ mU*. I Mr* z 90 Httnt «én* bkb* '^ÉÉP aip tÉIIív »§1 VIt* Aradi ucea 10» szánt. ROMÁNIÁBAN­. AMs «apt W&Bi flH&i t’elefoo­ 21-8-47, 28-6-86 és 10-6-tK. i hirt m. m. u «m«»I*. #&» jsmSt s&ft.­­. WQjk W&W Il'GOSZI J,VIABANI Wibmdtfr I9S . MtettJsaiEk ISS oSt ! Utazási és fürdöiroda I t hitt te dinár. U bm VSO dináj *j£Éte *■ öSsSB ... , í.iísfí aaS3® ■-*' ííSJ-St Ar -w ri» «SV „ Nádor arca 18. semztm-AKiABAN: Sf£ä -ától iliH SffiP M „7. “ _ 1 hirt » m h é»n m mBhí JHnP MÁV hív. Menetjegy iroda-IBUSZ | Egyenetlenség az abesszín hadvezéren közölt r­É VASÁRNAPI MELLÉKLET BUDAPEST, .. DECEMBER 1. VASÁRNAP Bli­ckveomann ernő , XLV. ÉVFOLYAM 274. SZÁM Népszövetség, demokrácia, béke­­ Irta: FRIEDMANN ERNŐ Van-e­ összefüggés az országos bel­politika struktúrája és a háború mód­szerének alkalmazása között? Az első és a legfeltűnőbb példa ebben a tekin­tetben­ Anglia, mint az egyetlen olyan európai nagyhatalom, amely a múlt század eleje óta tiszta parlamentáris alapon állt. És Angliának kilencven­kilenc éven át, 1815-től 1911 ig nem volt igazi háborúja Európában, mert a krími hadjáratot alig lehet ilyennek tekinteni. Az 1914-es angol hadüzenet­komplexum okai közül az egyik min­denesetre az, hogy éppen a hosszú szü­net miatt nagyon elhalványodtak Ang­lia emlékei arról, hogy milyen is az európai háború és ezért nem voltak elég erősek a gátlások akkor, amikor dön­tésre került a sor. Mint tapasztalati tényt lehet leszö­gezni a legújabb kor történetének alap­ján, hogy a demokráciák és a parlamen­táris országok rendkívül nehezen szán­ják el magukat a háború vállalására, míg a diktatúrák útja majdnem kikerül­hetetlen végzetszerűséggel a háború felé vezet. Az 1914-es események is ezt mu­tatják. Nem ide tartozik az a kérdés, hogy milyen mértékben akarta a háborút Poincaré és a francia külpolitika. De az bizonyos, hogy a döntés csak nagyon nehezen történt meg, akkor is, amikor Berlin részéről teljesíthetetlen követelé­seket állítottak fel a francia semleges­ség ,,garanciái“ gyanánt. Mindenekelőtt néhány francia határerőd átengedését zálog gyanánt a német-orosz háború idejére. Poincaré még így is kénytelen volt elrendelni egy semleges zóna léte­sítését és a francia csapatok visszavo­nását tíz kilométerre a német határtól, mert demonstrálnia kellett saját közvé­leményével szemben, hogy Francia­­ország a megtámadott fél, amely csak az önvédelem kényszerűségéből nyúl a fegyverekhez. A háború lezárásának nyomán kö­vetkezett események szintén igazolják a demokráciák idegenkedését a háború módszerétől. Az orosz kérdés vált rendkívül ak­tuálissá akkor, amikor a frontokon el­hallgattak az ágyúk. A bolsevizmus rendszere akkor még csak egy eszten­deje ragadta kezébe a hatalmat és na­gyon labilis alapokat tudott csupán maga alá építeni. A gazdasági élet szinte teljesen megbénult, a közlekedés alig funkcionált, az élelmezési válságot túl­zás nélkül éhínségnek tehetett szerezai és a szovjet kor­mány megbízhatatlan, fegyelmezetlen hadsereggel harcolt a különféle ellenforradalmi­­ csapatokkal szemben. Bizonyosnak látszott tehát, hogy a bolsevizmus rendszere meg­bukik, ha a nyugati határok felől akár csak egy kis expedíciós hadsereg tá­masztja alá az ellenforradalmi csapatok küzdelmét. Voltak katonai szakértők, akik sze­rint néhány angol és francia hadosztály elég lett volna a bolsevista kormány le­győzésére. Három-négy hadtestet pedig elégnek tartottak a legóvatosabb szak­értők is. De akármennyire erős volt Párizs és London ellenszenve Lenin rendszerével szemben, akármennyire őszinte szimpátiák alakultak ki az ellen­­forradalmi küzdelmek iránt és akár­mennyire súlyos veszedelmet láttak az orosz bolsevizmus megerősödésében — az aktív katonai beavatkozástól Anglia és Franciaország egyaránt visszariadt, noha az európai háborúhoz képest csak jelentéktelen epizód lett volna az offen­zív előretörés a szovjetköztársaság ellen. Az európai háború valósággal, mint vis maior következett be a nyugati ha­talmakra nézve, míg az orosz hadjárat megindításáról szabadon, minden nyo­más nélkül kellett volna döntenie, a támadó fél szerepének nyílt beismeré­­sével. Egy nagy veszélyt lehetett volna megelőzni, könnyű, biztos háborúval, de Párizs és London mégis visszariadtak a fegyverek módszerének alkalmazásától. A beavatkozás hívei nem tudtak ered­ményeket elérni az angol politikában sem, pedig a győzelmi mámor hangú lala napjaiban megválasztott új angol alsóház erősen eltolódott jobbfelé és a pacifista gondolkodás hívei szinte kivé­teli nélkül elvesztették mandátumaikat. A legújabb és a legfrappánsabb bizo­nyíték a demokráciák békevoogsa mel­lett Franciaország magatartása volt a nemzeti szocialista forradalom győzel­mével szemben. Hitler pártjának fokozatos erősödése folyamán mindig súlyosabb lett az az ag­godalom, hogy a német rendszerváltozás bekövetkezésére preventív háború lesz a válasz Párizs részéről és Franciaor­szág kihasználja majd teljes katonai fel­készültségét, nem engedve időt az új német rendszernek a megerősödésre. És a preventív háború veszélye látszólag még fokozódott azáltal, hogy Hitler Adolfnak kancellárrá történt kinevezé­sével egyidőben erős baloldali kormány vette át a hatalmat Franciaországban, benne sok olyan politikus, aki egész világfelfogása szerint a legélesebben szembenállót­ a nemzeti szocialista gon­dolatkör­rel és a diktatúra irányával De ez a francia kormány egész más­ként járt el, mint sokfelé vártak és tar­tózkodva­­minden olyan lépéstől, ame­lyet a legtávolabbról is provokációnak érezhetett volna az új német rendszer. Betartotta a feltétlen semlegesség vona­lát a német belpolitikai fordulatokkal szemben és megerősítette ugyan Párizs pozícióját az orosz szövetség feltámasz­tásával, de az új szövetséges támogatá­sának biztosítása után is következetesen megmaradt a békepolitika alapján, sőt még sok áldozatot is hozott és komoly engedményekre szánta el magát azért hogy ne kockáztassa az európai békét. Ha pedig messzebb tekint vissza va­laki, akkor könnyűszerrel egészítheti ki az ilyen példák sorát. A Fashoda-ügy idején kikerülhetetlennek látszott az angol-francia háború és Franciaország akkor az elszigetelt Angliával szemben feltétlenül számíthatott a cári kormány támogatására, mivel az angol-orosz el­lentétek Ázsiában még nem voltak ki­küszöbölve. De az utolsó lépés megtéte­létől mégis visszariadt Párizs és magára vette a béke megmentéséhez szükséges áldozatokat. Néhány évvel később egy más vona­lon támadt fel a háború veszélye, mikor II. Vilmos császár alternatív formában követelte Delcassé francia külügymi­niszter haladéktalan visszalépését. Ez az objektív német körök felfogása sze­rint is olyan mértékű és olyan formájú beavatkozás volt egy külföldi hatalom belügyeibe, amilyenre Napóleon óta nem akadt példa Európa történetében. A helyzet súlyosságát még fokozta, hogy Delcassé akkor már az évek hosszú sora óta irányította a francia külpolitikát a személyes nimbusz kivételes fokával és bizalmi embere volt II. Miklós cárnak csak úgy, mint az angol közvélemény.* nek. De a francia kormány mégis úgy döntött, hogy inkább legyen külügymi­­niszterváltozás és inkább történjék meg a nagy áldozat a nemzeti önérzet rová­­sára, semhogy háborúra kerüljön a sor. Itt is, mint annyi más vonatkozásban Bismarck csodálatos éleslátását igazol­ták az események. Erősen, sőt egyolda­lúan konzervatív gondolkodása ellenére Bismarck 1871 óta a jóindulatú semle­gesség, sőt a baráti támogatás álláspont­jára helyezkedett a francia köztársasági demokráciával szemben, mert­­ béke­­biztosítékot látott benne és abszolút kö­vetkezetességgel tartott ki álláspontja mellett. Annyira, hogy nem csupán azon­nal elmozdította, de utóbb börtönbe küldte gróf Amim párizsi német nagy­követet, aki kéz alatt összeköttetésbe lé­pett a fran­cia monarch­isták­kal. A demokrácia a béke­h ez erős hitévé lett Bismarck hercegnek, részben azért is, mert látta, hogy Anglia a legkedvezőbb alkalmakat sem használja ki a nagy né­met előretörés fegyveres megállítására. Ha pedig 1914 augusztus elejének ese­ményei látszólag ellentétben vannak is az itt képviselt tételekkel, akkor ez csupán bizonyítéka annak, hogy az annyiszor le­kicsinyelt népszövetség milyen hasznos és fontos rendeltetést tölt be. A demokratikus kormányzati rendsze­rek gépezete sokkal nehézkesebb, mint a diktatúráké és a hirtelen elhatározások, az improvizált döntések sokkal inkább nehezére esnek a demokráciáknak, mint a diktatúráknak. Az európai helyzet 1914 nyarán úgy alakult, hogy a hatalmak közül néhá­­nyan kénytelenek voltak dönteni, mielőtt alkalmuk lett volna a nyugodt megfonto­lásra és a lehetőségek higgadt mérlegelé­sére. Mióta az emlékiratok hosszú sora világította meg az események hátterét és motívumait, általánossá vált az a nézet, hogy sok minden fordul másként, ha a negyvennyolcórás és a huszonnégyórás terminusok helyett akár csak nyolc nap áll Európa rendelkezésére sorsának eldön­tése végett 1914 nyarán. A gyors elhatá­rozások kényszerűsége vezetett oda, hogy az úgynevezett „titkos diplomácia“ befo­lyása döntően nagy szerephez jutott a kritikus napokban, míg a demokrácia gé­pezete az időhiány miatt nem tudott hatásosan érvényesülni. Az improvizált döntések visszatérésének veszélyét a népszövetség mindenesetre a minimumra szorította le, ha más eredmé­nyei sokkal szerelmibbek is. A népszövet­ség teljes mellőzésével befejezett tények elé állítani Európát, — ez olyan metódus, melynek alkalmazására ma nem sok ál-

Next