Magyar Hirlap, 1935. december (45. évfolyam, 274-297. szám)
1935-12-01 / 274. szám
^ mU*. I Mr* z 90 Httnt «én* bkb* '^ÉÉP aip tÉIIív »§1 VIt* Aradi ucea 10» szánt. ROMÁNIÁBAN. AMs «apt W&Bi flH&i t’elefoo 21-8-47, 28-6-86 és 10-6-tK. i hirt m. m. u «m«»I*. #&» jsmSt s&ft.. WQjk W&W Il'GOSZI J,VIABANI Wibmdtfr I9S . MtettJsaiEk ISS oSt ! Utazási és fürdöiroda I t hitt te dinár. U bm VSO dináj *j£Éte *■ öSsSB ... , í.iísfí aaS3® ■-*' ííSJ-St Ar -w ri» «SV „ Nádor arca 18. semztm-AKiABAN: Sf£ä -ától iliH SffiP M „7. “ _ 1 hirt » m h é»n m mBhí JHnP MÁV hív. Menetjegy iroda-IBUSZ | Egyenetlenség az abesszín hadvezéren közölt rÉ VASÁRNAPI MELLÉKLET BUDAPEST, .. DECEMBER 1. VASÁRNAP Blickveomann ernő , XLV. ÉVFOLYAM 274. SZÁM Népszövetség, demokrácia, béke Irta: FRIEDMANN ERNŐ Van-e összefüggés az országos belpolitika struktúrája és a háború módszerének alkalmazása között? Az első és a legfeltűnőbb példa ebben a tekintetben Anglia, mint az egyetlen olyan európai nagyhatalom, amely a múlt század eleje óta tiszta parlamentáris alapon állt. És Angliának kilencvenkilenc éven át, 1815-től 1911 ig nem volt igazi háborúja Európában, mert a krími hadjáratot alig lehet ilyennek tekinteni. Az 1914-es angol hadüzenetkomplexum okai közül az egyik mindenesetre az, hogy éppen a hosszú szünet miatt nagyon elhalványodtak Anglia emlékei arról, hogy milyen is az európai háború és ezért nem voltak elég erősek a gátlások akkor, amikor döntésre került a sor. Mint tapasztalati tényt lehet leszögezni a legújabb kor történetének alapján, hogy a demokráciák és a parlamentáris országok rendkívül nehezen szánják el magukat a háború vállalására, míg a diktatúrák útja majdnem kikerülhetetlen végzetszerűséggel a háború felé vezet. Az 1914-es események is ezt mutatják. Nem ide tartozik az a kérdés, hogy milyen mértékben akarta a háborút Poincaré és a francia külpolitika. De az bizonyos, hogy a döntés csak nagyon nehezen történt meg, akkor is, amikor Berlin részéről teljesíthetetlen követeléseket állítottak fel a francia semlegesség ,,garanciái“ gyanánt. Mindenekelőtt néhány francia határerőd átengedését zálog gyanánt a német-orosz háború idejére. Poincaré még így is kénytelen volt elrendelni egy semleges zóna létesítését és a francia csapatok visszavonását tíz kilométerre a német határtól, mert demonstrálnia kellett saját közvéleményével szemben, hogy Franciaország a megtámadott fél, amely csak az önvédelem kényszerűségéből nyúl a fegyverekhez. A háború lezárásának nyomán következett események szintén igazolják a demokráciák idegenkedését a háború módszerétől. Az orosz kérdés vált rendkívül aktuálissá akkor, amikor a frontokon elhallgattak az ágyúk. A bolsevizmus rendszere akkor még csak egy esztendeje ragadta kezébe a hatalmat és nagyon labilis alapokat tudott csupán maga alá építeni. A gazdasági élet szinte teljesen megbénult, a közlekedés alig funkcionált, az élelmezési válságot túlzás nélkül éhínségnek tehetett szerezai és a szovjet kormány megbízhatatlan, fegyelmezetlen hadsereggel harcolt a különféle ellenforradalmi csapatokkal szemben. Bizonyosnak látszott tehát, hogy a bolsevizmus rendszere megbukik, ha a nyugati határok felől akár csak egy kis expedíciós hadsereg támasztja alá az ellenforradalmi csapatok küzdelmét. Voltak katonai szakértők, akik szerint néhány angol és francia hadosztály elég lett volna a bolsevista kormány legyőzésére. Három-négy hadtestet pedig elégnek tartottak a legóvatosabb szakértők is. De akármennyire erős volt Párizs és London ellenszenve Lenin rendszerével szemben, akármennyire őszinte szimpátiák alakultak ki az ellenforradalmi küzdelmek iránt és akármennyire súlyos veszedelmet láttak az orosz bolsevizmus megerősödésében — az aktív katonai beavatkozástól Anglia és Franciaország egyaránt visszariadt, noha az európai háborúhoz képest csak jelentéktelen epizód lett volna az offenzív előretörés a szovjetköztársaság ellen. Az európai háború valósággal, mint vis maior következett be a nyugati hatalmakra nézve, míg az orosz hadjárat megindításáról szabadon, minden nyomás nélkül kellett volna döntenie, a támadó fél szerepének nyílt beismerésével. Egy nagy veszélyt lehetett volna megelőzni, könnyű, biztos háborúval, de Párizs és London mégis visszariadtak a fegyverek módszerének alkalmazásától. A beavatkozás hívei nem tudtak eredményeket elérni az angol politikában sem, pedig a győzelmi mámor hangú lala napjaiban megválasztott új angol alsóház erősen eltolódott jobbfelé és a pacifista gondolkodás hívei szinte kivételi nélkül elvesztették mandátumaikat. A legújabb és a legfrappánsabb bizonyíték a demokráciák békevoogsa mellett Franciaország magatartása volt a nemzeti szocialista forradalom győzelmével szemben. Hitler pártjának fokozatos erősödése folyamán mindig súlyosabb lett az az aggodalom, hogy a német rendszerváltozás bekövetkezésére preventív háború lesz a válasz Párizs részéről és Franciaország kihasználja majd teljes katonai felkészültségét, nem engedve időt az új német rendszernek a megerősödésre. És a preventív háború veszélye látszólag még fokozódott azáltal, hogy Hitler Adolfnak kancellárrá történt kinevezésével egyidőben erős baloldali kormány vette át a hatalmat Franciaországban, benne sok olyan politikus, aki egész világfelfogása szerint a legélesebben szembenállót a nemzeti szocialista gondolatkörrel és a diktatúra irányával De ez a francia kormány egész másként járt el, mint sokfelé vártak és tartózkodvaminden olyan lépéstől, amelyet a legtávolabbról is provokációnak érezhetett volna az új német rendszer. Betartotta a feltétlen semlegesség vonalát a német belpolitikai fordulatokkal szemben és megerősítette ugyan Párizs pozícióját az orosz szövetség feltámasztásával, de az új szövetséges támogatásának biztosítása után is következetesen megmaradt a békepolitika alapján, sőt még sok áldozatot is hozott és komoly engedményekre szánta el magát azért hogy ne kockáztassa az európai békét. Ha pedig messzebb tekint vissza valaki, akkor könnyűszerrel egészítheti ki az ilyen példák sorát. A Fashoda-ügy idején kikerülhetetlennek látszott az angol-francia háború és Franciaország akkor az elszigetelt Angliával szemben feltétlenül számíthatott a cári kormány támogatására, mivel az angol-orosz ellentétek Ázsiában még nem voltak kiküszöbölve. De az utolsó lépés megtételétől mégis visszariadt Párizs és magára vette a béke megmentéséhez szükséges áldozatokat. Néhány évvel később egy más vonalon támadt fel a háború veszélye, mikor II. Vilmos császár alternatív formában követelte Delcassé francia külügyminiszter haladéktalan visszalépését. Ez az objektív német körök felfogása szerint is olyan mértékű és olyan formájú beavatkozás volt egy külföldi hatalom belügyeibe, amilyenre Napóleon óta nem akadt példa Európa történetében. A helyzet súlyosságát még fokozta, hogy Delcassé akkor már az évek hosszú sora óta irányította a francia külpolitikát a személyes nimbusz kivételes fokával és bizalmi embere volt II. Miklós cárnak csak úgy, mint az angol közvélemény.* nek. De a francia kormány mégis úgy döntött, hogy inkább legyen külügyminiszterváltozás és inkább történjék meg a nagy áldozat a nemzeti önérzet rovására, semhogy háborúra kerüljön a sor. Itt is, mint annyi más vonatkozásban Bismarck csodálatos éleslátását igazolták az események. Erősen, sőt egyoldalúan konzervatív gondolkodása ellenére Bismarck 1871 óta a jóindulatú semlegesség, sőt a baráti támogatás álláspontjára helyezkedett a francia köztársasági demokráciával szemben, mert békebiztosítékot látott benne és abszolút következetességgel tartott ki álláspontja mellett. Annyira, hogy nem csupán azonnal elmozdította, de utóbb börtönbe küldte gróf Amim párizsi német nagykövetet, aki kéz alatt összeköttetésbe lépett a francia monarchistákkal. A demokrácia a békeh ez erős hitévé lett Bismarck hercegnek, részben azért is, mert látta, hogy Anglia a legkedvezőbb alkalmakat sem használja ki a nagy német előretörés fegyveres megállítására. Ha pedig 1914 augusztus elejének eseményei látszólag ellentétben vannak is az itt képviselt tételekkel, akkor ez csupán bizonyítéka annak, hogy az annyiszor lekicsinyelt népszövetség milyen hasznos és fontos rendeltetést tölt be. A demokratikus kormányzati rendszerek gépezete sokkal nehézkesebb, mint a diktatúráké és a hirtelen elhatározások, az improvizált döntések sokkal inkább nehezére esnek a demokráciáknak, mint a diktatúráknak. Az európai helyzet 1914 nyarán úgy alakult, hogy a hatalmak közül néhányan kénytelenek voltak dönteni, mielőtt alkalmuk lett volna a nyugodt megfontolásra és a lehetőségek higgadt mérlegelésére. Mióta az emlékiratok hosszú sora világította meg az események hátterét és motívumait, általánossá vált az a nézet, hogy sok minden fordul másként, ha a negyvennyolcórás és a huszonnégyórás terminusok helyett akár csak nyolc nap áll Európa rendelkezésére sorsának eldöntése végett 1914 nyarán. A gyors elhatározások kényszerűsége vezetett oda, hogy az úgynevezett „titkos diplomácia“ befolyása döntően nagy szerephez jutott a kritikus napokban, míg a demokrácia gépezete az időhiány miatt nem tudott hatásosan érvényesülni. Az improvizált döntések visszatérésének veszélyét a népszövetség mindenesetre a minimumra szorította le, ha más eredményei sokkal szerelmibbek is. A népszövetség teljes mellőzésével befejezett tények elé állítani Európát, — ez olyan metódus, melynek alkalmazására ma nem sok ál-