Magyar Hírlap, 1969. december (2. évfolyam, 331-359. szám)
1969-12-03 / 333. szám
Változások a gimnáziumi osztályozásban Jó pedagógusnak tartott, közvetlen modorú tanárra panaszkodtak a diákok. Rossz az óráinak légköre, ez derült ki a diákvallomásokból. Pedig nem kiabált, nem volt ingerlékeny, nem gúnyolódott senkin, nem követelt túl szigorúan. — Hát akkor miért félnek tőle? — Lapot — mondották tömören. Azaz feleltetés közben az osztálykönyvet forgatja, s ezzel akaratlanul is az idegeket borzolja az osztályban. A jelenség ismerős, ezt a szorongást valamennyien átéltük, akik valaha is várták az iskolában, hogy „kiszúr” a tanár. Értjük tehát, miért jellemzett Welker Ottó, a Művelődésügyi Minisztérium osztályvezetője a Köznevelésben megjelent, s nagy vitát kiváltó cikkében egy elterjedt tanári szemléletet ezzel a példával. A cikkíró hevesen perelt azzal a tanári gyakorlattal, amely a feleltetést kiszakítja a tanítás folyamatából; bírálta azt a felfogást, amely néhány összefüggő feleletet tart a tudás tükrének, a tankönyv, avagy a tanári magyarázat visszakérődzését pedig elegendőnek véli arra, hogy ennek alapján osztályozzon. Egy vitacikk vihart kavar A megbírált tanári módszernek mély elméleti gyökerei vannak: az úgynevezett klasszikus didaktikába nyúlnak vissza, amelynek egy Herbart nevű német tudós volt a megalapítója. A magyar iskolák évtizedeken át szentnek és sérthetetlennek tartották ezt a tanelméletet. A számonkérés eszerint a tanítási óra kötelező mozzanata, alkalmas arra, hogy munkára szoktassa a diákot. A számonkérés, mint az osztályzatgyűjtés eszköze, a pedagógiai formalizmus egyik legjellegzetesebb tünetévé vált. Szoros összefüggésben van az iskolai élet egyéb riasztó jelenségeivel, az osztályzatokért folytatott hajszával, a kalkulusok fetisizálásával, a túlterheléssel. Welker Ottó cikkében a rettegett számonkérés trónfosztását tűzte ki célul. Hogy ez az egy éve megjelent cikk élő problémához nyúlt, azt a visszhang is mutatja. Heves vita alakult ki a szaksajtóban is, az iskolákban is. A pedagógusok java része egyetértett abban, hogy a számonkérés jelenlegi formája elavult, összeférhetetlen a tanítás korszerűsítésére irányuló törekvésekkel. A viták során azonban vissza-visszatért a kérdés: mit ,alkalmazzunk a trónfosztott számonkérés helyett. Jogos kérdés, hiszen rendszeres visszacsatolásra a pedagógusnak is szüksége van. Tudnia kell, mit értett meg az osztály a tanultakból. De ezen túlmenően: objektív társadalmi szükséglet, hogy azok a felső iskolák, ahol tovább tanulni szándékoznak a diákok, képet nyerjenek a pályázók felkészültségéről, adottságairól. S nyerjenek képet a szülők is! Maguk a diákok józan önértékelése sem képzelhető el tudásuk rendszeres mérése, munkájuk ösztönzése nélkül. A Művelődésügyi Minisztérium közoktatási főosztályának most "született hivatalos állásfoglalása az ismeretek és képességek ellenőrzéséről és az osztályozásról a gimnáziumokban számba vette e viták tanulságait és rendkívül jelentős változásokat irányoz elő a pedagógiai gyakorlatban. Abból indul ki a Művelődésügyi Minisztérium állásfoglalása, hogy az osztályozás a nevelés eszköze. Szem előtt tartja azt a didaktikai elvet, hogy az ismeretszerzés olyan folyamat, amelyben a diák aktívan részt vesz, tehát miközben kérdésekre válaszol, véleményt mond, kiegészít, ezzel is szolgáltat tájékozódási pontokat képességeiről, korábban, szerzett ismereteiről, gondolkodó képességéről. S ha meg is fosztották a feleltetést eddigi kivételezett helyétől — ha úgy tetszik: trónjától —, a számonkérés mozzanatát nem száműzték a tanórákról. Sőt, finomított módszereket indítványoz az állásfoglalás, előzetes feleletterv- és vázlatkészítést, kollokviumokat, kiselőadást, ismertetést, elemzést iktatva be az oktatás folyamatába. Ezek a szóbeli információszerző formák társulnak az írásbeli dolgozatok, házi feladatok, munkafüzetek ellenőrzése útján szerzett adatokkal, a gyakorlati feladatok minősítésével. Olyan korszerű — eddig csak itt-ott alkalmazott — módszereket is ajánl, mint a feladatlap-ellenőrzés, a vaktérkép kitöltése. Effajta ellenőrző és értékelő munkát eddig is végeztek a tanárok. Új jelenség viszont, hogy ezek a részinformációk — amelyek egyébként nem is mindig fejeződnek ki számszerű jegyben — a jövőben nem feltétlenül kerülnek be az osztályozó naplóba, a tanár saját tájékozódását szolgáló adatok maradnak. Az állásfoglalás hangsúlyozza, hogy a tanulók képességéről, teljesítményéről szerzett információk nem egyenértékűek. Hogyan lehetne például azonos jeggyel értékelni egy tanulmányi versenyhelyezést, s egy memoriter elmondását? Súlyozni kell tehát őket. A bekarikázott kalkulus Ez azonban nem jelenti azt, hogy üres maradna az osztálynapló, s az ellenőrző füzet ne tájékoztatná hivatalosan továbbra is a szülőket. A tanár köteles a jövőben is, legalább évente hat alkalommal, az előzetes információk alapján kialakított bekarikázott érdemjegyet bevezetni a naplóba. Ez az osztályzat egy-egy hoszszabb időszakban folyó tevékenységet, egy-egy tetemesebb tantervi anyag elsajátítási fokát tükrözi. Javasolja a minisztérium azt is, hogy ezeket az osztályzatokat ne csak közöljék a tanulókkal, hanem vonják is be őket saját maguk értékelésébe. Újfajta kapcsolat remélhető a jövőben a szülői házzal is. Nemcsak számokat kell közölni az édesapákkal-anyákkal, hanem a szülői fogadóórákon a tanulók egész személyiségének alakulásáról adnak részletes felvilágosítást a pedagógusok. Mint az eddigieknél is kitűnik, fontos változásokat tételez fel ez az állásfoglalás a gimnáziumi munka egész menetében, az iskolai légkör kialakításában. A minisztérium persze számol azzal is, hogy az új irányelvek bevezetése nem megy egyik napról a másikra, szükség van tárgyi feltételekre (új típusú osztályozó naplók, feladatlapok), a tantervi követelmények újabb értelmezésére, s mindenekelőtt a nevelői szemlélet változására. Nekik maguknak kell megérteniük, hogy mit jelent az értékelés és osztályozás új rendszere, s hogy ez az újítás — noha több munkával és előkészülettel jár — csakugyan az eredményesebb tanítást, tehát a pedagógusok érdekét is szolgálja. N. Sándor László PÉNZT TAKARÍT MEG, ha olajkályhájához megvásárolja a huzalszabályozót is! Ára: 59,50 forint Kapható a Fővárosi Vas- és Edénybolt Vállalat boltjaiban VIDÉKRE UTÁNVÉTTEL SZÁLLÍTJUK! „Kisimítási" kísérletek Eközben az Egyesült Államokban a programozás helyett a hagyományosabb szabályozók különböző módosított formáit alkalmazták. Ezek Keynes és követőinek abból az alaptételéből indultak ki, hogy a tőkés állam kiadásai (s ezek sorában nem utolsó helyen a katonai kiadások) a legfontosabb szabályozó tényezőt jelentik, amelynek segítségével „ki lehet simítani" a fenyegető ciklikus ingadozásokat. Így az Egyesült Államokban ez vált a monopoltőkés állami beavatkozás legfőbb megjelenési formájává. 1952— 1968 között az amerikai kormány összkiadásai 89 milliárd dollárról 270 milliárdra nőttek. Még jellemzőbb, hogy részesedésük a bruttó nemzeti össztermékből 25,7 százalékról 31,1 százalékra emelkedett. A Szokolnyikov által közölt értékelés szerint elsősorban ez nyújtott módot arra, hogy az 1960-as évtizedben az amerikai ipari termelés állandó növekedésére kerüljön sor. Ugyanakkor azonban a kormánykiadások növekedését az adóteher és az inflációs irányzatok súlyosbodása is követte. Lényeges módszerbeli eltérések találhatók tehát a monopoltőkés állam intervenciós módszereiben az Egyesült Államok és számos nyugat-európai vezető tőkés ország között. Ennek alapvető oka TW? 6 1969.december 3.szerda ^ nevelés világgazdaság (M ) Magyar Hírlap A „beleszólás'' módszerei Állam és tőke a modern kapitalizmusban A szovjet közgazdaságtudomány az utóbbi hetekben-hónapokban különlegesen nagy figyelmet szentel a modern monopolkapitalizmus mozgástörvényeinek, a legújabb működési formák elemzésének. Ez összefügg a Lenin-centenáriummal kapcsolatban végzett tudományos közgazdasági kutatómunkával. A szovjet szaksajtóban megjelent tanulmányokat mintegy összefoglalja Szokolnyikov közgazdász cikke a Mezsdunarodnaja Zsizny című folyóiratban. Ez tömör összefoglalását nyújtja azoknak az uralkodó irányzatoknak, amelyek a monopolkapitalista fejlődés jelenlegi szakaszát jellemzik. A programozás és korlátai A szovjet közgazdászok által levont következtetések közül első helyre kívánkozik az, hogy a monopoltőkés fejlődés legújabb szakaszában is töretlenül érvényesül az egyenlőtlen fejlődés. A második világháború óta a tőkés országokban viszonylag rendkívül magas volt a gazdasági fejlődés általános üteme. Ezen belül azonban jelentős különbségek mutatkoztak. 1951—1968 között például az egész kapitalista világ ipari termelése 160 százalékkal növekedett. Az átlagszinttel azonos ütemben csak a francia termelés nőtt. Ennél alacsonyabb volt az Egyesült Államok (120 százalék), Svédország (130 százalék) és Nagy-Britannia (70 százalék), ipari termelésének növekedése. Az átlagszintnél magasabb volt a növekedés Nyugat-Németországban (260 százalék), Olaszországban (320 százalék) és Japánban (1070 százalék). A második tényező, amelyet Szokolnyijkov ismertetése rendkívüli határozottsággal, mint a szovjet közgazdászok egybehangzó álláspontját hangsúlyoz: a monopoltőkés állam növekvő intervenciója a termelés szervezésében és általában a gazdasági élet irányításában. Ez a beleszólás természetszerűen különböző módszerek formájában és különböző szinteken jelentkezik. Jellegzetessége és egyben egyik alapvető ellentmondása is az, hogy abban az országban, ahol a koncentráció a legmagasabb színvonalú (tehát az Egyesült Államokban), kevésbé tapasztalható az állami intervenció magasabb szintű formáinak alkalmazása mint Franciaországban, Nagy-Britannniában vagy Olaszországban. Jelenleg — mint Szokolnyikov leszögezi — a polgári közgazdászok legtöbbje, például az amerikai Galbraith a programozást tartja a tőkés termelésbe történő állami intervenció legmagasabb formájának. Franciaországban az elmúlt húsz esztendőben öt gazdaságfejlesztési terv látott napvilágot. Ennek az ipari termelés mintegy egyharmadát szolgáltató államkapitalista szektor volt az alapja. A magánvállalatok számára a programozás nem tervet, hanem egyszerű ajánlásokat jelentett. Ezzel párhuzamosan azonban a kapitalista állam részben az állami szektor felhasználásával, részben a hitelgazdálkodási módszerekkel kísérletet tett a magánmonopolista szektor befolyásolására. Célja ezzel főképpen az volt, hogy a monopoltőkés állam összérdekeinek megfelelően új, progresszív termelési szektorok fejlesztését ösztönözze, minden bizonnyal az államkapitalista szektor hiánya az Egyesült Államokban, amely ily módon nem szolgálhat egy mégoly korlátozott programozási kísérlet bázisául sem. Ugyanakkor vannak a monopoltőkés állam beavatkozási formái közül olyanok, amelyek általánosan előtérben álltak az utóbbi két évtizedben. Ilyen volt mindenekelőtt: 1. Az állami megrendelések elterelése a legnagyobb vállalatok irányába, s ily módon a koncentrációs folyamat siettetése. 2. A bankkamatláb időről időre, központi utasításra történő megváltoztatása, ami az egyes országokban szabályozta a hitellehetőségeket és korlátozott hatással ugyan, de kétségkívül módot nyújtott deflációs-stabilizáló politika, vagy a növekedést stimuláló inflációs politika vitelére. 3. Az egyes államok devizáinak átértékelése, amely lehetőséget adott a kereskedelmi és fizetési mérleg kívánt változtatásainak végrehajtására. Kulcspont: a kutatás A modern monopoltőkés állam ellenőrzési és beavatkozási tevékenységének legújabb területe, a szovjet közgazdászok szerint, a kutatás és fejlesztés. Ebben a vonatkozásban a szovjet szakértők megvizsgálták az OECD legutóbbi adatszolgáltatását, s azt az általános következtetést vonták le, hogy az Egyesült Államok, amely sok szempontból más vezető tőkés országoknál kevésbé alkalmazza az állami intervenció legfejlettebb formáit — ebben a kérdésben rendkívüli, a többi tőkés országot messze meghaladó erőfeszítéseket tett. Természetesen nemcsak arról van szó, hogy a kutatásra és a fejlesztésre kormányzati eszközökből kiadott összegek az Egyesült Államokban menynyiségileg is sokszorosát teszik ki az öszszes többi tőkés ország hasonló célra fordított kiadásainak. Ezen belül a kutatásra és fejlesztésre fordított összegek állami forrásokból származó része az Egyesült Államokban meghaladja a 63 százalékot, tehát annyi, mint Franciaországban, és lényegesen magasabb, mint Nagy-Britanniában (56 százalék) vagy Nyugat-Németországban (44 százalék). Ennél is jellemzőbb, hogy az Egyesült Államokban a fejlesztés és kutatás finanszírozását szolgáló állami kiadások az összes állami kiadások 8,5 százalékát teszik ki. Ez a szint Angliában csak 5, Nyugat-Németországban 2,8, Franciaországban 4,9 százalék. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy az amerikai monopol tőke a kutatás és fejlesztés állami finanszírozásában látja a modern tőkés gazdaság befolyásolásának leghatásosabb és távlatilag is legfontosabb eszközét — sokkal inkább mint a termelés szintjén végrehajtott állammonopolista intervencióban. Az NSZK késése A szovjet közgazdászok a monopoltőkés állami beavatkozás gyakorlati szempontjából külön tárgyalják Nyugat-Németországot, miután a sajátos történelmi és gazdasági tényezők következtében a második világháborút követő tizenöt esztendőben az NSZK-ban liberális piacgazdaság uralkodott, ahol a monopoltőkés állam intervenciója csak minimális mértékben érvényesült (Leginkább a már említett pénzügyi szabályozók: kamatláb, hitel, devizaértékelés alkalmazásának formájában.) A szovjet közgazdászok általában úgy értékelik, hogy ez a szakasz csak 1966-ban, a ciklikus túltermelési válság első hullámainak jelentkezésével ért véget. Az NSZK tehát nagy fázissal később kezdte szélesebb körben alkalmazni a monopoltőkés állami intervenció különböző formáit. Első jele volt ennek a Kiesinger-kormány 1967-ben hozott „stabilizálási terve”, amelya középtávú pénzügyi programozást irányozta elő és módot nyújtott a monopoltőkés államnak a magánberuházások bizonyos mértékű szabályozására. Összefoglalva mindebből az az alapvető kép bontakozik ki, hogy a monopoltőkés állam intervenciós tevékenysége a modern kapitalizmus legmarkánsabb vonása. A különböző módszerek különböző színvonalú alkalmazásától függetlenül ez nyomja rá a bélyegét a legmodernebb tőkés országok egész fejlődésére: a korszerű kapitalizmus egyre inkább és egyre teljesebben alakul át állammonopolista kapitalizmussá. -- G.E. 0