Magyar Hírlap, 1969. december (2. évfolyam, 331-359. szám)

1969-12-03 / 333. szám

Változások a gimnáziumi osztályozásban Jó pedagógusnak tartott, közvetlen mo­dorú tanárra panaszkodtak a diákok. Rossz az óráinak légköre, ez derült ki a diákvallomásokból. Pedig nem kiabált, nem volt ingerlékeny, nem gúnyolódott senkin, nem követelt túl szigorúan. — Hát akkor miért félnek tőle? — Lapot — mondották tömören. Azaz feleltetés közben az osztálykönyvet for­gatja, s ezzel akaratlanul is az idegeket borzolja az osztályban. A jelenség ismerős, ezt a szorongást valamennyien átéltük, akik valaha is vár­ták az iskolában, hogy „kiszúr” a tanár. Értjük tehát, miért jellemzett Welker Ottó, a Művelődésügyi Minisztérium osz­tályvezetője a Köznevelésben megjelent, s nagy vitát kiváltó cikkében egy elter­jedt tanári szemléletet ezzel a példával. A cikkíró hevesen perelt azzal a tanári gyakorlattal, amely a feleltetést kiszakítja a tanítás folyamatából; bírálta azt a fel­fogást, amely néhány összefüggő feleletet tart a tudás tükrének, a tankönyv, avagy a tanári magyarázat visszakérődzését pe­dig elegendőnek véli arra, hogy ennek alapján osztályozzon. Egy vitacikk vihart kavar A megbírált tanári módszernek mély elméleti gyökerei vannak: az úgynevezett klasszikus didaktikába nyúlnak vissza, amelynek egy Herbart nevű német tudós volt a megalapítója. A magyar iskolák évtizedeken át szentnek és sérthetetlen­nek tartották ezt a tanelméletet. A szá­monkérés eszerint a tanítási óra kötelező mozzanata, alkalmas arra, hogy munkára szoktassa a diákot. A számonkérés, mint az osztályzatgyűj­tés eszköze, a pedagógiai formalizmus egyik legjellegzetesebb tünetévé vált. Szo­ros összefüggésben van az iskolai élet egyéb riasztó jelenségeivel, az osztályza­tokért folytatott hajszával, a kalkulusok fetisizálásával, a túlterheléssel. Welker Ottó cikkében a rettegett szá­monkérés trónfosztását tűzte ki célul. Hogy ez az egy éve megjelent cikk élő problémához nyúlt, azt a visszhang is mutatja. Heves vita alakult ki a szak­sajtóban is, az iskolákban is. A pedagógu­sok java része egyetértett abban, hogy a számonkérés jelenlegi formája elavult, összeférhetetlen a tanítás korszerűsítésé­re irányuló törekvésekkel. A viták során azonban vissza-visszatért a kérdés: mit ,alkalmazzunk a trónfosztott számonkérés helyett. Jogos kérdés, hiszen rendszeres vissza­csatolásra a pedagógusnak is szüksége van. Tudnia kell, mit értett meg az osz­tály a tanultakból. De ezen túlmenően: objektív társadalmi szükséglet, hogy azok a felső iskolák, ahol tovább tanulni szán­dékoznak a diákok, képet nyerjenek a pályázók felkészültségéről, adottságairól. S nyerjenek képet a szülők is! Maguk a diákok józan önértékelése sem képzelhe­tő­ el tudásuk rendszeres mérése, munká­juk ösztönzése nélkül. A Művelődésügyi Minisztérium közok­tatási főosztályának most "született hiva­talos állásfoglalása az ismeretek és ké­pességek ellenőrzéséről és az osztályozás­ról a gimnáziumokban számba vette e vi­ták tanulságait és rendkívül jelentős vál­tozásokat irányoz elő a pedagógiai gya­korlatban. Abból indul ki a Művelődésügyi Mi­nisztérium állásfoglalása, hogy az osztá­lyozás a nevelés eszköze. Szem előtt tart­ja azt a didaktikai elvet, hogy az isme­retszerzés olyan folyamat, amelyben a diák aktívan részt vesz, tehát miközben kérdésekre válaszol, véleményt mond, ki­egészít, ezzel is szolgáltat tájékozódási pontokat képességeiről, korábban, szerzett ismereteiről, gondolkodó képességéről. S ha meg is fosztották a feleltetést ed­digi kivételezett helyétől — ha úgy tet­szik: trónjától —, a számonkérés mozza­natát nem száműzték a tanórákról. Sőt, finomított módszereket indítványoz az ál­lásfoglalás, előzetes feleletterv- és váz­latkészítést, kollokviumokat, kiselőadást, ismertetést, elemzést iktatva be az oktatás folyamatába. Ezek a szóbeli információ­szerző formák társulnak az írásbeli dol­gozatok, házi feladatok, munkafüzetek el­lenőrzése útján szerzett adatokkal, a gya­korlati feladatok minősítésével. Olyan korszerű — eddig csak itt-ott alkalma­zott — módszereket is ajánl, mint a fel­adatlap-ellenőrzés, a vaktérkép kitöltése. Effajta ellenőrző és értékelő munkát ed­dig is végeztek a tanárok. Új jelenség vi­szont, hogy ezek a részinformációk — amelyek egyébként nem is mindig feje­ződnek ki számszerű jegyben — a jövő­ben nem feltétlenül kerülnek be az osztá­lyozó naplóba, a tanár saját tájéko­zódását szolgáló adatok maradnak. Az ál­lásfoglalás hangsúlyozza, hogy a tanulók képességéről, teljesítményéről szerzett in­­­formációk nem egyenértékűek. Hogyan leh­etne például azonos jeggyel értékelni egy tanulmányi versenyhelyezést, s egy memoriter elmondását? Súlyozni kell te­hát őket. A bekarikázott kalkulus Ez azonban nem jelenti azt, hogy üres maradna az osztálynapló, s az ellenőrző füzet ne tájékoztatná hivatalosan tovább­ra is a szülőket. A tanár köteles a jövő­ben is, legalább évente hat alkalommal, az előzetes információk alapján kialakí­tott bekarikázott érdemjegyet bevezetni a naplóba. Ez az osztályzat egy-egy hosz­­szabb időszakban folyó tevékenységet, egy-egy tetemesebb tantervi anyag elsa­játítási fokát tükrözi. Javasolja a minisz­térium azt is, hogy ezeket az osztályza­tokat ne csak közöljék a tanulókkal, ha­nem vonják is be őket saját maguk érté­kelésébe. Újfajta kapcsolat remélhető a jövőben a szülői házzal is. Nemcsak számokat kell közölni az édesapákkal-anyákkal, hanem a szülői fogadóórákon a tanulók egész személyiségének alakulásáról adnak rész­letes felvilágosítást a pedagógusok. Mint az eddigieknél is kitűnik, fontos változásokat tételez fel ez az állásfog­lalás a gimnáziumi munka egész meneté­ben, az iskolai légkör kialakításában. A minisztérium persze számol azzal is, hogy az új irányelvek bevezetése nem megy egyik napról a másikra, szükség van tár­gyi feltételekre (új típusú osztályozó nap­lók, feladatlapok), a tantervi követelmé­nyek újabb értelmezésére, s mindenek­előtt a nevelői szemlélet változására. Ne­kik maguknak kell megérteniük, hogy mit jelent az értékelés és osztályozás új rendszere, s hogy ez az újítás — noha több munkával és előkészülettel jár — csakugyan az eredményesebb tanítást, te­hát a pedagógusok érdekét is szolgálja. N. Sándor László PÉNZT TAKARÍT MEG, ha olajkályhájához megvásárolja a huzalszabályozót is! Ára: 59,50 forint Kapható a Fővárosi Vas- és Edénybolt Vállalat boltjaiban VIDÉKRE UTÁNVÉTTEL SZÁLLÍTJUK! „Kisimítási" kísérletek Eközben az Egyesült Államokban a programozás helyett a hagyományosabb szabályozók különböző módosított for­máit alkalmazták. Ezek Keynes és köve­tőinek abból az alaptételéből indultak ki, hogy a tőkés állam kiadásai (s ezek so­rában nem utolsó helyen a katonai kiadá­sok) a legfontosabb szabályozó tényezőt jelentik, amelynek segítségével „ki lehet simítani" a fenyegető ciklikus ingadozá­sokat. Így az Egyesült Államokban ez vált a monopoltőkés állami beavatkozás legfőbb megjelenési formájává. 1952— 1968 között az amerikai kormány össz­kiadásai 89 milliárd dollárról 270 mil­­liárdra nőttek. Még jellemzőbb, hogy ré­szesedésük a bruttó nemzeti össztermék­ből 25,7 százalékról 31,1 százalékra emel­kedett. A Szokolnyikov által közölt érté­kelés szerint elsősorban ez nyújtott mó­dot arra, hogy az 1960-as évtizedben az amerikai ipari termelés állandó növeke­désére kerüljön sor. Ugyanakkor azon­ban a kormánykiadások növekedését az adóteher és az inflációs irányzatok sú­lyosbodása is követte. Lényeges módszerbeli eltérések talál­hatók tehát a monopoltőkés állam inter­venciós módszereiben az Egyesült Álla­mok és számos nyugat-európai vezető tő­kés ország között. Ennek alapvető oka TW? 6 1969.december 3.szerda ^ nevelés világgazdaság (M ) Magyar Hírlap A „beleszólás'' módszerei Állam és tőke a modern kapitalizmusban A szovjet közgazdaságtudomány az utóbbi hetekben-hónapokban különlege­sen nagy figyelmet szentel a modern mo­nopolkapitalizmus mozgástörvényeinek, a legújabb működési formák elemzésének. Ez összefügg a Lenin-centenáriummal kapcsolatban végzett tudományos közgaz­dasági kutatómunkával. A szovjet szak­sajtóban megjelent tanulmány­okat mint­egy összefoglalja Szokolnyikov közgaz­dász cikke a Mezsdunarodnaja Zsizny cí­mű folyóiratban. Ez tömör összefoglalá­sát nyújtja azoknak az uralkodó irány­zatoknak, amelyek a monopolkapitalista fejlődés jelenlegi szakaszát jellemzik. A programozás és korlátai A szovjet közgazdászok által levont kö­vetkeztetések közül első helyre kívánko­zik az, hogy a monopoltőkés fejlődés leg­újabb szakaszában is töretlenül érvénye­sül az egyenlőtlen fejlődés. A második világháború óta a tőkés országokban vi­szonylag rendkívül magas volt a gazda­sági fejlődés általános­ üteme. Ezen belül azonban jelentős különbségek mutatkoz­tak. 1951—1968 között például az egész kapitalista világ ipari termelése 160 szá­zalékkal növekedett. Az átlagszinttel azo­nos ütemben csak a francia termelés nőtt. Ennél alacsonyabb volt az Egyesült Ál­lamok (120 százalék), Svédország (130 százalék) és Nagy-Britannia (70 százalék), ipari termelésének növekedése. Az átlag­­szintnél magasabb volt a növekedés Nyu­­gat-Németországban (260 százalék), Olaszországban (320 százalék) és Japán­ban (1070 százalék). A második tényező, amelyet Szokol­­nyijkov ismertetése rendkívüli határozott­sággal, mint a szovjet közgazdászok egy­behangzó álláspontját hangsúlyoz: a monopoltőkés állam növekvő interven­ciója a termelés szervezésében és általá­ban a gazdasági élet irányításában. Ez a beleszólás természetszerűen külön­böző módszerek formájában és különböző szinteken jelentkezik. Jellegzetessége és egyben egyik alapvető ellentmondása is az, hogy abban az országban, ahol a koncentráció a legmagasabb színvonalú (tehát az Egyesült Államokban), kevésbé tapasztalható az állami intervenció maga­sabb szintű formáinak alkalmazása mint Franciaországban, Nagy-Britannniában vagy Olaszországban. Jelenleg — mint Szokolnyikov leszögezi — a polgári köz­gazdászok legtöbbje, például az amerikai Galbraith a programozást tartja a tőkés termelésbe történő állami intervenció legmagasabb formájának. Franciaországban az elmúlt húsz esz­tendőben öt gazdaságfejlesztési terv lá­tott napvilágot. Ennek az ipari termelés mintegy egyharmadát szolgáltató állam­kapitalista szektor volt az alapja. A ma­gánvállalatok számára a programozás nem tervet, hanem egyszerű ajánlásokat jelentett. Ezzel párhuzamosan azonban a kapitalista állam részben az állami szek­tor felhasználásával, részben a hitelgaz­dálkodási módszerekkel kísérletet tett a magánmonopolista szektor befolyásolá­sára. Célja ezzel főképpen az volt, hogy a monopoltőkés állam összérdekeinek megfelelően új, progresszív termelési szektorok fejlesztését ösztönözze, min­den bizonnyal az államkapitalista szektor hiánya az Egyesült Államokban, amely ily módon nem szolgálhat egy mégoly korlátozott programozási kísérlet bázisául sem. Ugyanakkor vannak a monopoltőkés állam beavatkozási formái­­ közül olya­nok, amelyek általánosan előtérben áll­tak az utóbbi két évtizedben. Ilyen volt mindenekelőtt: 1. Az állami megrendelé­sek elterelése a legnagyobb vállalatok irányába, s ily módon a koncentrációs fo­lyamat siettetése. 2. A bankkamatláb idő­ről időre, központi utasításra történő megváltoztatása, ami az egyes országok­ban szabályozta a hitellehetőségeket és korlátozott hatással ugyan, de kétségkívül módot nyújtott deflációs-stabilizáló poli­tika, vagy a növekedést stimuláló inflá­ciós politika vitelére. 3. Az egyes államok devizáinak átértékelése, amely lehetősé­get adott a kereskedelmi és fizetési mér­leg kívánt változtatásainak végrehajtá­sára. Kulcspont: a kutatás A modern monopoltőkés állam ellenőr­­zési­ és beavatkozási tevékenységének leg­újabb területe, a szovjet közgazdászok szerint, a kutatás és fejlesztés. Ebben a vonatkozásban a szovjet szakértők meg­vizsgálták az OECD legutóbbi adatszol­gáltatását, s azt az általános következte­tést vonták le, hogy az Egyesült Államok, amely sok szempontból más vezető tőkés országoknál kevésbé alkalmazza az álla­mi intervenció legfejlettebb formáit — ebben a kérdésben rendkívüli, a többi tőkés országot messze meghaladó erőfe­szítéseket tett. Természetesen nemcsak arról van szó, hogy a kutatásra és a fej­lesztésre kormányzati eszközökből kiadott összegek az Egyesült Államokban meny­­nyiségileg is sokszorosát teszik ki az ösz­­szes többi tőkés ország hasonló célra for­dított kiadásainak. Ezen belül a kutatásra és fejlesztésre fordított összegek állami forrásokból származó része az Egyesült Államokban meghaladja a 63 százalékot, tehát annyi, mint Franciaországban, és lényegesen magasabb, min­t Nagy-Britan­­niában (56 százalék) vagy Nyugat-Né­­metországban (44 százalék). Ennél is jel­lemzőbb, hogy az Egyesült Államokban a fejlesztés és kutatás finanszírozását szol­gáló állami kiadások az összes állami ki­adások 8,5 százalékát teszik ki. Ez a szint Angliában csak 5, Nyugat-Németország­­ban 2,8, Franciaországban 4,9 százalék. Ebből azt a következtetést lehet levon­ni, hogy az amerikai monopol tőke a ku­tatás és fejlesztés állami finanszírozásá­ban látja a modern tőkés gazdaság befo­lyásolásának leghatásosabb és távlatilag is legfontosabb eszközét — sokkal inkább mint a termelés szintjén végrehajtott állammonopolista intervencióban. Az NSZK késése A szovjet közgazdászok a monopoltő­kés állami beavatkozás gyakorlati szem­pontjából külön tárgyalják Nyugat-Né­­metországot, miután a sajátos történelmi és gazdasági tényezők következtében a második világháborút követő tizenöt esz­tendőben az NSZK-ban liberális piac­­gazdaság uralkodott, ahol a monopoltő­kés állam intervenciója csak minimális mértékben érvényesült (Leginkább a már említett pénzügyi szabályozók: ka­matláb, hitel, devizaértékelés alkalmazá­sának formájában.) A szovjet közgazdá­szok általában úgy értékelik, hogy ez a szakasz csak 1966-ban, a ciklikus túlter­melési válság első hullámainak jelentke­zésével ért véget. Az NSZK tehát nagy fázissal később kezdte szélesebb körben alkalmazni a monopoltőkés állami inter­venció különböző formáit. Első jele volt ennek a Kiesinger-kormány 1967-ben ho­zott „stabilizálási terve”, amely­­a közép­távú pénzügyi programozást irányozta elő és módot nyújtott a monopoltőkés államnak a magánberuházások bizonyos mértékű szabályozására. Összefoglalva mindebből az az alapvető kép bontakozik ki, hogy a monopoltőkés állam intervenciós tevékenysége a mo­dern kapitalizmus legmarkánsabb voná­sa. A különböző módszerek különböző színvonalú alkalmazásától függetlenül ez nyomja rá a bélyegét a legmodernebb tő­kés országok egész fejlődésére: a korsze­rű kapitalizmus egyre inkább és egyre teljesebben alakul át állammonopolista kapitalizmussá. --­ G.E. 0

Next