Magyar Hírlap, 1970. március (3. évfolyam, 60-89. szám)

1970-03-26 / 85. szám

Magyar Hírlap KULTÚRA - MŰVÉSZET 1970. MÁRCIUS 26. CSÜTÖRTÖK7 Premier ma KIS TITKOK. Rangos művész, Wolfgang Staudte neve fémjelzi a héten műsorra tűzött bolgár—nyugat-berlini közös pro­dukciót. A Gyilkosok köztünk vannak, a Búcsú, a Rózsák az államügyésznek al­kotója, akár az NDK-ban, akár az NSZK- ban forgatott, mindig hű maradt önma­gához, s újra meg újra arra figyelmezte­tett: emberek, legyetek éberek! Új munkája — 1968-ban készült — sajnos súlytalan. Alapgondolata az, hogy szinte mindenkinek van valami takargat­ni­, titkolnivalója, s ezt egy váratlan esemény akaratunkon kívül napvilágra hozhatja. Álkriminek is tekinthetjük a filmet, hiszen a kis titkok egy nyomozás során lepleződnek le, és világosodnak meg a német turisták, külföldi vendégek, bolgár házigazdák emberi kapcsolatai. A napfényes bolgár tengerpart, a Fekete­tenger festői partja adja a tempósan csor­dogáló történethez a látványos színhe­lyet, de a természet szépségei nem pótol­hatják a valódi konfliktust, az igazi drá­mát. A bolgár és német szereplőgárda jobb ügyhöz méltó buzgalommal végzi felada­tát, ám csodára természetesen a népsze­rű Apostol Karamityev vagy a tévéfil­mekből jól ismert Karl Michael Vogel sem képes. ŐFELSÉGE, HERCEG ELVTÁRS. A különös cím pontosan fedi a témát. Az NDK egy köztiszteletben álló fiatal külkereskedel­mi üzletkötőjéről egy napon­­*■ barátai tréfájának eredményeként — kiderül, hogy tulajdonképpen herceg, nyugatné­met területen ősi birtok ura. Az ötlet első pillantásra hálásnak tűnik (bár a magyar nézőben dereng valami, mintha ezt az alapkonfliktust látta volna már Az örökös című filmünkben), de a film készítői ezt nem aknázták ki. Sza­tíra helyett bohózatot forgattak, és ez a műfajváltás szerencsétlennek bizonyult. A lehetőséget elviccelték, a játékstílust túl harsányra fogták, s így a főhős, Kas­par Május helyzete egyszerűen képtelen­né vált, ahelyett, hogy alkalmat nyújtott volna bizonyos fonákságok, szemléleti merevségek kifigurázására. Baj van a tempóval is. A történet jó­val hosszabb, mint amennyi ténylegesen benne van, s ez rontja a szórakozást. Igen jó ötlet viszont a nyugat-németor­szági jelenetekben minduntalan lepotyo­gó Starfighter gépek szerepeltetése. Az öreg hercegnő, amint hallja a vészes mo­torbúgást, tüstént csenget az inasnak: in­tézkedjen az ügyvéd a kártérítésről. A címszereplő Rolf Ludwig, a rendező Werner W. Wallroth jóvoltából, túlzásba téved. Jutta Wachowiak valódi, tempe­­rarhentumos vígözvegy, igazán nem tehet róla, hogy az „erkölcstelenség” és bizo­nyos „megfontolások” kompromisszumá­ból született csábruhája derültséget kelt. HÉTSZER HÉT. Manapság divatos a ro­konszenves bűnöző és a mesterien kidol­gozott bűneset. Michele Lupo rendező de­rék, rutinos mesterember, korrekt módon vitte filmre Lorenzo Ruffino ötletes, pre­cízen felépített forgatókönyvét. Hősei — hét csirkefogó — tökéletes alibit produ­kálnak, hogy azután végrehajthassák a nagy vállalkozást (szigorúan tudományos alapon, a technika összes vívmányainak bevetésével). A fordulatos történet leköti a nézőt és elszórakoztatja, bár az ötletek egy része más filmekből már olyan ismerős, hogy „visszaköszön”, mintegy igazolva, hogy az ilyen tucatfilmeket tulajdonképpen né­hány fogás variálásával gyártja manap­ság a filmipar. A producer, Mario Vica­­rio annak idején sikert aratott a nálunk is vetített Hét aranyemberrel. Ezt kö­vette a Hét aranyember visszatér. Mind­kettőt maga rendezte. Hála a moziba tó­dult nézőknek, Vicariónak ezúttal már nem kellett dolgoznia, csak a pénzt adta, és keresett hozzá egy megvalósító ipa­rost. Ennyi az egész. A rutinosan kiválasztott szereplők kö­zül kiemelkedik a sokoldalú Gastone Mo­­schin (színpadon népszerű Csehov-hős) mulatságos bandafőnöke és Adolfo Celi mézes-mázos börtönigazgatója, valamint egy bőbeszédű vénkisasszony epizódista megszemélyesí­tője. Ábel Péter Szürke hét a mozikban Időben és térben is közel egy­máshoz pusztult el huszonöt éve a 44 éves Halász Gábor és a 43 esztendős Fenyő László. Az előbbi Balfon halt éhen, kínzásoktól legyengül­­ten, 1945. március 20-a körül, az utóbbit Rohoncon végezték ki március 26-án. Mindketten a Nyugat második nemzedéké­nek tagjai voltak, mindkettő­jüket SS-legények hurcolták el a városból, ahol születtek és ahol éltek, Budapestről. Mindketten a fasizmus tömeg­sírjába kerültek, s ez nemcsak történelmi tény, hanem jelkép is egyben. Közös végső sorsuk sem fedheti el azonban kü­lönbözőségeiket. Fenyő László lelkes forra­dalmárnak indult és huszonöt éves sem volt, amikor verseit már a szomorúság és az ár­vaság — a lelkesedés és lelkesí­tés hiánya — jellemezte. Ha­lász Gábor viszont arisztokra­tikus szemlélődőként, az iro­dalmat, a művészetet játék­ként felfogó, ifjú „literary gentleman”-ként kezdte. És a harmincas és negyvenes évek fordulóján eljutott oda, hogy kiadja a jelszót: „Vissza a lé­nyeghez!” Ez a lényeg pedig az irodalom társadalmi szere­pének belátása volt, annak kö­vetelése, hogy az irodalom az olvasókat és a leendő olvasó­kat katharzisra, életük — és az élet — megváltoztatására döbbentse. Amikor — 1943- ban — Halász Gábor azt hir­dette, hogy „panaszkodás és meddő töprengés helyett a törvényszerűségeket kell ku­tatni”, Fenyő László azt kér­dezte: „Ó, hová meneküljön, kit a nappal — ezerzörejű iszonyata átfont?” Ugyaneb­ben az időben, egy másik ver­sében, így vallott magáról: — mert tarhás voltam én kis, piszlicsiri tarhás, gazdagok asztalánál morzsaszedegető — s hogy verset írtam — felejtsétek el. És még idézhetnénk sok olyan sorát, szakaszát ebből az időből, amely minden, csak nem az a lényegkeresés, amelynek fontosságát Halász Gábor felismerte. Mielőtt azonban tovább idéznénk, ne feledjük el hangsúlyozni, ami különben a fentiekből is tud­ható: Halász Gábor kritikus volt és Fenyő László költő. És éppen Halász Gábor állapítot­ta meg, hogy „a költészetben másképpen érvényesülnek a nagy törvényszerűségek, mint a prózában”, és azt is, hogy egy jó verset nem lehet citá­tumokból megérteni. S egyál­talán, egy vers igazi megér­tése több, mint csak megértés. Fenyő László pedig még leg­rezignáltabb korszakaiban is jó verseket írt, vagyis úgy írt a rezignációról és a szé­gyenről, olyan őszinte és tisz­ta (a saját kilátástalansága és szellemi-lelki elesettsége mö­göttes rétegeit is éreztető) sza­vakkal, olyan, a mű szűkösen vett tartalmát sajátosan ki­egészítő, annak gyakran el­lentmondó ritmusban és szer­kezettel, hogy azok végül is nem hatnak lefegyverzően az olvasóra. Igaz, kora ifjúsága absztrakt és csapongó forra­­dalmiságát nem finomította olyan gazdag és nemes elkö­telezettséggé, mint néhány szüntelenül fejlődő kortársa. De ő is mindvégig költő ma­radt. És éppen, mert le merte és le tudta írni a rettenet ko­rában, hogy „mert tarkás voltam én...", művészi bá­torsága talán mégsem áll olya­n távol Halász Gábor ama szellemi és morális bátorságá­tól, amellyel meg tudta tagad­ni régi „játékait”-t (amelyek­ben különben sok figyelemre méltó érték van), azt látva, hogy a fasizmus a kultúra lát­szólag politikán kívüli szige­teit is fenyegeti. A látszat —­­ úgy látszik — nemcsak az op­tikában, az­ irodalomban is csalóka valami... Utaltunk már rá — Halász Gábor találó megjegyzése alapján —, hogy egy vers meg­értéséhez nem elég a citátum. De mégis csak többet mond az „Ó, hová meneküljön”­... kez­detű vers már idézett két so­ránál, ha legalább még hár­mat ide írunk, azt a három sort, amely a költő kérdését — újabb kérdéssel — folytatja: — Milyen mesterséges éjszakába, függönnyel fojtó szobába, párnázott puhaságban lenni mákonyi... Csak kérdez Fenyő, ám aho­gyan kérdez, abban benne van a válasz is. Hiszen van-e „mesterséges” éjszaka? És a szoba — ahová elbújna — va­jon csak függönnyel fojtó? És milyen segítséget ad — s mennyi időre? — a mákony? Amikor — több mint tizen­öt évi csend után — megjelent Fenyő László válogatott ver­seit tartalmazó Elítélt című kötet, Korvács Aladár értő be­vezetőjében felteszi a kérdést, hogy vajon csak e költészet „szép csellóhangja” miatt nyúlunk a pesti kereskedőse­géd félszeg megjelenésű — és életű — fiának versei után? És hogy vajon nem kell-e ezt a poézist dokumentumnak is tekinteni arról, hogy „mit kel­lett szenvednie e korban a rosszul született szellemi alko­tónak"? Újra elolvasva e ver­seket, világosan látjuk, hogy azok — egész levéltárrá ösz­­szeálló — dokumentumai kín­nak és csömörnek. De aki az utolsó évek verseiben oly bo­nyolult egyszerűséggel, oly drámai tárgyilagossággal tu­dott szólni a cselekvésre és választásra képtelenség gör­cséről is, mint Fenyő, annak költészete több, mint cselló­hang, és több, mint dokumen­tum. Radnóti Miklós kori Notesze nemzeti közkincs már, kö­zös csodánk. Ez a költő akkor lett igazán magyar, amikor a hivatalos Magyarország — s nemcsak jogilag — kivetette magából. Ez a költő akkor fo­galmazta meg a magyar nép legkorszerűbb társadalmi cél­jait, jövőjét, amikor a saját é s nem képzeletéből febukkanó, hanem azt kell hogy mond­juk, átélt) halálát jajongta és dünnyögte el. A szenvedés naplója, de csak­ látszólag no­teszlapokra, valójában már­ványnál maradandóbb tör­vénytáblára vésve! Igazságta­lanság lenne e gigászian szel­lemi (és mártírian erkölcsi) teljesítménnyel akár felruház­ni, akár mérni Halász Gábort és Fenyő Lászlót. Elég az, hogy a fiatal korában a vallo­mást és a reményt egyként elutasító, a „magasra emelke­dés naivitásá”-n gúnyolódó Halász utolsó cikkének már a címe is: Továbbjutni! És nem felejtjük, nem felejthetjük el Fenyő László megaláztatások­ról valló, saját verseit is el­­feledésre ítélő — ám éppen a versek megírásával mégiscsak tovább jutó és olvasóit is to­vább juttató — kiszolgáltatott­ságát sem. A. G. e földön, Emlékezés X­I K­­ (ú. ) Halász Gábor -­ Fenyő László Magyar—mongol kulturális megállapodás Molnár János művelődésügyi minisz­terhelyettes vezetésével magyar kulturá­lis küldöttség tett hatnapos látogatást a Mongol Népköztársaságban. A delegáció vezetőjét fogadta B. Shamszuren, a Mon­gol Népi Forradalmi Párt Politikai Bi­zottságának póttagja, a központi bizotts­­­ság titkára. A küldöttség látogatása ide­jén került sor az 1970—71. évi kulturá­lis munkaterv, valamint az ösztöndíjas­cserére vonatkozó egyezmény aláírására. Ikonok, ötvösművek, faragványok y ^ 1 • Z C­­G Régi bolgár művészetH ^ 1 Budapest tárlatlátogatóit aligha köszön­tötte meg harangzúgás. Az Iparművészeti Múzeumban azonban most a régi bolgár művészet kiállítása alkalmából nagyon is helyénvalóan csendültek fel Csajkovszkij ortodox miséjének hangjai. Nemcsak azért, mivel ennek az egy évezred művé­szetét bemutató anyagnak csaknem teljes egésze egyházi jellegű, hanem egy vélet­len adta találkozás miatt is. A bolgár iko­nok és kegyszerek egy része ugyanis a múzeumnak abban a termében kapott he­lyet, amelynek mennyezetét egy 1766-ból származó magyar festett-kazettás népi dí­szítésű famennyezet borítja, a terem hát­só felében pedig ugyanebből a korból egy festett kórus mellvéd díszített deszkái so­rakoznak. Egyházi művészet ez is, az is, rokonok is, meg idegenek is, és éppen ez a véletlen adta találkozás mutatja meg azt, hogy Bulgária bizánci eredetű népi egyházművészete szemléletében mennyire rokon a magyarral: mindkettőben a pa­raszti szemlélet világképi­­egysége ölt tes­tet. Emberalakok, geometrikus elemek, növényi indadíszek és virágok bonyolód­nak a bolgároknál a faragványokon, ná­lunk meg a festett díszeken, a szentség képét kölcsönözve a valós világnak, ugyanakkor pedig profanizálva és nagyon is emberközelbe hozva az egyház által szigorú sémákba szorított istenit. A kiállítás látogatói ebből a 192 tárgy­ból összeállított anyagból olyan művésze­tet ismerhetnek meg, amilyennel eddig nálunk még nem találkozhattak, de amely általában az európai tudományos szakkö­rök előtt is kevéssé ismert. Az anyag egy részét 1964—65-ben Párizsban és Neucha­­telben mutatták be, a kibővített kiállítás pedig eddig már megjárta a szocialista államok fővárosait. A rendkívül érdekes festői és iparművészeti alkotások a bol­gár művészet történeti fejlődésének leg­fontosabb időszakairól adnak képet; a bolgár állam 861-es megalapításától egé­szen 1878-ig, addig az időpontig, amikor Bulgária felszabadult az 500 éves török elnyomás alól. A kiállítás elsősorban esztétikai szem­pontokat követ, a rendezők arra töreked­tek, hogy a tárgyak szépsége minél job­ban érvényesüljön, és kevésbé figyeltek arra, hogy a történeti sorrendet betartsák. Az első teremben így a legkiemelke­dőbb darab két XIV. századi ikon Boga­­novóból, míg a következő teremben fi­gyelmünket elsősorban egy, a X. század­ból származó Szent Theodort ábrázoló, a világon egyedülálló, mázas kerámiala­pokból­­készített falkép köti le. Ugyanitt az első bolgár birodalom idejéből, vagyis a bizánci rabság (1018) koráig tartó idő­szakából láthatunk remekbe készült ikono­kat, közöttük egy sajátos technikával ké­szült, úgynevezett enkausztikus X. századi ikont, amelynek keretét a XIV. században készítették. A második bolgár cárság idejében, a XV. század­ban Bojana, a bolgár művészet egyik sajátos és egyedülálló központja. Bulgária művészei ekkor szakítanak a bi­zánci hagyomány merev szabályaival, és arra törekszenek, hogy modelljeiket és környezetüket életszerűbben ábrázolják. Jóllehet, a szigorú bizánci iskola hatása még századokig érződik, általánosan ural­kodóvá azonban ez az újabb, humanista jellegű művészet válik. A harmadik te­remben az ehhez a csoporthoz tartozó, XVI—XVII. századi, az oroszok legna­gyobb ikon- és freskófestő mesteréhez, Rubljovhoz közelálló ikonokat láthatunk. A negyedik terem a viszonylagos közel­múltba vezet, itt sorakoznak a XVIII— XIX. század ikonjai. A török uralom alatt elpusztult templomok helyett újakat emel­nek ebben az időszakban, és ekkor helyi festőiskolák keletkeznek Bulgáriában, mint a trevnai, amelynek Nikita Papavita a mestere, az odrinyi iskola, Nikolával az élén, és a szamokovói iskola, amelynek vezetője és fő képviselője Dimiter és Za­­kari Zograv. Az ő munkásságuk alapján immár nemcsak az egyházi világképbe nyerünk bepillantást, hanem a nemesség és a parasztság mindennapi életébe és környezetébe is. Időrendben ide kíván­koznak, bár az előző teremben kaptak he­lyet, a banskoji iskola (XIX. század) leg­szebb emlékei. Bár a kiállításon a vezérszólamot a fes­tészet emlékei viszik, a tárlat nézőinek sok gyönyörűséget okoznak a nagy gond­dal megmunkált, rendkívül aprólékos és nagy mesterségbeli tudást igénylő ötvös­munkák és fafaragások is. Bojár Iván Népies fametszet a XVIlI. századból fil CSÜTÖRTÖK A TV-BEN sorozatra való Maugham-dramatizálást vásárolt, mert A novellairodalom­ gyöngyszemei tévéfil­men című sorozatban egyre-másra kap­juk a népszerű angol író novelláiból ké­szült jeleneteket. Mindegyik megnézhető a minden nagyobb megrázkódtatás vagy különlegesen mély művészi élmény nél­kül. A mai adás másik darabja a híres lengyel tudományos-fantasztikus író, Sta­nislaw Lem egy elbeszéléséből készült, és izgalmas és aktuális témával, a szervát­ültetéssel foglalkozik. Az írót ebben a da­rabjában sem hagyja el,rokonszenves hu­mora, amelyet más műveiből már jól is­merünk. A Pamir 69 útirajzsorozatának mai folytatása Grúziába vezeti el a nézőt. A magyar televíziós expedíció tagjai tbiliszi kollégáik segítségével ismét egy ott élő magyar — egy kecskeméti asszony — után nyomoznak. A Tv zenei újságja mai számában fel­hívjuk a figyelmet arra az illusztrált be­számolóra, amely balettéletük újdonsá­gát, Krein Laurencia című balettjének magyarországi ősbemutatóját idézi fel. A Zenei figyelő sikerében nem kis része van a két műsorvezető, Fábián Imre és Raics István tárgyilagos, szakavatott kommen­tárjainak. L. A.

Next