Magyar Hírlap, 1970. október (3. évfolyam, 273-303. szám)
1970-10-18 / 290. szám
101970. OKTÓBER 18. VASARNAK KULTÚRA - MŰVÉSZET -KUTYKMMMagyar Hírlap Sötét Qdídmix 1 Bemutató a Nemzeti Színházban Sokkal könnyebb szót fogadni, mint szabadnak lenni — így foglalja össze a darab — s némiképpen egy egész történelmi korszak — tanulságát az egyik szereplő. Az ilyen paradoxonok persze csak egyik oldalát, többnyire a groteszk fonákját fejezik ki a közkeletű igazságoknak, azt az oldalát, amelyikről általában kevesebb szó esik. Az egyensúlyösztön fejeződik ki az ilyen megfogalmazásokban, az, hogy a dolgok színe és fonákja elválaszthatatlanul összetartozik. De — s itt a bökkenő — a színe sem kevésbé fontos, mint a fonákja. Való igaz, hogy egyszerűbb s kényelmesebb dolog engedelmeskedni, mint szabadon és felelősen dönteni —, de azért szabadnak lenni mégis jobb. S az sem egészen mindegy, hogy börtönből, illetve társadalmi elnyomás alól, tehát erőszakos és kényszerű alávetettségből szabadul-e az ember, vagy önként s hittel vállalt védőkötelékből, mondjuk zárdából, mint a darab hősnője. Meg aztán ha két világ, két egymással szemben álló társadalmi eszmény vitájában mindkét félnek eszik a perifériái, határesetek vesznek részt, csakis álvita alakulhat ki, valós eredmény nem születhet. Ilyen bonyolult és elvont gondolatokon tűnődik az ember Örkény István jó tíz évvel ezelőtt írt s most bemutatott darabjának nézőterén. De mindezeknél sokkal egyszerűbb s jobb megközelítése a kérdésnek, ha kertelés nélkül megmondjuk: bizony gyengécske darab ez. Érzi maga a szerző is, azért emlegeti margójegyzetében az éveket, amelyek elszálltak az — ezért vagy azért — fiókban porosodó dráma fölött. S ezek az évek ráadásul a szűkebb írói életművön belül is erős konkurrenciát támasztottak e darabnak: Örkény közben már sokkal messzebbre jutott, pompás dolgokkal örvendeztette meg olvasót s nézőit; e művekhez képest fokozottan is visszaesésnek hat ez a régi darab. Tartalmi koncepciójában s formai megoldásaiban egyaránt. Tartalmilag főként azért, mert, mint már említettem, a negyvenes évek végének korszakváltását olyan extrém témafelvetésben mutatja be, ami eleve lehetetlenné teszi a valós konfliktust és ítélkezést. Nem a „tipikust” hiányolom én s nem is a „pozitív hőst”, ne legyen félreértés. De mi jöhet ki abból, ha a szerzetesrendek feloszlatása miatt házatlan csigává lett, remegő kis apácát a késdobáló zengerájok és sarkig zárt ajtajú lányszállások között az alvilágon botladoztatjuk végig? Két világ szembesítése semmiesetre. Az egyik világ nem ilyen ártatlan kis bankákból áll, a másik pedig nem kocsmagőzből és bakasárikból. Az ilyen szélsőséges sarkítás alkalmas lehet harsogó helyzetkomikumú kabarétréfákra (szerző és rendező bőven, néha túl bőven él is az alkalommal), vagy fordulhat keserű, léfekrázó tragédiába. Csak éppen egyensúlyos, keze-lába-helyén színmű nem lesz belőle. A Sötét galamb viszont, ha jól értem, ez akart volna lenni. Formai megoldásaiban pedig azért lötyög a darab, mert az író — éppen a szélsőséges témakezelés miatt — meg sem próbál egységes és valószínűsíthető cselekményt szőni, hanem a fura helyzetekből adódó fura jeleneteket csak úgy egymás mellé férceli. Élvezi annak komikumát, hogy a buta kis cselédapáca keserűvizet vásárol bor helyett, hogy lámcsak, még a pénzt sem ismeri, hogy rózsafüzért akaszt ágyára a piroslámpás környezetben, hogy mindenáron malasztról beszél a fickónak, aki pedig a combjaira kíváncsi. És így tovább — s miközben a színpad és a karzat összevihog, az író ujjai közül homok módjára, szép csendesen kipereg a dráma. Játékra, színpadi hatáskeltésre viszont kétségtelenül igen alkalmas mindez. És Egri István, a rendező ki is használja a lehetőséget. Az egymástól elszigetelt szituációkat egységes drámává nem varázsolhatja, úgy építkezik tehát, ahogy tud: a jelenetekből testhezálló kis fészkeket ágyai reme'; enizcJ■’ •' és akhoz. Színészvezetés szempontjából mintaszerű az ■lóadás. A rendezőből előánulkodik a színész, külön-külön örül minden részletnek, új meg új bőrbe búvik, végigízlelve minden hangvételt, a finom szatírától a lepénydobálásig. És ehhez a produkcióhoz kitűnő partnerei vannak. A groteszkbe hajló szatírához például Kállai Ferenc, aki mulatságosan mutatja fel az egzaltáltan széplelkű gavallér finomkodása mögött meghúzódó izzadt tenyerű aberráltságot (a zárdás korbácsolások emlékétől felizgatott férfiú öncukkoló csettintgetése: felejthetetlen). A humornak ugyanezt a fajtáját képviseli, de egy árnyalattal harsogóbbra fogva Gelley Kornél férfiprimadonna figurája, s ennek ellenpontja, a lelki onániában verejtékező, gátlásos-pattanásos forgalmista (Kun Tibor). Tiszta tenyészetben áll elénk a zárdafőnöki fennköltség ünnepélyessége (Kohut Magda) és ellentéte, a testi hétköznapok hitvallásának ordaskiábrándult kapitányaMáthé Erzsi. S még egész sor karakterisztikus edienitétpár népesíti be a színpadot, jobbnál jobb epizódalakításokban látjuk Ladomerszky Margitot, Mészáros Ágit, Szirtes Ádámot, Gáti Józsefet , mindenkit. Az ellenpontos szerkesztés jellemzi a két főalakot is. Ronyecz Mária játékában rokonszenvesen olvad egybe az életben járni tanuló kis apáca fülszegsége az első (tegyük hozzá, sikeresen megoldott) főszerep elfogódottságával, amihez Sztankay István szoknyabolond, vagány sofőrjének egészséges gátlástalansága és jóízűen biztos rutinja társul. Sok, jól kihasznált lehetőség, sok, jól kidolgozott rendezői-színészi-szcenikai részlet. Kicsit talán túl sok is. Úgy belegyönyörödnek a fejtetőre állt szituációkba, hogy néha már aggasztóan közel járnak a jó ízléskritikus pontjához”, ahol az előadás mérlege átbillen. Ilyen rájátszásban érhető tetten a jelmeztervező (Schäffer Judit) például az apácák kivetkőzási jelenetében, amely túl bőven él a külsőséges „kellék”-humor eszközeivel. Bakó József díszletei jól segítik a játékot, az első jelenet ferde-furda gótikája pedig külön elismerést érdemel. Papp Antal (Vincze Lajos rajza) Bárány Tamás: Vk . Igen, most is, uram. Szerdán is, pénteken is, igen. És most. Ma — nem is tudom — valahogy nagyobb a feszültség bennem, nagyobb a várakozás. Mégis, vasárnap ... A látogatás is korábban kezdődik, ötkor vége, még lehet valamit kezdeni a nappal. Fel lehet ugrani máshoz is, egy parti csak összejön hat és kilenc között — szóval, nincs elrontva az egész délután. Mert például a szerda vagy a péntek, az más. Lássuk be. Igen, az ember legyen belátó, emberek vagyunk. Fél ötkor leteszi az a szegény ember a tollat, feláll az asztal mellől — és nyakig van máris a csúcsforgalomban. Van önnek arról fogalma, uram, milyen tömött ilyenkor a harminckilences? Az ötösről nem is beszélek. És akkor nyomja fel magát? Fél hat, mire itt van, fél hétig engem szórakoztat, most olyasmit, hogy gyümölcs, sütemény, virág, nem is említek, de akárhogy számolom, legalább egy húszas, és mire lent van a főkapunál, mindjárt hét. És bele az esti csúcsba... Háromnegyed nyolc vagy mondjuk nyolc, mire otthon van, bekap valamit, és már zuhanhat is az ágyba ... Hát nem, kedves uram, ezt az ember még a barátaitól sem várhatja el jó szívvel... Legyünk csak őszinték — nem? Emberek vagyunk. Ennyit ez az öreg zsugás nem ér meg. Igen, selyem. Mielőtt bejöttem, vettem, négynyolcvanért. Tetszik tudni, hogy van: az embernek otthon végeredményben minden jó. De ide mégsem jöhet be egy tízéves, szakadt frottírköpenyben. Talán még a személyzet is másképp kezeli, nem is szólva a látogatókról! Ó, de mennyire! Van nekem rengeteg barátom, kérem! Van, ugye, a rendes meccskompániám, hárman-négyen az üzemből, igen, azokkal rendszeresen járunk a mérkőzésekre. Aztán ott van a vasárnap esti ultiparti. Aztán a szombat esti társaság, akikkel a csemői és a móri pincét tatarozgatjuk, már úgy érzem, támasztjuk a falát belülről... No, és az üzem is, kérem! Én a szervezési osztályon dolgozom, van ott négy-öt olyan kolléga, hogy a tűzbe értük! Olyan nincs, hogy ha az ember, mondjuk, a héten kint van az ügetőn, és a csikók megcsókolják egy-két százassal, szombaton a bánatára leönt másfél ezer jót, vacsora, minden, szóval elhajlik istenesen, és ráadásul vasárnap megfejik még az ultin is, szóval nem marad egy árva grandja, mondom: olyan nincs, hogy hétfőn az ember odamegy hozzájuk, és nyomban be nem nyúlnának egykét pirosért elsejéig ... Ilyen barátaim vannak nekem, ne Három pillanatkép tessék hinni, hogy dicsekvésből mondom! Bocsánat, ő az! Karcsi, Karcsikám! Ja, elnézést, kérem, összetévesztettem valakivel... Még egyszer ezer bocsánat! Igen, hát szóval most is őket várom, uram. Szerdán, ugye, a csúcsforgalom, múlt szerdán meg pláne a nagy meccs! Pénteken — hát istenem, holnap szombat, ugye... Emberek vagyunk. De ma, ma biztosan bejön valamelyik, olyan nincs, hogy ne jöjjön! Hiszen nyolcadik hete ülök már idebent, lassan szélnek is eresztenek az orvosok, úgy hallom, és az egyszerűen lehetetlen, uram, hogy teljesen feleslegesen dobtam volna ki erre a vacak köntösre a négyszáznyolcvan forintot! Az valami cuki volt, édesem, képzeld, egy ekkora kis foxterrier, meg kellett őrülni érte! Te, valósággal dorombolt, mint egy macska! Azt szerette, ha az állát simogattuk, akkor behunyta a szemét, és oldalára dőlve elnyúlt a szőnyegen, csak a farka tövét mozgatta, és valósággal dorombolt. Hát persze, ezt te nem érted, sosem volt kutyátok. Nem, nem lehet elmondani, milyen édes! Talán hathetes volt, amikor hozzánk került. Pityu egy kicsit idegenkedett tőle, a szagot emlegette meg a piszkot, amit egy ilyen állat csinál. Meg a kirágott szőnyegeket. Magam is emlékeztem, hogy volt valami ilyen probléma Alizéknál, és amikor Ili végképp felajánlotta a kisöreget, persze felhívtam Alizt, hogy tanácsot kérjek. Hát felesleges volt aggályoskodnom, gondolhatod — Alizéknál a bajt annak idején egy hatalmas vizslakölyök okozta, az rágta szét szegény Etelka néni gyönyörű bokharáját. De egy kis foxi — ugyan! nevetséges! Ha még gyerek volna a házban, hát a higiéné, nem mondom, mondta Aliz, de így?! Nyugodtan! Erre persze mindjárt felhívtam Ilit, és este el is mentünk a kölyökért. Azt a tündéri kis pofiját sosem fogom elfelejteni, amivel ránkcsodálkozott, és ahogy kézbe vettem, nyomban megnyalta a kezem. Megsimogattam, mire csóválni kezdte a farkát. Akkor már tudtam, bármit mond is Pityu, Tacsit visszük magunkkal Te, az a kis vacak már a legelső este otthon érezte magát nálunk. És, hiszed, nem hiszed, egy percig sem búsult a régi gazdái után. Futkosott össze-vissza a lakásban, végül leült a sarokban, az állólámpa mellett. Alig lehetett aztán onnét előcsalogatni. A helye is az lett, ne gondolhatod, vettem neki egy szép kis fonott kosarat, kitömtük rongyokkal, és az lett a szobája. Tudod, az volt a legjobb az egészben, hogy ha Pityu késett, vagy dolga akadt a városban, az ember mégsem volt egészen egyedül otthon. Lakik a szomszédunkban egy kislány, olyan kétéves forma, hát kérlek, az nagy barátságot kötött Tacsival. Ha a lépcsőházban találkoztak, vagy a folyosón összejöttek, vége-hossza nem volt a hancúrozásnak. Addig-addig, hogy Alföldi elégiák A hódmezővásárhelyi őszi idény számos kiállítási eseményt hozott, s az egymás mellett nyíló kiállítások arra törekedtek, hogy összekapcsolják a nagy kulturális múltú alföldi város tegnapját és jelenét. A XVII. VÁSÁRHELYI ŐSZI TÁRLAT látogatóját Kligl Sándor nagyméretű gipszszobra fogadja, amelynek a címe: Alföld. De nem más, mint egy kagylófotelben alvó női alak. S a kritikus némi malíciával hajlandó lenne közelmúltbeli tapasztalatai alapján akár cégérnek is elfogadni, ha a kiállítás egésze változatos képével, számos törekvésével — nem lebecsülendő negatívumai ellenére — nem cáfolna rá erre a feltételezésre. S kezdjük is mindjárt a negatívumokkal. A kiállítás egészén túlteng az elégikus hangulat, mintha Vásárhely a borongós kedv és az eltűnt vagy eltűnőfélben levő idők miatti bánat tárháza lenne. E nemben Sáros András öreg parasztok dyptichonja a falusi hálószobák öreg fényképeinek hangulatával a legjobbak közé tartozik. Zoltánffy István Kocsma című nagyobb méretű festménye kínálkozik viszont a legjellegzetesebb példának. Kocsmabeli ivói révetegen néznek maguk elé, vagy halkan beszélgetnek, de mind önmagukba zártak, s mintha ki-ki egy a másik emberhez soha el nem találó, soha visszhangra nem lelő belső monológot mondana. Nemrégiben a hódmezővásárhelyi festészet korszerűségét, közéleti töltését hiányoltuk és szóvá tettük, hogy az alföldi ember ábrázolásából mintha elsikkadnának a tényleges problémák. Szalay Ferenc Tsz-szervezés című képe mintegy állításunk cáfolataként jelentkezik. Csakhogy ez sem mai, hanem múltbeli problémáinkat veszi célba komor hangulatával. Általában azok a művek tetszettek leginkább, amelyekben nagy szándékok és erőszakolt akarások nélkül spontán módon találkozott a téma és az alkotó, így V. Bazsonyi Arany Kardi tája és Elhagyott tája, Vecsési Sándor különös tájának drámaisága volt megragadó, erőteljesen hatott Koszta Rozália határozott rajzú lányportréja és Németh Józseftől a Lány citerával. A plasztikai anyag egésze jó átlagszínvonalról tanúskodott anélkül azonban, hogy különösebb eredményeket mutatott volna fel. A grafikai anyag ezúttal is a legváltozatosabb. Molnár Gabriella három lapja közül az ironikus hangvételű Vadász tetszett, szépek Jurida Károly harcai is, szívesen láttuk Novotny E. Róbert franciás ízlésű, színes mártélyi filctollrajzát, Engel Teván István grafikáit és Szenes Zsuzsa érzelmesen karikírozó, századvégi hangulatot árasztó Szaletlijét és a Szilvásváradi élményeket. Az iparművészeti anyagból Jávor Piroska Ablakban I—II—Il. és Variációk I—II. című zománcai, Soltész György bronz állatalakjai, Végvári Gyula Ablak című, üveggel kombinált kerámiája és Probstner János tálformába komponált Égető fazekasa emelkedett ki. A Műcsarnok vásárhelyi Medgyessytermében is kiállítás nyílt. CSIKAY MÁRTA 1964 óta állít ki és számos köztéri szobrot is készített. Most mintegy öt év termésének szemelvényeit mutatta be. Ezek közül legéretebbnek a Kuporgó II., a Profán madonna és a Megszületett című kompozícióinak tömbszerű tömörsége, a megfogalmazás szűkszavúsága a megragadó. Mindhárom kőplasztika az idén született, és új hangot jelent a régebbi, oldottabb formaadású figurákkal szemben, bár már a korábbi anyagban is találunk egy-két olyan munkát, amelyek arra utalnak, hogy Csikay Márta művészi útja logikusan vezetett a mostani tömör megfogalmazásig. AGOTHA MARGIT azok közé a ritka grafikusnők közé tartozik, akik rendkívül koncentráltan, szinte azt mondhatnám, szikáran dolgoznak, s a kritikusnak kedve kerekedik leírni ezt a jelzőt: férfias. Ez azonban csak a látszat. Ágotha Margit elsősorban fametszeteket készít, főleg feketében-fehérben, ritkábban pedig halványan színezetteket. Akár így, akár úgy, mindenképpen úgy tűnik, hogy példaképének a XV. századi német, vagy német igazodású fametszőket tekinti. A témák is ehhez az előadói stílushoz igazodnak (vagy a mondanivaló szabta meg valóban a formát?); a commedia dell’arte, vagy az iskolai színjátszás primitív színpadjai jelennek meg lapjain fanyarul groteszk figurákkal, maszkokkal és anélkül, ágálva vagy csöndesen bámulva a levegőbe. A TORNYAI MÚZEUMBAN újonnan rendezett régészeti kiállítás az eseménysorozat igazi szenzációja. Itt is a tegnap és a múlt ötvöződik. Kökénydomb és Szegvár istenei, edényei és az ózd-centeri ember alakú halotti urnák, a röszke-ludvari steatopyg istennő — a nemzetközi régészek által olyannyira megcsodált, különleges emlékek —, hatalmas gabonatároló edények és állat alakú mécsesek olyan környezetben és olyan megvilágításban lépnek a látogató elé, hogy a mai szemlélőt nemcsak lenyűgözik, de annyira közel kerülnek hozzá, hogy szinte elfelejtetik több ezer éves voltukat. A kisebb tárgyak a mennyezetről cseppkövekként függesztett, jól világított (és egyúttal a világítótestek szerepét is betöltő) vitrinekben kaptak helyet, közben pedig a feketére festett falakból szinte kiragyognak a geometrikus díszítésű, vörös anyagból formált őskori edények felnagyított másolatai. Bojár Iván