Magyar Hírlap, 1970. október (3. évfolyam, 273-303. szám)

1970-10-18 / 290. szám

101970. OKTÓBER 18. VASARNAK KULTÚRA - MŰVÉSZET -KU­TYKMMMagyar Hírlap Sötét Qdídmix 1 Bemutató a Nemzeti Színházban Sokkal könnyebb szót fogadni, mint sza­badnak lenni — így foglalja össze a da­rab — s némiképpen egy egész történel­mi korszak — tanulságát az egyik sze­replő. Az ilyen paradoxonok persze csak egyik oldalát, többnyire a groteszk fo­nákját fejezik ki a közkeletű igazságok­nak, azt az oldalát, amelyikről általában kevesebb szó esik. Az egyensúlyösztön fejeződik ki az ilyen megfogalmazások­ban, az, hogy a dolgok színe és fonákja elválaszthatatlanul összetartozik. De — s itt a bökkenő — a színe sem kevésbé fontos, mint a fonákja. Való igaz, hogy egyszerűbb s kényelmesebb dolog enge­delmeskedni, mint szabadon és felelősen dönteni —, de azért szabadnak lenni mégis jobb. S az sem egészen mindegy, hogy börtönből, illetve társadalmi elnyo­más alól, tehát erőszakos és kényszerű alávetettségből szabadul-e az ember, vagy önként s hittel vállalt védőköte­lékből, mondjuk zárdából, mint a darab hősnője. Meg aztán ha két világ, két egy­mással szemben álló társadalmi eszmény vitájában mindkét félnek eszik a perifé­riái, határesetek vesznek részt, csakis álvita alakulhat ki, valós eredmény nem születhet. Ilyen bonyolult és elvont gondolatokon tűnődik az ember Örkény István jó tíz évvel ezelőtt írt s most bemutatott da­rabjának nézőterén. De mindezeknél sokkal egyszerűbb s jobb megközelítése a kérdésnek, ha kertelés nélkül meg­mondjuk: bizony gyengécske darab ez. Érzi maga a szerző is, azért emlegeti margójegyzetében az éveket, amelyek elszálltak az — ezért vagy azért — fiók­ban porosodó dráma fölött. S ezek az évek ráadásul a szűkebb írói életművön belül is erős konkurrenciát támasztottak e darabnak: Örkény közben már sokkal messzebbre jutott, pompás dolgokkal ör­vendeztette meg olvasót s nézőit; e mű­vekhez képest fokozottan is visszaesés­nek hat ez a régi darab. Tartalmi kon­cepciójában s formai megoldásaiban egyaránt. Tartalmilag főként azért, mert, mint már említettem, a negyvenes évek vé­gének korszakváltását olyan extrém té­­mafelvetésben mutatja be, ami eleve le­hetetlenné teszi a valós konfliktust és ítél­kezést. Nem a „tipikust” hiányolom én s nem is a „pozitív hőst”, ne legyen félre­értés. De mi jöhet ki abból, ha a szer­zetesrendek feloszlatása miatt házatlan csigává lett, remegő kis apácát a késdo­báló zengerájok és sarkig zárt ajtajú lányszállások között az alvilágon botla­­doztatjuk végig? Két világ szembesítése semmiesetre. Az egyik világ nem ilyen ártatlan kis bankákból áll, a másik pe­dig nem kocsmagőzből és bakasárikból. Az ilyen szélsőséges sarkítás alkalmas lehet harsogó helyzetkomikumú kabaré­­tréfákra (szerző és rendező bőven, néha túl bőven él is az alkalommal), vagy fordulhat keserű, léfekrázó tragédiába. Csak éppen egyensúlyos, keze-lába-he­­lyén színmű nem lesz belőle. A Sötét ga­lamb viszont, ha jól értem, ez akart volna lenni. Formai megoldásaiban pedig azért lö­työg a darab, mert az író — éppen a szélsőséges témakezelés miatt — meg sem próbál egységes és valószínűsíthető cselekményt szőni, hanem a fura helyze­tekből adódó fura jeleneteket csak úgy egymás mellé férceli. Élvezi annak ko­mikumát, hogy a buta kis cselédapáca keserűvizet vásárol bor helyett, hogy lámcsak, még a pénzt sem ismeri, hogy rózsafüzért akaszt ágyára a piroslámpás környezetben, hogy mindenáron malaszt­­ról beszél a fickónak, aki pedig a comb­jaira kíváncsi. És így tovább — s miköz­ben a színpad és a karzat összevihog, az író ujjai közül homok módjára, szép csendesen kipereg a dráma. Játékra, színpadi hatáskeltésre viszont kétségtelenül igen alkalmas mindez. És Egri István, a rendező ki is használja a lehetőséget. Az egymástól elszigetelt szi­tuációkat egységes drámává nem vará­zsolhatja, úgy építkezik tehát, ahogy tud: a jelenetekből testhezálló kis fészkeket ágyai reme'; enizcJ■’ •' és akhoz. Szí­nészvezetés szempontjából mintaszerű az ■lóadás. A rendezőből előánulkodik a színész, külön-külön örül minden rész­letnek, új meg új bőrbe búvik, végigíz­lelve minden hangvételt, a finom szatí­rától a lepénydobálásig. És ehhez a pro­dukcióhoz kitűnő partnerei vannak. A groteszkbe hajló szatírához például Kál­lai Ferenc, aki mulatságosan mutatja fel az egzaltáltan széplelkű gavallér finom­kodása mögött meghúzódó izzadt tenye­rű aberráltságot (a zárdás korbácsolások emlékétől felizgatott férfiú öncukkoló csettintgetése: felejthetetlen). A humor­nak ugyanezt a fajtáját képviseli, de egy árnyalattal harsogóbbra fogva Gelley Kornél férfiprimadonna figurája, s ennek ellenpontja, a lelki onániában verejté­kező, gátlásos-pattanásos forgalmista (Kun Tibor). Tiszta tenyészetben áll elénk a zárdafőnöki fennköltség ünnepé­lyessége (Kohut Magda) és ellentéte, a testi hétköznapok hitvallásának ordas­­kiábrándult kapitánya­­Máthé Erzsi. S még egész sor karakterisztikus edienitét­­pár népesíti be a színpadot, jobbnál jobb epizódalakításokban látjuk Ladomerszky Margitot, Mészáros Ágit, Szirtes Ádámot, Gáti Józsefet , mindenkit. Az ellenpon­tos szerkesztés jellemzi a két főalakot is. Ronyecz Mária játékában rokonszenve­sen olvad egybe az életben járni tanuló kis apáca fülszegsége az első (tegyük hozzá, sikeresen megoldott) főszerep el­fogódottságával­­, amihez Sztankay István szoknyabolond, vagány sofőrjének egészséges gátlástalansága és jóízűen biz­tos rutinja társul. Sok, jól kihasznált lehetőség, sok, jól kidolgozott rendezői-színészi-szcenikai részlet. Kicsit talán túl sok is. Úgy bele­­gyönyörödnek a fejtetőre állt szituációk­ba, hogy néha már aggasztóan közel jár­nak a jó ízlés­­kritikus pontjához”­, ahol az előadás mérlege átbillen. Ilyen rá­játszásban érhető tetten a jelmeztervező (Schäffer Judit) például az apácák kivet­­kőzási jelenetében, amely túl bőven él a külsőséges „kellék”-humor eszközeivel. Bakó József díszletei jól segítik a játé­kot, az első jelenet ferde-furda gótikája pedig külön elismerést érdemel. Papp Antal (Vincze Lajos rajza) Bárány Tamás: Vk . Igen, most is, uram. Szer­dán is, pénteken is, igen. És most. Ma — nem is tudom — valahogy nagyobb a feszültség bennem, nagyobb a várako­zás. Mégis, vasárnap ... A lá­togatás is korábban kezdődik, ötkor vége, még lehet valamit kezdeni a nappal. Fel lehet ugrani máshoz is, egy parti csak összejön hat és kilenc között — szóval, nincs elront­va az egész délután. Mert például a szerda vagy a péntek, az más. Lássuk be. Igen, az ember legyen belátó, emberek vagyunk. Fél ötkor leteszi az a szegény ember a tollat, feláll az asztal mel­lől — és nyakig van máris a csúcsforgalomban. Van önnek arról fogalma, uram, milyen tömött ilyenkor a harmincki­lences? Az ötösről nem is be­szélek. És akkor nyomja fel magát? Fél hat, mire itt van, fél hétig engem szórakoztat, most olyasmit, hogy gyümölcs, sütemény, virág, nem is em­lítek, de akárhogy számolom, legalább egy húszas, és mire lent van a főkapunál, mind­járt hét. És bele az esti csúcs­ba... Háromnegyed nyolc vagy mondjuk nyolc, mire ott­hon van, bekap valamit, és már zuhanhat is az ágyba ... Hát nem, kedves uram, ezt az ember még a barátaitól sem várhatja el jó szívvel... Le­gyünk csak őszinték — nem? Emberek vagyunk. Ennyit ez az öreg zsugás nem ér meg. Igen, selyem. Mielőtt bejöt­tem, vettem, négynyolcvanért. Tetszik tudni, hogy van: az embernek otthon végered­ményben minden jó. De ide mégsem jöhet be egy tízéves, szakadt frottírköpenyben. Ta­lán még a személyzet is más­képp kezeli, nem is szólva a látogatókról! Ó, de mennyire! Van nekem rengeteg barátom, kérem! Van, ugye, a rendes meccskompá­niám, hárman-négyen az üzemből, igen, azokkal rend­szeresen járunk a mérkőzé­sekre. Aztán ott van a vasár­nap esti ultiparti. Aztán a szombat esti társaság, akikkel a csemői és a móri pincét ta­­tarozgatjuk, már úgy érzem, támasztjuk a falát belülről... No, és az üzem is, kérem! Én a szervezési osztályon dolgo­zom, van ott négy-öt olyan kolléga, hogy a tűzbe értük! Olyan nincs, hogy ha az em­ber, mondjuk, a héten kint van az ügetőn, és a csikók megcsókolják egy-két százas­sal, szombaton a bánatára le­önt másfél ezer jót, vacsora, minden, szóval elhajlik iste­nesen, és ráadásul vasárnap megfejik még az ultin is, szó­val nem marad egy árva grand­ja, mondom: olyan nincs, hogy hétfőn az ember odamegy hozzájuk, és nyom­ban be nem nyúlnának egy­két pirosért elsejéig ... Ilyen barátaim vannak nekem, ne Három pillanatkép tessék hinni, hogy dicsekvés­ből mondom! Bocsánat, ő az! Karcsi, Kar­­csikám! Ja, elnézést, kérem, összetévesztettem valakivel... Még egyszer ezer bocsánat! Igen, hát szóval most is őket várom, uram. Szerdán, ugye, a csúcsforgalom, múlt szerdán meg pláne a nagy meccs! Pénteken — hát iste­nem, holnap szombat, ugye... Emberek vagyunk. De ma, ma biztosan bejön valamelyik, olyan nincs, hogy ne jöjjön! Hiszen nyolcadik hete ülök már idebent, lassan szélnek is eresztenek az orvosok, úgy hallom, és az egyszerűen le­hetetlen, uram, hogy teljesen feleslegesen dobtam volna ki erre a vacak köntösre a négy­száznyolcvan forintot!­­ Az valami cuki volt, éde­sem, képzeld, egy ekko­ra kis foxterrier, meg kellett őrülni érte! Te, valósággal do­rombolt, mint egy macska! Azt szerette, ha az állát simo­gattuk, akkor behunyta a sze­mét, és oldalára dőlve elnyúlt a szőnyegen, csak a farka tö­vét mozgatta, és valósággal dorombolt. Hát persze, ezt te nem érted, sosem volt kutyá­tok. Nem, nem lehet elmon­dani, milyen édes! Talán hathetes volt, amikor hozzánk került. Pityu egy ki­csit idegenkedett tőle, a sza­got emlegette meg a piszkot, amit egy ilyen állat csinál. Meg a kirágott szőnyegeket. Magam is emlékeztem, hogy volt valami ilyen probléma Alizéknál, és amikor Ili vég­képp felajánlotta a kisöreget, persze felhívtam Alizt, hogy tanácsot kérjek. Hát felesle­ges volt aggályoskodnom, gon­dolhatod — Alizéknál a bajt annak idején egy hatalmas vizslakölyök okozta, az rágta szét szegény Etelka néni gyö­nyörű bokharáját. De egy kis foxi — ugyan! nevetséges! Ha még gyerek volna a házban, hát a higiéné, nem mondom, mondta Aliz, de így?! Nyu­godtan! Erre persze mindjárt felhívtam Ilit, és este el is mentünk a kölyökért. Azt a tündéri kis pofiját sosem fo­gom elfelejteni, amivel ránk­­csodálkozott, és ahogy kézbe vettem, nyomban megnyalta a kezem. Megsimogattam, mire csóválni kezdte a farkát. Ak­kor már tudtam, bármit mond is Pityu, Tacsit visszük ma­gunkkal Te, az a kis vacak már a legelső este otthon érezte ma­gát nálunk. És, hiszed, nem hiszed, egy percig sem búsult a régi gazdái után. Futkosott össze-vissza a lakásban, végül leült a sarokban, az állólám­pa mellett. Alig lehetett aztán onnét előcsalogatni. A helye is az lett, ne gondolhatod, vet­tem neki egy szép kis fonott kosarat, kitömtük rongyokkal, és az lett a szobája. Tudod, az volt a legjobb az egészben, hogy ha Pityu késett, vagy dolga akadt a városban, az ember mégsem volt egészen egyedül otthon. Lakik a szomszédunkban egy kislány, olyan kétéves for­ma, hát kérlek, az nagy ba­rátságot kötött Tacsival. Ha a lépcsőházban találkoztak, vagy a folyosón összejöttek, vége-hossza nem volt a han­cúrozásnak. Addig-addig, hogy Alföldi elégiák A hódmezővásárhelyi őszi idény számos kiállítási eseményt hozott, s az egymás mellett nyíló kiállítások arra törekedtek, hogy összekapcsolják a nagy kulturális múltú alföldi város tegnapját és jelenét. A XVII. VÁSÁRHELYI ŐSZI TÁRLAT láto­gatóját Kligl Sándor nagyméretű gipsz­­szobra fogadja, amelynek a címe: Alföld. De nem más, mint egy kagylófotelben al­vó női alak. S a kritikus némi malíciával hajlandó lenne közelmúltbeli tapasztala­tai alapján akár cégérnek is elfogadni, ha a kiállítás egésze változatos képével, számos törekvésével — nem lebecsülendő negatívumai ellenére — nem cáfolna rá erre a feltételezésre. S kezdjük is mind­járt a negatívumokkal. A kiállítás egészén túlteng az elégikus hangulat, mintha Vásárhely a borongós kedv és az eltűnt vagy eltűnőfélben levő idők miatti bánat tárháza lenne. E nem­ben Sáros András öreg parasztok dypti­­chonja a falusi hálószobák öreg fényké­peinek hangulatával a legjobbak közé tartozik. Zoltánffy István Kocsma című nagyobb méretű festménye kínálkozik vi­szont a legjellegzetesebb példának. Kocs­mabeli ivói révetegen néznek maguk elé, vagy halkan beszélgetnek, de mind önma­gukba zártak, s mintha ki-ki egy a m­ásik emberhez soha el nem találó, soha vissz­hangra nem lelő belső monológot mon­dana. Nemrégiben a hódmezővásárhelyi fes­tészet korszerűségét, közéleti töltését hiányoltuk és szóvá tettük, hogy az al­földi ember ábrázolásából mintha elsik­kadnának a tényleges problémák. Szalay Ferenc Tsz-szervezés című képe mintegy állításunk cáfolataként jelentkezik. Csak­hogy ez sem mai, hanem múltbeli prob­lémáinkat veszi célba komor hangulatá­val. Általában azok a művek tetszettek leg­inkább, amelyekben nagy szándékok és erőszakolt akarások nélkül spontán mó­don találkozott a téma és az alkotó, így V. Bazsonyi Arany Kardi tája és Elhagyott tája, Vecsési Sándor különös tájának drá­­maisága volt megragadó, erőteljesen ha­tott Koszta Rozália határozott rajzú lány­portréja és Németh Józseftől a Lány ci­­terával. A plasztikai anyag egésze jó átlagszín­vonalról tanúskodott anélkül azonban, hogy különösebb eredményeket mutatott volna fel. A grafikai anyag ezúttal­ is a legválto­zatosabb. Molnár Gabriella három lapja közül az ironikus hangvételű Vadász tet­szett, szépek Jurida Károly harcai is, szí­vesen láttuk Novotny E. Róbert franciás ízlésű, színes mártélyi filctollrajzát, Engel Teván István grafikáit és Szenes Zsuzsa érzelmesen karikírozó, századvégi hangu­latot árasztó Szaletlijét és a Szilvásváradi élményeket. Az iparművészeti anyagból Jávor Pi­roska Ablakban I—II—Il. és Variációk I—II. című zománcai, Soltész György bronz állatalakjai, Végvári Gyula Ablak című, üveggel kombinált kerámiája és Probstner János tálformába komponált Égető fazekasa emelkedett ki. A Műcsarnok vásárhelyi Medgyessy­­termében is kiállítás nyílt. CSI­KAY MÁRTA 1964 óta állít ki és szá­mos köztéri szobrot is készített. Most mintegy öt év termésének szemelvényeit mutatta be. Ezek közül legéretebbnek a Kuporgó II., a Profán madonna és a Meg­született című kompozícióinak tömbszerű tömörsége, a megfogalmazás szűkszavúsá­ga a megragadó. Mindhárom kőplasztika az idén született, és új hangot jelent a régebbi, oldottabb formaadású figurákkal szemben, bár már a korábbi anyagban is találunk egy-két olyan munkát, amelyek arra utalnak, hogy Csikay Márta művészi útja logikusan vezetett a mostani tömör megfogalmazásig. AGOTHA MARGIT azok közé a ritka grafikusnők közé tartozik, akik rendkívül koncentráltan, szinte azt mondhatnám, szikáran dolgoznak, s a kritikusnak ked­ve kerekedik leírni ezt a jelzőt: férfias. Ez azonban csak a látszat. Ágotha Margit elsősorban fametszeteket készít, főleg fe­­ketében-fehérben, ritkábban pedig halvá­nyan színezetteket. Akár így, akár úgy, mindenképpen úgy tűnik, hogy példaké­pének a XV. századi német, vagy német igazodású fametszőket tekinti. A témák is ehhez az előadói stílushoz igazodnak (vagy a mondanivaló szabta meg valóban a formát?); a commedia dell’arte, vagy az iskolai színjátszás primitív színpadjai je­lennek meg lapjain fanyarul groteszk fi­gurákkal, maszkokkal és anélkül, ágálva vagy csöndesen bámulva a levegőbe. A TORNYAI MÚZEUMBAN újonnan ren­dezett régészeti kiállítás az eseménysoro­zat igazi szenzációja. Itt is a tegnap és a múlt ötvöződik. Kökénydomb és Szegvár istenei, edé­nyei és az ózd-centeri ember alakú halot­ti urnák, a röszke-ludvari steatopyg is­tennő — a nemzetközi régészek által oly­annyira megcsodált, különleges emlékek —, hatalmas gabonatároló edények és ál­lat alakú mécsesek olyan környezetben és olyan megvilágításban lépnek a látogató elé, hogy a mai szemlélőt nemcsak lenyű­gözik, de annyira közel kerülnek hozzá, hogy szinte elfelejtetik több ezer éves voltukat. A kisebb tárgyak a mennyezet­ről cseppkövekként függesztett, jól vilá­gított (és egyúttal a világítótestek szere­pét is betöltő) vitrinekben kaptak helyet, közben pedig a feketére festett falakból szinte kiragyognak a geometrikus díszí­tésű, vörös anyagból formált őskori edé­nyek felnagyított másolatai.­­ Bojár Iván

Next